2005. február 24. csütörtök 20:53
A megengedhetetlen megengedés
Kertész Imre önmaga kiengesztelhetetlenségében is vélhetően megengedőbb, mint Paul Spiegel. Mert, bár vallja a holokauszt egyediségét, megfogalmazhatatlanságát, mégis így ír: „…a Holocaust az európai civilizáció traumája, s e civilizáció létkérdése lesz, hogy ez a trauma a kultúra vagy a neurózis, az alkotás vagy a rombolás formájában él tovább az európai társadalmakban.” (A száműzött nyelv). Beszélni kell tehát róla, ha még olyreménytelennek is tűnik a közös nyelvi és fogalmi eszközök kialakítása. Spiegel azonban a borzalmak összevetését is tagadja – s ezzel, lényegében, bármely társadalmi dialógus tagadójává válik. Ezzel szinte egy gyékényre kerülve a holokauszt-tagadókkal – bár ez ellen, úgy sejtem, élesen tiltakozna. No de, ha valamit a legördögibb metódusban sem említhetek, akkor mi különböztet meg azoktól, akik semmilyen formában sem említik azt…?
De mi is történt, miről is beszélek? Paul Spiegel, a Németországi Zsidók Központi Tanácsa vezetője szerint a katolikus egyház feje nem értette meg, hogy a holokausztot nem lehet az abortusszal összehasonlítani – olvashattuk a Focus magazinban. Paul Spiegel úgy fogalmazott: „a katolikus egyház feje nem értette meg, hogy a holokausztot nem lehet az abortusszal összehasonlítani”. A pápa február 23-án megjelent „Emlékezés és identitás – Beszélgetések az évezredek küszöbén” című könyvében Spiegel szerint ez a „megengedhetetlen összehasonlítás” található meg. A könyvben az áll, hogy a zsidók elpusztítása a nemzetiszocialista rezsim bukása után befejeződött. „Ami tovább folytatódik, az a megfogant, de még meg nem született életek legális elpusztítása”. Spiegel úgy kommentálta a kérdést, hogy „hatalmas különbség áll fenn az ipari méretű népirtás és aközött, amit a nők a testükkel csinálnak”. (Hasonló témában Spiegel már januárban vitába keveredett Meisner bíborossal, a kölni érsekkel, aki egyik prédikációjában a betlehemi gyermekgyilkos Heródest, a milliókat lemészárló Hitlert és Sztálint, valamint a meg nem született gyermekek millió számra történő elpusztítását ítélte el. Spiegel ezt követően Meisner szemére vetette, hogy egy ilyen összehasonlítással megsérti a holokauszt sokmillió áldozatát.)
Nos, ha feltételezzük, hogy – a művészi alkotások megengedő és megengedett, sőt, elvárható szubjektivitásán kívül – társadalompolitikai és egyúttal morális, filozófiai kérdésekről egyfajta közös fogalmi rendszereken belül kell vitatkoznunk, akkor nem tagadható el a holokauszt metaforájának felhasználása ebben a dialógusban. Ahogyan nincs megfogalmazhatatlanabb annál, ami a zsidósággal történt, úgy – talán csak számomra – nincs megfogalmazhatatlanabb annál, mint ami az élethez való jog civilizáltabb törvényalkotási folyamataiban történik. Avagy azért nem ipari méretű népirtás az évente (világszerte) több tízmillióra becsült abortuszok száma, mert ez az adat „csupán” összeadódik a különböző népességek soha meg nem születő képviselőiből? És mindig ott van a döntés mögött valaki, egy nő, aki rendelkezik a saját testével, és eldöntheti, hogy előbb ölel, s aztán öl? A nemzetek önrendelkezési, békéhez, élethez, hazához fűződő joga nem az egyes ember élethez való jogával kezdődik? S ha ez utóbbi alól találunk objektív felmentést, kiutat, alanyi jogon járó kedvezményezettséget – akkor vajon milyen útra lépünk? Hol a határ az elfogadható és az elfogadhatatlan gyilkosság között? Nem tudom, Paul Spiegel látott-e már fogóval ki- és szétszaggatott két-három hetes embert… Nem tudom, el tudja-e képzelni azt: hogyan is zajlik egy abortuszklinikán a napi harminc-negyven terhesség-megszakítás. Bizony – iparszerűen…
A gyakorlat, természetesen, valóban nem összehasonlítható Auschwitz gyakorlatával. Ahogyan a döntések mögöttes tartományai sem. De a gyötrelem metaforája a gyötrelem metaforájával – igen. Még az is, hogy sokszor az anya élete múlik azon: elfogadja-e az abortusz lehetőségét. Hogy sokszor az életkora, a szociális körülményei, a családi kiszolgáltatottsága válik döntési tényezővé. Sorolom, mert nem teszek úgy, mint aki sohasem hallotta ezeket az érveket. Hallottam. Mint ahogy azokat is hallottam, amelyek a holokauszt sokmillió áldozatának emlékét sértették meg. És számomra mindkettőben a „ne ölj” parancsolata a kiindulópont. És különös folyamatokat szabadítunk fel az emberben akkor, amikor „okos érvekkel” teszünk megfogalmazhatókká olyan vitákat, amelyek arról szólnak: mikor ne? Hogyan ne? Hol ne? Kit ne? S végül e parancsolat elszenvedőjeként felrójuk valakinek azt, ha e parancsolat egyetemességét hirdeti.
* * *
Amúgy,
lábjegyzetként, ide kívánkozik az is: amennyiben az újszülötteknek joguk van
az esélyegyenlőséghez, úgy ezzel rendelkeznek-e az embriók is? A magzatok?
Van-e magzati esélyegyenlőség? Ha nincs, akkor valami alapvetően nem működik a
civilizációban. Ha viszont van, akkor egy magyar köztársasági elnökjelölt
aspiráns – nevezetesen Lévai Katalin – találhat-e közös nevezőt
Rebecca
Gomperttel, a holland abortuszhajót működtető Woman on Waves szervezet
vezetőjével? (lásd képünket). S most, ha valaki úgy véli, hogy a történetben
nincsenek közös pontok, az téved. Mert még nem is szóltam arról: immáron az
életminimum küszöbén állunk. Negyven év múlva, amikor a mai magyar
huszonévesek nyugdíjba készülődnének, azt fogják tapasztalni: nincs, aki a
helyükbe lépjen. Ki-ki nézzen meg ehhez egy demográfiai előrejelzést. Majd
lapozzon tovább, és nézze meg ugyanezt – Európára vetítve. Hasonló adatokkal
fog szembesülni. A kérdés tehát korántsem a moralitás filozófiai síkjaira
száműzendő kérdés.
Kertész Imrével kezdtem; hadd folytassam ismét az ő mondataival: „Szerintem nem sértjük és nem is kisebbítjük a zsidóság tragédiáját, ha a Holocaustot ma, több mint öt évtized elteltével világélménynek, európai traumának tekintjük. Végül is Auschwitz nem légüres térben esett meg, hanem a nyugati kultúra, a nyugati civilizáció keretei közt, s ez a civilizáció épp úgy túlélője Auschwitznak, mint az a néhány tíz- vagy százezer, a világon szerte-szétszóródott férfi és asszony, aki még látta a krematóriumok lángját és beszívta az égő emberi hús szagát. Ezekben a lángokban minden elpusztult, amit addig európai értékekként tiszteltünk, és ezen az etikai nullponton, ebben az erkölcsi és szellemi sötétségben egyedüli kiindulópontnak éppen az mutatkozik, ami ezt a sötétséget teremtette: a Holocaust.” Megengedve, elfogadva, s evidenciaként kezelve azt, hogy ez az „európai trauma” elfogadhatatlan és összevethetetlen – mégis hozzáteszem: azon vagyunk, hogy ezt a traumát egy másfajta ipari méretű traumával folytassuk. Amelynek végén nem csupán etikai nullpontra, hanem – utódaink nem lévén – kiindulópontok nélküli térbe kerülünk.
S akkor majd kiknek adjuk tovább akár azt az üzenetet, hogy soha többé népirtást…?
Tamási Orosz János
.
