2005. február 16. szerda 22:01
Országvesztők és országépítők
Mielőtt nagyon elkezdünk ünnepelni, valljuk be: Orbán Viktor elvetette a sulykot. Felrúgta a játékszabályokat: a még oly kedves hangú kinyilatkoztatás helyett emberközelben összegyűjtött kérdésekre, problémákra, szorongásokra, emberközelből próbált emberközeli válaszokat adni. Háromszor is megismétlem a kifejezést, mert alá kell húzni – minden túlzóan ható udvariaskodás nélkül. Mert nehézségekről beszélni. Mert illúziókeltő ígérgetések helyett arról szólni, hogy a helyzet már-már reménytelen. Mert félni a jövőtől és félteni a jövőt – és nem az ellenzéki politizálás erre mindig biztos fedezékéből tette. Hanem számokkal, tényekkel támasztotta alá azt, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. És merte nem felelőssé tenni azokat, akik pedig időben felismerhették volna, hogy a véltnél jóval valósabb veszélybe kerülhetnek. Ha elhiszik a rókáknak azt, hogy nem a sajtra pályáznak…
Körülbelül ennyit lehet elmondani. (És azt semmiképp sem, amit épp e szavak írása közben hallok Csuhai hogyishívjáktól a Hír TV-ből. Szerinte Orbán Viktor a beszédében azt vállalta, hogy „kádárista és populista”. Néha valóban el kellene gondolkodni ebben a televízióban, hogy kikkel folytat elemző beszélgetéseket…?) Mi most kanyarodjunk vissza a friss kultuszminiszter mintegy fél esztendeje írt cikkéhez. Annak is két részletéhez. Az első: „Gyurcsány legnagyobb politikai problémája már nem a múltja. A nyolcvanas-kilencvenes évek elmúltak, a támadásokat túlélte, s most számára az a kérdés, hogy miképp szerezhet pártján belül programjának többséget. Orbán legnagyobb problémája viszont - pillanatnyilag kedvező helyzete ellenére - a jövője. Vajon tud-e újítani, s ha igen, miben? Vajon meg tudja-e győzni a választókat arról, hogy az országnak miért lenne jobb az új jobboldal, mint az új szociáldemokrácia?” Nézzük, mit igazolnak ebből az országértékelő beszédek és beszélgetések? Gyurcsány parlamenti beszédét, mélyebben elemezve, hogyan foglalhatjuk azt össze? Kijelentette: a gazdasági növekedés fenntartását megfontolt lépésekkel, a jövedelmek ehhez igazított emelését, az egyensúly fokozatos, de határozott megteremtését támogatja. Négy nagy feladata van idén a kormánynak: az adórendszer és a felsőoktatás átalakítása, nemzetpolitikai döntések, illetve a Nemzeti Fejlesztési Terv megalkotása. Hét kiemelt fejlesztési irányt javasol: informatika és távközlés, egészségipar, üzleti szolgáltató- és logisztikai központok, járműipar, turizmus, környezetipar, szórakoztatóipar. A miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány méltányossá és egyszerűvé teszi a bevándorlási és honosítási folyamatot, bevezeti a nemzeti vízumot, illetve közjogi tartalmat ad a határon túli magyarság fogalmának.
Vége lenne a gyurcsányi múltnak? Az adórendszer átalakítása – harminchárom adóemeléssel, az adóhivatal vezetőjének kirúgásával, a számokra fordítva semmit sem jelentő kétkulcsos rendszerrel megterhelve valóban kívánatos lenne. Épp csak a módszerek inkább a múltat, és nem a jövőt idézik. A felsőoktatás átalakítása? Túl az emeltszintű érettségik okozta pánikon, az egyetemek (édes istenem, ez a Csuhai vagy ki még mindig mondja, most épp azt, hogy Orbán fórumaira korlátozottak a részvételi lehetőségek, senki nem ütött meg kritikus hangot, sőt, Orbán már a múlt héten is ezt mondta. Kedves jó Hír TV, így nem leszünk jóban…), tehát az egyetemeket három éve bombázzák, folyamatosan. Hol itt a jövő? No és a nemzetpolitikai döntések, illetve a Nemzeti Fejlesztési Terv megalkotása. Kérem tisztelettel: ezek elmulasztásába, beleértve a hét fejlesztési irányt, bukott bele az állampárt, az egypártrendszer, a szocializmus. Pontosabban az ezek látszatszintű működtetéséhez szükséges adósságok nyakló nélküli felvételébe. És, ami a gyurcsányi „stratégiát” illeti, a megoldás csak az újabb eladósodás. Azért ez nem igazán a jövőbe mutató nemzetstratégia… (Elment a Csuhai. Csuhaj…)
Nézzük a másik Borókai-idézetet. „Mivel Orbán stratégiai célja éppen saját, megosztó politikusi mivoltának elfeledtetése és önmaga integrátorként való újraépítése, ezért számára rosszkor jött Gyurcsány megjelenése és a Gyurcsány által kezdetben hangoztatott "nemzeti közép" stratégiája. Ha valaki megelőzi Orbánt a közép integrálásának ötletével - és ha ez a stratégia ráadásul még riválisa személyéhez is kötődik a közvélemény előtt -, akkor neki már nem sok újítanivalója marad. Ezért támadta Orbán iszonyatos erővel Gyurcsányt: az elmúlt másfél évben azt a tehetséges és veszélyes ellenfelet látta benne, aki éppen az ő későbbre tervezett műsorszámát "lopja el".” Na már most: a két beszéd előzményeinek összehasonlítása után azt kell mondanunk, hogy Gyurcsánytól, e téren (sem), nem volt mit ellopni. Országjárásuk összehasonlíthatatlan – bár az a pillanat, amikor Gyurcsány a tehénistállóban tartott lelkesítő beszédet az állatoknak, talán valóban a legemlékezetesebb mozzanat mind közül…
Maradjunk a lényegnél: Gyurcsány a múlt megoldatlan problémáival küzd. Tetézve mindezt azzal, hogy rövidke egy esztendeje alatt is lépéshátrányba került, hiszen a határon túli magyarság fogalmának említése során vitathatatlan vereséget érez; ha nem is vallja be. Itt már arról van szó, hogy ebben a kérdésben segítik-e őt az illetékes szervezetek illedelmesen kihátrálni…?! Fejlesztési ötletei nincsenek – szemben Orbán Viktoréval. Aki, ha nem is mond minden kérdésben újat, egyet nyugodtan kijelenthet: a polgári kormány mindazon helyzetre, amely most Gyurcsányék szerint kilátástalannak tűnik – nyújtott elfogadható politikai és gazdasági stratégiát. Amelyeket az elmúlt három esztendő csak lerombolni tudott.
Mit is olvashattunk a mai (szerdai) Népszavában, Kocsi Ilonától? „Gyurcsány Ferenc hétfőn megpróbálta. Lehet kételkedni őszinteségében - miért lenne ő más, mint a magyar politikusok jó része? -, lehet gyanúval fogadni hirtelen jött "őszinteségi rohamát" - akkor idáig miért nem ilyen volt? -, de egyet nem lehet tenni: meg se próbálni a megbékélést.” Mert nekünk, ugye, csak ez jut. Hogyan is kezdődött? A kommunisták magukba édesgették-félemlítették a szociáldemokratákat, majd a Magyar Közösség Perével, a Mindszenthy-perrel és a Rajk-perrel bevezették a diktatúrát. Nagy Imrével előbb 1953-ban próbáltak egy kicsit bocsánatot kérni, közben, hogy el ne felejtsem, nevet változtattak. 1956 őszén Rajk László rehabilitálásával próbáltak enyhíteni a helyzeten, de a forradalmat nem kerülhették el. Utána azonban – a kádári konszolidáció hirdetése során – bocsánatot kértek a kemény diktatúráért, de kitalálták a puhát. Időközben nevet is változtattak. Küszködtek és küszködtettek bennünket két és fél évtizedig, de a Nagy Testvér bukása után fel kellett adniuk. Ideig-óráig. Sebaj. A Nagy Imrét és társait rehabilitáló temetésen egy kicsit bocsánatot kértek, a balhét elvitették a maradiakkal, ők pedig nevet változtattak. Most, tizenöt év után, ismét ebben törik a fejüket, miközben éltetik az általuk felzabált szociáldemokráciát. Vigyázat: ők tették, nem az elődeik. Másfél évtizedük volt arra, hogy bukott szocialisták helyett utat kereső szociáldemokratákként viselkedjenek. Nem ezt tették. Kivették az „osztalékot” az állami javak újrafelosztása során, hatalmas adagokat kikanyarítva, de az osztalékadót most velünk fizetetnék meg. Ennyi. S el ne feledjem: immáron naprakészek a gyurcsányi bocsánat-kérések. És hatódjunk meg „őszinteségi rohamaiktól”, és bízzuk rájuk továbbra is a jövőt. Miután a múltunkat már elherdálták. Hát nem.
Ez a két országértékelés közötti lényeges különbség. Kell-e, kellhet-e ennél több…?
Tamási Orosz János
.
