2005. január 06. csütörtök 00:00
Százezrek hallgatják a Fesztiválzenekart
Fischer Ivánnal Beethovenről és a belga sültkrumpliról
„Itthon függőségben élnek az értelmiségiek, művészek; mindenki kilincsel valamilyen támogatásért, másképp nem lehet zenélni, könyvet és folyóiratot kiadni, színházat csinálni” – idézem vissza Fischer Iván néhány esztendeje kimondott ítéletét. A közösségi kultúrát védő, felelős közéletiséget gyakorló karmester mintha megcsendesedett volna. Látja-e még értelmét a vitáknak? Beérett végre valami, vagy úgy gondolja, hogy itt már kár minden szóért…? „Azt mondtam ki, amit mindenki tud, csak félelmében elhallgat” – citálja most a nyilatkozat folytatását Fischer Iván. És máris szinte ott folytatjuk, ahol annak idején abbahagytuk…
- Látom…Még látom a nyilvános vitatkozás
értelmét… Mindig nagy élvezettel olvasgatom Eörsi István, vagy Tamás Gáspár
Miklós gúnyos háborgásait, Jancsó dühös kirohanásait, Hankiss elemzéseit, és a
nap, mint nap megjelenő szellemes helyreutasítások és kioktatások özönét.
Ilyenek vagyunk. Részben mindig ilyenek voltunk, másrészt megmaradt valami a
néhány évtizedig belénk ültetett társadalmi felelősségérzésből. Ugyanakkor, ha
visszagondolok húsz évvel ezelőtti önmagamra, nem egy perlekedő, vitatkozó
értelmiségi kultúrpolitika-kritikust látok magam előtt. Én egyértelműen
kilógtam a sorból, hiszen léptem. Alapítottam egy új zenekart, hogy
megvalósíthassam reformelképzeléseimet. Persze, a korábban külföldön eltöltött
bő évtized gyökeresen átformált. Nekem céltalannak tűnt akkor a sok háborgás,
sóhajtozás, különösen az „itt úgysem lehet!”- legyintés irritált. Azt
mondogattam: gyerünk, tegyünk inkább valamit. Érdekes, hogy Soros György ritka
jelenség Amerikában, mert ott kevesebben okoskodnak, perlekednek a közügyekkel
kapcsolatban. Nálunk Soros társadalomkritikai fellépése fel se tűnne.
Szerintem kár lenne, ha a magyar értelmiségiek is - nyugati módra -
bezárkóznának szakterületeik kis elefántcsonttornyocskáiba. Engem is meg
szoktak kérdezni közügyekről, az európai csatlakozásról, vagy, mint legutóbb a
Konyhamagazin, a belga sültkrumpli készítéséről. Szerintem ezzel nincs baj, az
embereket érdekli, mit gondol egy-egy “közéleti” erről-arról, bár nyilatkozni
veszélyes. Mert ahogy megszólalunk, néha vérszomjas, kötekedő farkasok esnek
nekünk, sok mindent kifacsarva, félreértve.
De ha az a kérdés, hogy odafigyel-e a politika az értelmiségiek vitáira, talán
azt kell válaszolnom, hogy nem eléggé. Lassan-lassan mégis alakítja az ilyesmi
a közvéleményt, és – fokozatosan - a politika is érzékenyebben hallgat majd a
közvéleményre.
- Nem oly rég, másfél évtizede, a közvélemény joggal gondolhatta, hogy ő alakított ki egy újfajta politikai rendszert. S most azt várjuk, ismét, hogy a politika végre odafigyeljen rá…
- Úgy tűnik, sok lehetőséget szalasztottunk el a rendszerváltás után, mert a politika nem karolta fel eléggé azt a hatalmas energiát, amely a művésztársadalomban hirtelen feltámadt. Nem én voltam az egyetlen, aki valami újba vágtam bele. Itt rengetegen kezdeményeztek csodálatos dolgokat: ezek közül a Krétakör, a Művészetek Völgye, a Pepsi-Sziget a Fesztiválzenekarhoz hasonlóan megmaradtak, de számos kevésbé ismert ragyogó művészi műhely, alternatív színtársulat, kamarazenekar, vonósnégyes, modern zenei együttes elhalt, vagy halódik. Nézzük például a Krétakör színtársulat és a Fesztiválzenekar párhuzamos történetét. Szinte mindig azt olvasom külföldön, hogy ma ez a két legismertebb, legsikeresebb magyar művészeti együttes a világban. Itthon viszont azért küzd mindkettő a létéért, mert nem tartozik a régi intézmények közé. Kár, hogy még mindig a struktúra változatlan fenntartása, és az intézmények reformálgatása a legfontosabb szempont, mert az emberek így lassan lemondanak arról, hogy valami újat kezdeményezzenek. Persze, azt se mondom, hogy veszélyeztetni kellene a régi intézményeket, de az új, sikeres ügyek is fontosak, a támogatások arányosabb elosztására, befogadó színházakra, koncerttermekre, galériákra lenne szükség. Tessék, jöjjenek a fiatalok, lássuk, mi jut az eszükbe.
- Jöjjenek – például az új koncertterembe. Elkészült végre a Nemzeti Hangversenyterem, az Ön hathatós szakmai segítségével.
- De még nem dőlt el, hogy sikerül-e majd ezt a hatalmas ajándékot, az új zenekari koncerttermet tisztán befogadó-teremként megtartanunk, ahol bárkit egyenlő feltételekkel látnak szívesen - vagy rátelepszik-e, burkoltan vagy nyíltan, részben vagy egészen, egy régi állami intézmény. Szebb lett volna, ha ezt a nagy horderejű döntést, amelynek költségeit az adófizetők harminc évig fogják visszafizetni, társadalmi vita előzi meg. De most már elkészült az épület, s össze kell fognunk, hogy az minél nagyobb közönségréteg számára legyen hasznos. Ami tőlem telhetett, megtettem. Egyrészt három-négy évvel ezelőtt ajánlottam egy kiváló akusztikus céget, a New Yorki Artec-et a Kulturális Minisztériumnak, megadtam a címüket, és hála istennek, fel is kérték őket az új koncertterem tervezésére. Másrészt vállaltam volna, hogy mi is fellépünk egy ünnepélyes közös koncerten, amely épp a nyitottságról szólhatott volna. Sajnálom, hogy Kocsis Zoltán nem akart ebben részt venni… De ez a hivatalos nyitókoncert - nem a legfontosabb kérdés. Lényeg, hogy szépen szóljon az új terem. Erre minden esélyünk megvan, mert a zeneileg is tájékozott építész, Zoboki Gábor, messzemenőkig figyelembe vette a vezető akusztikus Russel Johnson elképzeléseit. Emellett az akusztikusokkal is lehetett beszélni, hosszú tárgyalások után végül is elfogadták javaslatomat egy változtatható, mozgatható dobogórendszerről. Ezzel szerintem a terem jobb lesz, mint például a szingapúri, vagy a birminghami, amit szinten ők terveztek, de ahol fix, beépített dobogórendszeren ülnek a zenekarok. Néhány napon belül elkezdjük itt a koncertezést. Javasolom a közönségnek, jöjjenek bátran, ne féljenek, ne sóhajtozzanak, hogy „inkább a Zeneakadémiát szeretjük”. Csodálatos élmény lesz az új termet kipróbálni. Inkább üljenek először villamosra, buszra, amíg kitapasztalják a forgalmi és parkolási lehetőségeket, biztos, ami biztos. Egyébként, ha „zene nélkül” is érdekel valakit a hamarosan megnyíló Nemzeti Hangversenyterem, s szeretné megnézni, az jöjjön el a zenekarunk Baráti Köre által szervezett épületbejárásra. A túravezető az építész Zoboki Gábor, időpontja pedig vasárnap délután, félhárom…
- Majd három nap múlva pedig kezdődik a Fesztiválzenekar nagyszabású, Beethoven összes szimfóniáját bemutató sorozata. Miért épp Beethoven?
- Ha feltesszük a kérdést, miért olyan óriási Beethoven jelentősége, egyre inkább azt érzem, azért, mert megfogalmazta egy új kor, egy újfajta társadalom új zenéjét. Talán Mozart is meg tudta volna ezt tenni, ha tovább él. Ő is váltott, amikor az udvar számára írt Titusz kegyelme után a külvárosi színház népéhez fordult a Varázsfuvolával, tele humanista elvekkel, szabadkőműves szimbólumokkal, de sajnos, csak néhány hónapig élt ezután. Minden forrongott, mozgott a francia forradalom éveiben. Beethoven mámoros, szuggesztív zenekari zenéje fogalmazza meg azt a közös eufóriát, amit a Bastillet ostromló tömeg érezhetett. A legjelentősebb változás a második és a harmadik-negyedik szimfónia komponálása között történt, Beethoven új nyelven, új stílusban szólalt meg. Műveit néhány hangból álló, rendkívül egyszerű motívumokra építette fel, amelyek szinte végtelenül ismétlődnek, vándorolnak különböző harmóniákon keresztül, szuggesztív, lüktető ritmussal. A mai rock-zene előfutára minden bizonnyal a hetedik szimfónia utolsó őrjöngő, mámorító, hipnotikus tétele. A kilencedik szimfónia pedig száz évre irányt mutatott a zeneszerzőknek, szinte mindenki monumentális, világmegváltó méretekben kezdett gondolkodni. Liszt Faust-szimfóniája, Wagner Ring-je, Mahler második és nyolcadik szimfóniája mind az örömóda-tétel hatalmas freskójának arányait követik. Bevallom, amikor először szembesültem a gondolattal, mit játsszunk egy új, csodálatosnak ígérkező koncertterem első koncertsorozatán, azonnal arra gondoltam, a válasz csak Beethoven lehet. Nem tudok ünnepélyesebb, felemelőbb eseményt elképzelni, mint végighallgatni néhány hónapon belül Beethoven kilenc szimfóniáját.
- A műsorválasztás felelőssége egyébként általában a zenekaré, vagy, például külföldi meghívások esetben, a házigazda „rendelheti-e” a muzsikát?
- A program kialakítása kulcskérdés, ezt a területet nem lehet átengedni a meghívóknak, mert akkor nem tudnám tudatosan építeni a zenekar repertoárját. Persze, előfordul, hogy a koncertrendezők kívánnak valamit. Leggyakoribb, hogy egyes fesztiváloknak témákat adnak, például „az osztrák-magyar monarchia zenéje” vagy „Liszt, Goethe és Weimar”, és arra kérnek bennünket, hogy ezzel kapcsolatos műveket ajánljunk. Ezt szívesen megteszem, de a legfontosabb szempont a repertoár-építés. Ha a Fesztiválzenekarral megtanulunk egy új művet, eljátsszuk itthon és turnékon négy-ötször, utána kissé félretesszük, majd néhány év múlva elővesszük a darabokat egy újabb sorozatra. Harmadszor, negyedszer már sokkal magasabb szintről indul a munka. Ilyenkor van lehetőség arra, hogy az előadás fejlődjön, hogy új szempontok is felmerülhessenek. Egy kis példát említenék: A Beethoven-szimfóniákat sokszor játszottuk, de most első ízben néhányat közülük natúrkürtökkel és natúrtrombitákkal fogunk előadni. A cél egy új zenekari hangzás-egyensúly megteremtése. A szokásos ventilkürtök és ventiltrombiták ugyanis aránytalanul hangosak a többi hangszerhez képest, óvatosan kell rajtuk játszani. A Beethoven-korabeli vékonyabb csövű natúrhangszereken viszont trombitálhatnak, kürtölhetnek akármilyen hangosan, Beethovenhez illő maximális odaadással, mégsem áll fenn az a veszély, hogy elnyomják a finomabb hegedűket, fuvolákat.
- Schiff András néhány hete azt mondta (hangsúlyoznám: nem dehonesztálóan), hogy nagyon sok zenekar puszta léte függ a külföldi turnéktól…
- A külföldi turnékon nem lehet jelentős pénzt keresni, mert száz ember és hangszer utazásának horribilis költségei általában felemésztik a bevétel döntő részét. Sokat turnézunk a Fesztiválzenekarral, évenként negyven-ötven városba elmegyünk, de nem anyagi okokból. A cél egész más. Először is a turnék összekovácsolják az együttest. Az emberek nem sietnek haza a koncertek után, a szállodákban, vendéglőkben, buszokon, repülőn eltöltött sok közös óra alatt válik igazán családdá egy zenekar, és ez a családias közösségi érzés nagyon segíti a zenélést is. A másik ok az, hogy kimozdulunk a világba, olyan sorozatokban mérettetjük meg magunkat, ahol előttünk-utánunk a Berlini vagy a New York-i Filharmonikusok játszanak. Fontos, hogy ebben a közegben érzékeljük a közönség, a nemzetközi szakma visszajelzéseit, mert ez megvéd a provincializmus és a beszűkülés veszélyétől. A harmadik ok pedig, hogy mindenhol Magyarországot, Budapestet, a magyar kultúrát képviseljük, mint egy utazó nagykövet-csapat, ez feladatunk, a munkánk része. A turnézással, most ezt minden pátosz nélkül mondom, részt veszünk az ország-imázs alakításában. A Fesztiválzenekar koncertjeit külföldön évente mintegy százezer ember hallgatja végig, lemezfelvételeink mindennap megszólalnak valamelyik amerikai vagy nyugat-európai klasszikus rádióadó műsorában.
- A Fesztiválzenekar, élén természetesen Önnel, közéleti szerepvállalásairól is híres. Épp ezért talán van tapasztalata és véleménye arról: mennyire van jelen társadalmunk hétköznapjaiban a civil szolidaritás?
- A kedv megvan hozzá. Nemrég egy jótékony célú koncertet terveztünk, hogy megsegítsünk egy anyagi gondokkal küzdő iskolát, ahova csak autista gyerekek járnak. Megkérdeztem a Fesztiválzenekar tagjait, ki játszana ezen ingyen. Szinte mindenki feliratkozott. Mások is segítettek volna, mégsem jött létre a koncert, mert egy-két nagyobb szponzor visszalépett. Nagyon nehéz ilyesmit sikeresen megszervezni, még gyerekcipőben járunk, nincs elég mecénás, szponzor, magánalapítvány, akiket mozgósítani lehetne. De van, ami mégis sikerül. Amikor néhány évvel ezelőtt a „Cigányokkal együtt” című koncertet tartottuk a Hősök terén, hatalmas érdeklődés és visszhang volt. Érezhetően örültek az emberek, hogy jelenlétükkel jelezhetik, hogyan gondolkodnak egy nekik fontos ügyről. Ott még nem tartunk, hogy az emberek rendszeresen, és határozottan megfogalmazzák érdekeiket és igényeiket, és hogy a kormányon lévők pedig ezt érzékenyen figyelve forgassak a kormányrudat. A német fiatalok minden évben az atomhulladékok ügyében tiltakoznak, az angolok mostanában a rókavadászat ügyében mennek az utcára. Mi sokkal passzívabbak vagyunk. Túl sokáig élt ez a társadalom úgy, hogy „ők” hozzák a rendeleteket, „mi” csak kommentáljuk, kibírjuk, morgunk egy kicsit. Nehéz átállni arra, hogy beleszóljunk, véleményt formáljunk, részt vegyünk a környezet formálásában. De biztos vagyok benne, hogy néhány év, vagy évtized múlva fordul a kocka, az emberek lassan felismerik lehetőségeiket, és sikeresen kezükbe veszik majd a közügyeket.
