Nekünk Mohács kell

Fáy Ferenc:

Betlehem

A csillag régen nem ragyog,
- megkopnak mind a csillagok.
Csak vér van, könny és vad hadak
s riadt, lapító házfalak.
A három király, számsorok
- osztás, szorzás - közt hánytorog;
s lázas álmokkal méri le:
megérte-e? Megéri-e?
A pásztorok meg, nagy subák
alatt álmodnak új csodát:
több esőt, gazdagabb napot
s a báránykákért kamatot.
És sár van, csönd s a csönd alatt:
véres virágok alszanak.

Fáy Ferenc:

Ökörnyál

Kocsmák előtt verődnek össze. Arcuk
a kétség szürke mélyét tükrözi.
Szemükbe lázas, tolvajképű vágyak
pihennek lomhán, a szájuk szögletén
sárgás, kis varrá száradt már az éhség,
de ők csak állnak némán, szótlanul –
egymástól várva néha még csodát.
Egymás szemével néznek önmagukba.
s egymás bajával mérik önmaguk.
Reménykedő és oly reménye vesztett,
ember formájú, élő ösztönök,
akikben már csak packa lett az Isten,
karéj kenyérré testesült a hit
és népkonyhává testesült a jóság,
amelynek hagymás, kozmásult szagát
úgy hordják barna szőrös orrlyukukban
undorkodással – mint a gazdagok
a libasültnek fog-közébe tévedt
ínyes, kis rostját. S bambán azt hiszik,
hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben
birokra kelnek ősz miniszterek,
kik zsíros szájjal éhségről beszélnek,
munkásnyomorról s villáik elott
egyenruhás paraszti izmok állnak,
hogy álmaiktól kard élére hányva
tartsák távol a munkás álmokat:
a jobb lakást, a több bért, szebb ruhákat,
az abortuszt, a csecsemő halált...
De így a rend. A lelkük így a népé.
S szenvedő képpel, büszkén így viszik
rendor szurony közt. Eszméik közéje
s büszkén magukra úgy, mint az ökör,
mely azt hiszi, hogy azt a kis csodát,
mely fátyolosan száll az esti rétről
és „ökörnyál“-nak kereszteltek el,
tulajdonának képzeli. – Nahát
pont így viszonylik sok sok jelszavuk:
„Munkásvezér“ s más puccos fityfene
azokhoz, kiknek nyomorát a zászlók
piros selymére varrták, – de kezük,
ha munkás kézzel kézfogásba téved,
órákig mossák, mert a nép büdös,
de tűrni kell, mert pénzt jelent a nép,
sok pénzt s a pénz a láthatár szegélye,
melyen belül kis kenyérgond, panasz
nem juthat el, hisz mért készült a Törvény,
bársonyszék és a szent mentelmi jog?
Vagy azt gondolja tán a gyári csürhe,
hogy embert játszva komázhat velük?
Nem, nem. Az elvet ők viszik, eléje
igavonó baromnak kell a nép,
baromnak, melyben nem látják a lelket
s pár frázison akár a kisgyerek
vizeletével gyúrt, maroknyi várán,
álmélkodnak. S vajúdó jaj között
kiáltozzák: „Mibennünk él a nép!“
Bár bennük élne minden szenvedéssel
És minden kínja bennük rengene.
S ha bennük marna száz fekélyt az éhség,
akkor talán a munkás kéz mögött,
mely egy karéj kenyérért nyúl feléjük,
mint szörnyű intést meglátnák, amint
ökölbe zárul, hogy... Erős a nép.