2005. február 06. vasárnap 23:47
Lollobrigida és Belmondo
A suliban, úgy negyven éve (is), Lollobrigida volt a sztár. A
börzén megért legalább öt Simon Templárt, Gojko Miticről nem is beszélve. Vera
ezzel vissza is élt; amúgy nem érdekelték a színészképek, de direkt gyűjteni
kezdte a Ginákat. Hogy elhúzza az orrunk előtt, majd visszarejtse az
atlaszába. Dühünk azóta jóvá lett téve a sors által: Vera ötven fölött is
túlkoros szingliként tengeti magát… Én már akkor is az elérhetőbb célokat
kerestem, de Brigi minden közeledésemet visszaverte. Bár a Belmondo-sorozattól
kicsit megrendült, de még akkor is volt ereje azt mondani, hogy nem fogunk
együtt járni. A Mikulás-osztálybálon végül a titkot is elárulta: azért nem
akar velem járni, de még táncolni sem, mert tudja, hogy én
Lollobrigidát
képzelem a helyébe. És hátracsapta fürtjeit. Igazságtalan vélekedése egy
életre megviselt. Oly annyira, hogy lám, tegnap nem mertem felkérni
Lollobrigidát az Operabálon. Pedig direkt vittem magammal a belső zsebben
néhány George Clooney-t, meg Matt Daimondot, de az utolsó pillanatban
visszariadtam. Attól féltem, azt fogja válaszolni: nem akar velem táncolni,
mert tudja, hogy Brigit képzelem a helyébe… Mit tegyünk. Minden nem jöhet
össze. Amúgy a tizedik Budapesti Operabál szépen jubilált. Minden ígéretet
betartottak.
Megcsodálhattuk az újabb „Év Portréját”, már persze az, akinek „fekszik” a festő, Dárdai Pál által és képviselt mikrorealista stílus, amely „közérthetően” leginkább a kiszínezett fotográfiákra hasonló arcképeket eredményez. Tavaly egyébként Ilosfalvy Róbertről készült az első hagyományébresztő festmény; e hagyománynak az lenne a célja, hogy az Operaház falain ott függjenek a korunk nagyjairól készített jelmezes festmények. Az Ilosfalvy-portré a mai napig nem találta meg a helyét; jelenleg az egyik irodista szobájában áll, a szekrény tetején, a falnak támasztva. Hogy miért van ott? A cinikus válasz – persze: csupán állítólag – így hangzott: mert még nem halt meg. Én attól tartok, hogy e tragikus esemény után is nehéz lesz a modern stílusú portrékat a régiek közé illeszteni…
De haladjunk szépen, sorjában. A bál, tulajdonképpen, nagyobb bakik nélkül csordogált. Mert az már a megszokottak közé tartozik, hogy a díszvendégek között, első körben, nem köszöntötték Gina Lollobrigidát, csupán akkor, amikor a „tiszteletkörök” (támogatók, védnökök, stb) után külön bemutatta őt Bárándy György. Mert hogy idén ő nyitotta meg a báli forgatagot. Szavainak két emlékezetes momentuma volt. Hogy „évtizedek álma teljesül be számára azzal, hogy táncolhat Ginával”, s az, amikor a köszöntő végét azzal zárta: gyarapodjunk, fejlődjünk ugyanígy, tovább. Hát, doktor úr, talán másképp kellene… Szóljunk az idei jótékonysági felajánlásról. Az Operabál az elmúlt években az egészségügyet és a kultúrát támogatta. Az idei, 2005-ös évben a táncművészet támogatását tűzték ki célul. A jubileumi Operabálon felléptek a Budapesti Táncművészeti Főiskola hallgatói is; e nagynevű Főiskola javára ajánlották fel idén az Operabál bevételeinek egy részét. Kétmillió forintot. A bevétel alapját az a tombola képezte, amelyben – csak a fődíjak között – összesen úgy nyolc-tízmilliós értéket lehetett elvinni. Például egy másfélmillió forintot kóstáló ékszert. Nekem évek óta vissza-visszatérő problémám ilyenkor: mi lenne, ha azt a tárgyi összeget, amit ilyenkor a cégek tombolára felajánlanak, csak úgy, minden fakszni nélkül odaadnák? És elhangzana, hogy az ilyen ékszergyártó egymillióval, az olyan autógyár félmillióval, az amolyan travel is hasonlóval szállt be a támogatásba. A tombolákon pedig, hiszen ez végül is jó szórakozás, lehessen nyerni pezsgőt, tortát, vagy akár egy táncot a bálkirálynővel, vagy, esetleg, Lollobrigidával. (A hölgy-nyertesek becserélhetik egy keringőre doktor Bárándyval.)
De tegyük félre az illúzókat. Amelyekből azért az este folyamán bőven kijutott nekem. Kezdetben az tűnt fel: mintha a szolid elegancia végre átvenné itt is a terepet. Nem láttam a két végletre utaló jeleket, amelyekből korábban elég sok bukkant fel: a méregdrága, hivalkodó estélyi ruhákat egyfelől, és a térdig, vagy combközépig érő, selyemhálóingekre, vagy épp baby dollokra emlékeztető kompozíciókat másfelől. De aztán megérkeztek. Hatvan év körüli hölgyek hollywoodi ravatalokra való sminkekkel és testük valamennyi hurkáját nem csupán sejtetni, de azokat látni engedő fátyolruha-költeményekben. Akadt, aki talán az otthoni Ikeás sötétítő függönyt tekerte magára, siettében; de parádéztak ott – hogy a flancra nem sokat adó férfigőg is megemlíttessék – a szmokinghoz kedvenc tengerkék nyakkendőt kötő, vagy a bordó „propellerhez” a Vörös Október férfiruha-gyár termékeit szolidan reprezentáló agitprop-öltönyt öltő parkettharcosok. Dacos tekintetük mellől csupán a „nem vagyunk mi polgárok” feliratú kitűző hiányzott… A demonstráció, amúgy, szinte teljes volt. Szokatlanul teljes. A szocialista párt részéről majd mindenki, aki számít (valamire), vagy számítani akar, ott volt. De feltűnt Dávid Ibolya is, valamint a Megasztár élcsapata, a Tóth-lányok, Pély és Dorina, velük settenkedett Bakáts, hogy a sajtó egyéb, jeles képviselőit ne is említsem. A legnagyobb benyomást, rám, kétségkívül Szili Katalin tette. A díszpáholyban, az este elején, a „messzi távolból” is jól festett Gina oldalán. De amikor megérkezett a táncparkettre – őszintén mondom, nem hittem a szememnek. Egy valódi hölgy. Aki büszke lehet az alakjára. Büszke a valóban szép, vajszínnel áttört fehér estélyi ruhájára. Büszke az udvartartására – hiszen, ha valakit addig nem vettem volna észre, azt is kiszúrhattam abban a hosszas audencia-menetben, amely házelnökünk színe elé járult. Akit a hosszú percek múltán komolyan sajnálni kezdtem. Állkapcsa folyamatosan rángatódzott, szájszéle is – mint akit arczsába kínoz. Szegény, gondoltam, vizslatva őt alig néhány méterről. Majd rájöttem, hogy rágózik. S abban a pillanatban a kép átalakult: mintha a fiatalos tanár-nénit látnám, aki túlöltözte magát a Kilián-telepi KISZ-vezetőképző tábor nyáresti jelmezbáljára…
Ez volt a tizedik Budapesti Operabál. Sikert aratott a „szabadon választott” gyakorlatok közül a Zwack Kávéház terasza, amelyen előkerülhettek a szivarok és a komoly, megfontolt társalgási témák. Ez utóbbiakból inkább nem idéznék. Talán visszajutnának szavaim az isteni Gina fülébe. Senkinek sem esik jól, ha a múlt dicsősége aránytalanul nagyobb hangsúlyokat kap szavainkban, róla beszélve… Egy személyes üzenetet azért hadd ragasszak e beszámoló végére: Brigi, ha még megvannak a fürtjeid, jelentkezz… Én még őrzöm a Belmondo-sorozatot; tárgyalhatunk. Esetleg elmehetnénk együtt a tizenegyedik Operabálba, jövőre. Garantáltan jó szórakozás… Már ha a korzóélmény adta belső mulatság gyönyöreit is beszámítjuk…
Tamási Orosz János
.
