2005. január 01. szombat 22:43
Fények és árnyak Hágában
Hírünk a világban olykor nem olyan „csupa fény és ragyogás”, ahogyan arról a hazai híradások beszámolnak. Millió látogató itt, tomboló tapsvihar ott, szűnni nem akaró éljenzés amott. Tudni kell: ha valami ennyire elsöprő sikerű, akkor élnünk kell a gyanúperrel. Talán csak udvariasak… Ezért szinte örülnünk kell a kritikus hangoknak; azok sokkal hívebben kifejezik értékeink számon tartását, kultúránk napi fejlődéstörténetét, a kudarcokat és a győzelmeket. A számon kérés azt jelenti: figyelünk rátok, és tudjuk, hogy jobbak is tudtok lenni. Annál például, amiről a magyar sajtóban, december huszadikán, ezt olvashattuk: „a hét végén ünnepélyesen befejeződött a hollandiai magyar kulturális évad. Vass Lajos államtitkár beszéde zárta hivatalosan a Partra, magyar! címet viselő kulturális évadot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hágai hangversenyének ünnepi fogadásán, a hollandiai notabilitások, művészek, magyar emigránsok körében a zsúfolásig telt, emeleti előcsarnokban. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kocsis Zoltán vezényelte, nagyszabású, hágai hangversenyét az Anton Philipzaal kör alakú, hipermodern üvegpalotájában önfeledten tapsoló közönség ünnepelte.” De hogyan írt erről, ugyanaz nap, Aad van der Ven, a Haagens Courir zenekritikusa? „Magyar zenekar finomság nélkül… Már a név is elárulja: Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Ezt tekinti a magyar állam nagykövetének. De nem ilyen egyszerű a helyzet. Tíz éve az akkori „állami" zenekar hatalmas vetélytársra lelt. A Budapesti Fesztiválzenekar, hála a dinamikus Fischer Ivánnak, a nemzetközi figyelem középpontjába került, az azzal együtt járó turnékkal, CD-felvételekkel és publicitással. Ez nem tetszett a régi állami zenekarnak, nevet és profilt változtattak. Kocsist itt elsősorban zongoristaként ismerik. (...) A Liszt zongoraversenyt, sajnos, kellemetlen, agresszív módon játszotta, föl-le ugrált a zongoránál. A Les Preludes már jobban viselte ezt a hangvételt. Végül Bartók Concertójában semmi boldogító nem volt. A Kocsis vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar fegyelmezett együttes ugyan, de hiányzik belőle a finomság és kevéssé inspiráló…”
Lehet, persze, megsértődni, az mindig könnyebb, és lehet azt mondani: ízlések és pofonok. Én inkább azt mondom: örülök az ilyen soroknak. Mert azt jelzik: a puszta udvariasságnál sokkal jobban odafigyelnek ránk, és olykor jóval magasabbra teszik a mércét. Mert elvárásaik vannak a magyar komolyzene korábbi teljesítményei alapján. És mi, ennek, csak örüljünk. De ha kell, akár vitatkozhatunk is, mondjuk – legközelebb – a Zeneakadémia közönségeként, január 4-én este félnyolctól. Ahol, a Zongora-sorozat következő művészeként, Kocsis Zoltán lép pódiumra. Aki az olykor fanyalgó kritikák ellenére is megérdemelten rendszeres sztárvendége a nemzetközi zenei élet rangos fesztiváljainak. Nemzetközi karrierje 18 éves korában indult, amikor megnyerte a Magyar Rádió Beethoven Versenyét. Ezt meghívások követték a világ meghatározó zenei központjaiba. Szvjatoszlav Richtertől meghívást kapott fesztiváljára Franciaországba, amit közös négykezes koncertek követtek. 2004 januárjában életműdíjat kapott a cannes-i Midemen, és a francia kulturális miniszter ott adta át neki azt a magas francia kitüntetést, a művészeti érdemrend lovagi fokozatát, amelyet még 2002-ben kapott meg a francia zene népszerűsítése érdekében végzett kimagasló munkájáért és egész muzsikusi tevékenységéért. Most, a Zeneakadémián, a műsorában Bartók és Liszt szerzeményei is szerepelnek – döntsük el együtt, hogy esetleg érdemtelenül túlzóak voltak-e a hágai kritikus észrevételei…
Tamási Orosz János
