Demokrácia-cenzúra 2004

Ilyen is volt. Ahogyan az „átkosban” is – megszoktuk, belenőttünk és belejöttünk, már fogalmunk is volt rá: öncenzúra. Elmúltam ötven esztendős; bizony, néha-néha a megbocsátással keveredő ambivalenciával hallgatom, szemlélem néhány mai szerkesztő harcos önmúlt-idézését. Még emlékszem arra: hogyan mondták egy-egy versem olvasása után, hogy „ha ezt leközlöm, kirúgnak”. Majd, nem szégyellem bevallani, egy héttel később megjelent a Magyar Ifjúságban. (Olvashatják Önök is, a „Versnyi hazám” összeállításunkban, Jékely verse fölött…) De volt úgy, hogy kirúgtak egy kéziratommal a Kortárstól, de tíz perc múlva, és ÉS szerkesztőségében, elfogadták azt. Egyszer, szigorú józansággal, össze kellene gyűjteni az ilyen történeteket is… Persze, az a Kortárs nem a mostani, és a mostani ÉS sem a régi… Csupán a cenzúra arca öltötte fel ismét a régi arcát. A jéghegy alig, vagy már egyáltalán nem látható részében is. Például a Zuglói Lapoknál – a kerületben élők már régóta tapasztalhatják ezt, de most megtoldom egy adalékkal…

Volt ott egy kis kuckóm. Kéthetente tárcákat írtam, Csattan Pál történeteit, olvashatták őket Önök is, ugyanitt, de a lehetőségnek vége szakadt. Miért? Olvassák:

(A múlt lesújt)

Ennyi volt a kéziratom; (át is küldtem, időben):	A szerkesztő úr válasza: „Jánosom! Túlontúl aktuáldirekt az írás. Nálunk így tudom elképzelni! Nagyrabecsüléssel: Mészáros.” És a javasolt változat:
Ennek már sohasem lesz vége, morogtam magam elé, míg küzdöttem a kavargó levelek között. Húztunk, át a Városligeten, megnézni egy új kávézót a túloldalán. Mi a baj, csúfolódott Csattan Pál, zavarja a nemere? Akkor mit szóljanak a háromszékiek; tudja: roppant heves, lecsapó, a környezetéhez képest igen száraz és hideg szél. Ők nevezték el nemerének… Hát sullódik, hezsetált fel bennem a szó. Csak füdül az embör, erőst. Mármint bódul, tettem hozzá, elértvén Csattan cziházó tekintetét. Különben meg, hagyjon engem békén a Háromszékkel. Elég lenne már kettő is, de az alattunk legyen… No-no, szúrt vissza Pál. Nemsokára népszavazunk, maga meg itten agitál ellene? Én? Dehogy. Ámbátor nem ártana róla beszélni, hiszen megint nem arról van szó a vitákban, amiről kellene. Mert ha marad a jelenlegi választójogi törvény, akkor a kettős állampolgár még nem voksolhat. Nem ám. Ha viszont változik a törvény, az olyan nagy csuda lenne, hogy mindenki elámulna. Konszenzus egy kétharmados törvényben? Itt? Ahol olyan buzgón folyik az árokbetemetés, hogy az izzadtság-vájt mederben lassan vízlépcsőket lehetne építeni. Sőt, már csak egy-két szépszavú, szelíd szónoklat hiányzik ahhoz, hogy a mi árok nevű fekete lyukunkból lassan-lassan előkerüljön Attila sírja is. Ne háborogjon már annyit, hunyorított Pál. Majd elfújja a nemere a rossz emlékeinket… Hagyjon már békén, horkantam rá. Ne provokáljon. Tudom én, miről beszél. De juszt se érdekel.	Ennek már sohasem lesz vége, morogtam magam elé, míg küzdöttem a kavargó levelek között. Húztunk, át a Városligeten, megnézni egy új kávézót a túloldalán. Mi a baj, csúfolódott Csattan Pál, zavarja a nemere? Akkor mit szóljanak a háromszékiek; tudja: roppant heves, lecsapó, a környezetéhez képest igen száraz és hideg szél. Ők nevezték el nemerének… Hát sullódik, hezsetált fel bennem a szó. Csak füdül az embör, erőst. Mármint bódul, tettem hozzá, elértvén Csattan cziházó tekintetét. Különben meg, hagyjon engem békén a Háromszékkel. Elég lenne már kettő is, de az alattunk legyen… No-no, szúrt vissza Pál. Nemsokára népszavazunk, maga meg itten agitál ellene? Én? Dehogy. Ámbátor nem ártana róla beszélni, hiszen megint nem arról van szó a vitákban, amiről kellene. Mert ha marad a jelenlegi választójogi törvény, akkor a kettős állampolgár még nem voksolhat. Nem ám. Ha viszont változik a törvény, az olyan nagy csuda lenne, hogy mindenki elámulna. Konszenzus egy kétharmados törvényben? Itt? Ahol olyan buzgón folyik az árokbetemetés, hogy az izzadtság-vájt mederben lassan vízlépcsőket lehetne építeni. Sőt, már csak egy-két szépszavú, szelíd szónoklat hiányzik ahhoz, hogy a mi árok nevű fekete lyukunkból lassan-lassan előkerüljön Attila sírja is. Ne háborogjon már annyit, hunyorított Pál. Majd elfújja a nemere a rossz emlékeinket… Hagyjon már békén, horkantam rá. Ne provokáljon. Tudom én, miről beszél. De juszt se érdekel.
Most kezdjek azon bihirgálni, matatgatni, hogy, na lám, mégis nekünk volt a legtekintélyesebb titkosszolgálatunk? Azt is el tudták érni, hogy az „emberük” világválogatott legyen. Azért ez nem semmi ám; vajon kinek sikerült, személy szerint?
Komolyan kérdezem ám, torpantam meg. Mert beszéltem én már erről magának, és a véleményem jottányit sem tud változni. Mikor fogják végre beszámoltatni a sok-sok jelentés kiértékelőit? Mire jutottak az adatok összevetése során; kiknek súgtak egy-egy hazai, vagy nemzetközi tárgyalás előtt, alatt, után? Hol végzik ugyanezt a munkát – most? Milyen karriereket segítettek elő, kikét tették tönkre? S hogy is van az, hogy az egykori főelemzők itt sorra-másra miniszterek, kormányfők, rendőrfőnökök, sőt, akár európai főrendőrök lehetnek, minden különösebb sajtóhadjárat nélkül, miközben az általuk egykor megzsaroltakra országnyi átok hull. Megkontrázva, bólintott Csattan Pál. Hiszen, már csak a rend kedvéért, megint fel lettünk szólítva az országos vezeklésre. Bűnös nemzetté váltunk, akikre méltán sújtott le Trianon, bűnös nemzetté váltunk, mert irredentáztunk, mert utolsó csatlósok maradtunk, mert gulyáskommunáztunk, s mert elumbuldáltuk a köztudatból a forradalmat. Csak ezt az utolsót nem egészen értettem, rekontráztam Pál szavait. Mert azért azok, akik most ezt mondják, is a munkásosztály forradalmi élcsapatának „fidelitászában” szerezték maradandó érdemeiket. Szóval azért ne tessék már áthárítva kollektivizálni itten megint az össznépi bűntudat-inspirációkat…
De megcifrázta a szót, legyintett Pál. Nincs ezen mit képpedni. Teszik a dolgukat, mint minden politikus. Nézze, váltott még komolyabbra. Ha a forradalom ünnepének nagyhetében nézte a televíziót, mit látott-hallott? Semmi újat, de sok kis újdonságot. Emberekről, akiket sok-sok éve köznapi, csöndes oldalukról ismerünk, most kiderül (persze, saját elmondásuk szerint), hogy ők szervezték a felvonulást. Sőt, késleltetni akarták, mert fegyvereket vártak vidékről – ergo, eleve fegyveresen akartak a rádió elé vonulni. Egyébként pedig ellenezték a fegyveres felkelést, mert annak esetleges elbukása stabilizálta volna az oroszok magyarországi jelenlétét. Amúgy – minden változatlan. Ellopták a forradalmat, mondja az egyik fél, meggyalázták a forradalmat, csármájja a másik.	De megcifrázta a szót, legyintett Pál. Nincs ezen mit képpedni. Teszik a dolgukat, mint minden politikus.
A „belgák” meg jegyet vesznek ünnepeste a tévedések vígjátékára… Vagy átkapcsolnak, otthon, valamelyik szappanoperára. A Juaniták és a Pedrók világában otthonosabbak. Mert ezt a magyar jelent egyre kevésbé értik. És, bizony, ne jöjjön nekik senki a múlttal akkor, amikor szeretnének már végre egy kicsit a holnapokban gondolkodni. De nem tudnak. Mert mit gondoljon a privatizációról? Egyik kutya, másik eb, de mindkettő neki passzolta át a gumicsontot. Mit gondoljon a politikáról? A frontemberek késdobálók, a szakértők köszörűsök… Mire gondoljon nemzeti ünnepeinken? Hogy ahány ház, annyi szokás? Ahány emlékezés, annyi értelmezés? Hadd legyek nagyon komoly, a sörök előtt, kedves Pál. Minden ünnepünk vérrel van átitatva. És a vér – szó és kötelék. Szaggathatjuk, persze, de akkor jobb, ha a felére fogyott, magunk által szétmarcangolt maradékunk pólóira vési sírfeliratát: „hiteles halált / sem adhat nekünk a múlt. / a jövő – lesújt.”	A „belgák” meg jegyet vesznek ünnepeste a tévedések vígjátékára… Vagy átkapcsolnak, otthon, valamelyik szappanoperára. A Juaniták és a Pedrók világában otthonosabbak. Mert ezt a magyar jelent egyre kevésbé értik. És, bizony, ne jöjjön nekik senki a múlttal akkor, amikor szeretnének már végre egy kicsit a holnapokban gondolkodni. De nem tudnak. Mert mit gondoljon a privatizációról? Egyik kutya, másik eb, de mindkettő neki passzolta át a gumicsontot. Mit gondoljon a politikáról? A frontemberek késdobálók, a szakértők köszörűsök… Mire gondoljon nemzeti ünnepeinken? Hogy ahány ház, annyi szokás? Ahány emlékezés, annyi értelmezés? Hadd legyek nagyon komoly, a sörök előtt, kedves Pál. Minden ünnepünk vérrel van átitatva. És a vér – szó és kötelék. Szaggathatjuk, persze, de akkor jobb, ha a felére fogyott, magunk által szétmarcangolt maradékunk pólóira vési sírfeliratát: „hiteles halált / sem adhat nekünk a múlt. / a jövő – lesújt.”

Mondandóm több mint fele vérzett el az „aktuálpolitikai” szűrőn. Egy olyan lapban, amely másról sem szól, csak a helyi polgármester és a hozzá húzó politikai tábor „aktuálpolitikai” lejáratásáról. A válaszom nem lehetett más: „Jánosom! A válaszom természetesen nem. Ezúttal túl sok a húzás - az általad ajánlott formában inkább lemondok a közléséről. Egyúttal, természetesen, a rovatról is - szolgáljon ez jó hírként … úrnak és minden érdekeltnek. Becsüléssel, tamási”. (A kipontozott név magyarázata: egy olyan úrról van szó, akit „ölég sok” konzervatív színezetben láttam már kerületünk választási szórólapjain; aki „ölég sok” kísérletet tett arra, hogy publicistává avanzsáljon; e cél eléréséért még „politikai hatalma” fitogtatásától sem riadt vissza…

Nos, levelemre a szerkesztői válasz ez volt: „Továbbra is Jánosom! Épp tiszteletem jeléül küldtem vissza a meghúzott anyagot - a jóváhagyás csekély reményével - nem gondoltam azonban, hogy ennyire megsértelek. Úgy véltem, vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt megtehetem. Őszintén sajnálnám, ha emiatt lemondanál a rovatról, hisz volt már rá eset, hogy békésen megegyeztünk: ez igen, ez nem. Sőt még újat is írtál a vitatott helyett. (Ugyanis nem én vagyok a laptulajdonos, bár ezzel az írással magánemberként is sok vitám lenne.) Szerintem, ha mint kezdetben, egy zuglói polgár szemével nem nagypolitikát írnál - ami egy önkormányzati lapról lévén szó, reális igény – akkor nem kellene így mentegetőznöm. Nagyon szeretném, ha ebben tudnánk megállapodni. Továbbra is nagyrabecsüléssel.”

Íme, így fest egy különös eljárás különös magyarázata. Reakcióm?

„Kedves János. Miből gondolod, hogy megsértődtem? Csupán igazoltam azt, aminek ellenkezőjéhez magad is csekély reményt fűztél. Mit kellett volna tennem? A kölcsönös tisztelet jegyében szó nélkül elfogadnom azt, hogy egy jegyzetem több mint ötven százalékát kihúzod? És a gesztus magyarázatául fogadjam el jótanácsként, hogy egy közéleti fórumon - ha jól tudom, az önkormányzatok is azok... - maradjak egyszerű zuglói polgár, és ne üssem az orromat a nagypolitikába? Ennél, azért, úgy gondolom, mindketten jobb sorsra lennénk érdemesebbek. Kiváltképp - Te... Őszinte szeretettel, jános”.

Ennyi. Így tűnt el Csattan Pál, és véle jómagam, több, mint öt év után. Miért mesélem el? Nem magam miatt – ennél cifrábbakat is elmondhatnék, magam kárára vagy mentségére, magam fényezésére vagy kormozására. Nem. Csupán egy adalék ez arról, hogy valami valóban véget ért, illetve, valami visszavonhatatlanul ismét megkezdődött. Vagy kedvünk van hozzá asszisztálni, vagy nincs. Vagy megtehetjük, hogy elfedjük szemünket, befogjuk pörös szánkat, vagy nem. Meg is várhatjuk, hogy szép sorba, mindenhonnan kilökdössenek bennünket. Lesz, aki – ugyanezen oldalról akár – a helyünkbe lép. Hát ezért, e legutóbbi mondatért írtam és meséltem el a fentieket. Figyeljenek és gondolkodjanak – nem csak a zuglói polgárok…

Tamási Orosz János

A Magyar-Hon-Lap megjegyzése: Sajnáljuk, hogy Csattan Pál Zuglóból elköltözött. Reméljük, hogy nem az örök vadászmezőknek vette az irányt. Kérjük Tamási Orosz Jánost, ha találkoznak, arról számoljon be legalább a mi olvasóinknak. Ha valaki zuglóinak hiányoznak a "csattanós" történetek, hát nálunk ő is rákattinthat.

Vissza a kezdőlapra