2005. március 13. vasárnap 17:15
Szovjetorosz operatörtének
A budapesti Operaházban a komolyzene kedvelői ismét ínyenceknek való műben gyönyörködhettek: a szombati premieren Dmitrij Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-ét láthatták. A további előadások: 2005. március 16., 19., 24., 27., 30. Cikkünk címe természetesen nem a librettót és a művet minősíti, hanem arra a furcsa kultúrpolitikára utal, amelyet talán most sem árt felelevenítenünk… Sosztakovics kálváriája egy újságcikkel kezdődött. 1936. január 28-án névtelen cikk jelent meg a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának központi napilapjában, a Pravdában:
Zene helyett hangzavar. A „Kisvárosi Lady Macbeth”-operáról
„Országunk általános kulturális felemelkedésével nőtt az igény a jó zenére is. A zeneszerzőknek soha és sehol nem volt ilyen hálás hallgatóságuk. A néptömegek jó dalokra várnak, s jó hangszeres művekre, jó operákra is.
Néhány színház az új, kulturálisan felnőtt szovjet közönségnek Sosztakovics „Kisvárosi Lady Macbeth” című operáját nyújtja újdonság, vívmány gyanánt. A szolgálatkész zenekritika az egekig dicséri az operát, nagy hírnevet kölcsönöz neki. A fiatal zeneszerző tárgyszerű és komoly bírálat helyett, amely segítené további munkájában, csak lelkes dicséreteket hall.
A hallgatót az operában az első pillanattól kezdve megzavarja a hangok szándékosan rendezetlen, kaotikus áradata. Dallamdarabkák, zenei frázisok töredékei süllyednek el, merülnek föl és tűnnek el újra recsegésben, ropogásban és szűkölésben. Ezt a „zenét” nehéz követni, megjegyezni pedig lehetetlen.
Így van ez szinte az egész opera folyamán. A színpadon az éneket kiabálás helyettesíti. Amikor a zeneszerzőnek úgy tetszik, váratlanul az egyszerű és érthető dallam útját járja, aztán, mintha megrémülne egy ilyen szerencsétlenségtől, beleveti magát a zenei káosz sűrűjébe, amely helyenként kakofóniává fajul. A kifejezésteljességet, amit a hallgató igényel, féktelen ritmus helyettesíti. A szenvedélyt zenei lárma hivatott kifejezni.
Mindez nem azért történik, mert a zeneszerzőnek nincsen tehetsége, képessége ahhoz, hogy a zenében egyszerű és erős érzéseket fejezzen ki. Ez olyan zene, amely szándékosan „ki van forgatva”, úgy, hogy semmi se emlékeztessen klasszikus operazenére, ne legyen benne semmi közös szimfonikus hangzással, egyszerű, közérthető zenei nyelvvel. Ez olyan zene, amely az opera tagadásának ugyanazon elvét követi, amely elv szerint a balos művészet a színházban általánosságban tagadja az egyszerűséget, a realizmust, a forma értehetőségét, a beszéd természetes hangzását. Ez a „Mejerhold-modor” negatív sajátosságinak fokozott átvitele az operába, a zenébe. Ez balos káosz természetes, emberi zene helyett. A jó zenének az a képessége, hogy megragadja a tömegeket, fel lett áldozva a kispolgári, formalista kísérleteknek és törekvéseknek, hogy az olcsó eredetieskedés eszközeivel érjék el az eredetiséget.
A szovjet zenében egy ilyen irányzat veszélyessége világos. A balos elhajlás az operában ugyanabból a talajból nő ki, mint a balos elhajlás a festészetben, a költészetben, a pedagógiában, a tudományban. A kispolgári újdonsághajhászás elforduláshoz vezet az igazi művészettől, az igazi tudománytól, az igazi irodalomtól. A „Kisvárosi Lady Macbeth” szerzője szükségét érezte, hogy a jazz ideges, görcsös, epileptikus zenéjét vegye kölcsön, hogy hőseinek „szenvedélyt” kölcsönözzön.
Míg kritikánk — a zenekritika is — a szocialista realizmusra esküdött föl, a színpad Sosztakovics művében a legdurvább naturalizmust nyújtja. Mindenki egyhangúan, állati arccal lép elénk — mind a kereskedők, mind a nép. A ragadozószerű kereskedőfeleség, aki a gazdagságért és a hatalomért a gyilkosság útjára lép, bizonyos fokig a polgári társadalom „áldozataként” van ábrázolva. Leszkov zsánerszerű elbeszélésére olyan jelentés lesz ráerőltetve, amely nem sajátja.
És minden durva, primitív, vulgáris. A zene rángatózik, zörög, nyög, liheg, hogy a szerelmi jeleneteket olyan naturálisan ábrázolja, ahogyan csak lehet. És a „szerelem” az egész operában a legvulgárisabb formában jelenik meg. A színen a kereskedői kétszemélyes ágy foglalja el a központi helyet. Minden „problémát” azon oldanak meg. Ugyanilyen nyersen naturalista stílusban mutatják be a mérgezéses halált, keresztül-kasul szinte az egész színpadon.
A zeneszerző láthatóan nem azt a feladatot tűzte ki, hogy arra ügyeljen, amit a szovjet hallgatóság a zenében elvár és keres. Láthatólag szándékosan megközelíthetetlenné tette zenéjét, annyira rendezetlenné tette hangzását, hogy zenéjéhez csak a formalista esztéták találtak utat, akik elvesztették egészséges ízlésüket. Semmibe vette a szovjet kultúra követelményét, hogy a szovjet élet minden területéről száműzni kell a durvaságot és a primitívséget. A kereskedői bujaságnak ezt a megdicsőítését mondják egyes kritikusok szatírának. Itt semmiképpen sem lehet szó szatíráról. A szerző mind a zenei, mind a drámai kifejezés valamennyi eszközével arra törekszik, hogy felkeltse a közönség rokonszenvét a kereskedőfeleség, Katyerina Izmajlova durva és vulgáris törekvései és tettei iránt.
A „Lady Macbeth”-nek sikere van a külföldi polgári közönségnél. Nem azért dicséri a polgári közönség ezt az operát, mert kaotikus és teljesen apolitikus? Nem azért, mert görcsösen rángatózó, ordító, neuraszténiás zenéje csiklandozza a polgári hallgatóság degenerált ízlését?
Színházaink nem kevés munkát fordítottak arra, hogy Sosztakovics operáját gondosan vigyék színre. Az énekesek jelentős tehetséget mutattak a zenekar lármájának, ordításának és rikoltozásának legyőzésében. Megpróbálták drámai játékkal kiegyensúlyozni az opera dallamszegénységét. Ezáltal azonban csak még világosabban előtérbe kerültek durván naturalista tulajdonságai. A tehetséges játék elismerést érdemel, az elvesztegetett erő — sajnálatot.”
*
A Pravda cikke nemcsak Sosztakovicsnak, nemcsak az operaházaknak, sőt nem is csak a zeneművészetnek volt figyelmeztetés, hanem az egész orosz—szovjet kultúrának: vége a szabadságnak, a kultúra egész területét szigorúan meghatározza és ellenőrzi a párt- és államapparátus – állapítja meg a korról szóló tanulmányában Fodor Géza. - Az operát természetesen azonnal levették a műsorról, Sosztakovics élete és művészete pedig ettől kezdve mindvégig ellentmondások története: az orosz hazafi, a lojális szovjet állampolgár, a humanista művész, az elementáris zenei tehetség, a művészi őszinteség folyamatos belső küzdelme, amely a művekben illúziók, taktikázás, kompromisszumok és hol halk, hol kirobbanó hitelesség változó arányú elegyeként jelenik meg.
A Kisvárosi Lady Macbeth komponálása idején tervezett trilógiából persze nem lett semmi. A Sztálin halála, a XX. Kongresszus utáni „olvadás” korszakában Sosztakovics csak annyira vállalkozott, hogy kiátkozott operáját megszelídítse; 1956 és ´62 között átírta a szöveg és a zene nyersebb részeit, főként a zene leplezetlen erotikáját tompította. A „szalonképessé” tett változat, a Katyerina Izmajlova, 1963-ban került színre Moszkvában, s ezt mutatta be Magyarországon 1964. november 5-én a Pécsi Nemzeti Színház, majd 1965. december 21-én a Magyar Állami Operaház is. Az eredeti mű Msztyiszlav Rosztropovics, a nagy gordonkaművész, Sosztakovics híve kitartó küzdelmének és fáradozásának eredményeképpen került vissza a nemzetközi operavilágba; a Kisvárosi Lady Macbeth immár töretlen diadalútját az általa vezényelt lemezfelvétel (EMI) indította el 1978-ban. Magyarországon most kerül színre először. (Képeinken az előadás szereplőit láthatják. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
(tamási)
