2005. február 27. vasárnap 17:05
Demonstrációk és követelések
A Medgyessy-Gyurcsány kormány agrárstratégiai munkáját természetesen nem lehet az évszázados előzmények nélkül vizsgálni. De mégis innen kell kiindulnunk, hiszen a gazdatüntetések kapcsán elsősorban azt kell értékelnünk: pozitívan, vagy negatívan állt-e hozzá ez a kormányciklus a várhatóan (borítékolhatóan) óriási gondok kezeléséhez? Mert tudtuk, hogy a magyar agrárium válsága mély; és tudtuk, hogy az EU-csatlakozás után drámaian fog tovább mélyülni. Mi történt a helyzet megelőzéséért, könnyítéséért? Egy városlakó számára érthetetlen lépések sorozata… Ám kezdjük azzal: jogos-e Medgyessy-Gyurcsány kormányról beszélni? Ha abból indulunk ki, hogy a korábbi kormányfő épp saját pártja és koalíciója előtt bukott meg, akkor talán nem. De ha abból, hogy – néhány „tőkekartell-gyanúval” magyarázható miniszteri személycserét leszámítva – ugyanazok vezetik az országot, bár immáron homlok egyenesen ellentétes kormányprogrammal, akkor – igen. Hiszen ne feledjük, most se: azzal, hogy bebukták saját jóléti kormányprogramjukat, és most egy egészen más lyukat beszélnek a hasunkba, a saját választóiknak is azt üzenték, hogy „fogják be”. A történet egy része tehát már az ő gerincükön is múlik… Ez persze csupán egy nem először hangoztatott kitérő, a lényeg: tudni kell, hogy az első száz nap „kötelező” ígéreteit teljesíteni kellett. De attól kezdve semmi sem folytatódott a győztes kormányprogramból – stagnált, beállt, majd zuhanórepülésbe kezdett a „jólét”. S bár még másfél évig elvegetált ezzel Medgyessy, a kérdés csak az volt: hogyan és kivel helyettesítsék. Ne sírjuk vissza, hiszen legalább azt ne vitassuk el tőle, hogy ért a pénzügyekhez, a gazdasági ország-stratégiákhoz. S ha ért, akkor elvehetetlen bűne, hogy a nevét adta egy választási kampányban ahhoz az ígéret-vabankhoz, amelyről tudnia kellett, hogy a teljesítése romba dönti az előző hét-nyolc esztendő minden eredményét. Ez alól nincs, és nem is lehet felmentés.
Maradjunk a kormány folytonosságával – azon belül is Szanyi Tibor „örökös”(?) politikai államtitkár úrnál. Kiről is van szó – hivatalosan? A Medgyessy kormányban 2002. és 2004. között a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium politikai államtitkára és vidékfejlesztési kormánymeghatalmazott. 2004. júliusban a kormányfő felmentette vidékpolitikai kormánymegbízotti tisztségéből. 2004. októberben a kormányfő felmentette politikai államtitkári tisztségéből. 2004. október 18-től a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium politikai államtitkára. Az ember nem is nagyon érti – ketten is felmentik az FVM államtitkári posztjából, de kinevezik a GKM-be, ugyanannak… És kiről beszélünk nem hivatalosan? Akinek – többek között – ilyen kijelentéseket tulajdoníthatunk: „Ugye, az volt a kérdés, hogy melyikük a legelvetemültebb? Nos, meglehet, hogy tényleg Orbán, ugyanis Hitlerről is meg Sztálinról is mondják, hogy amúgy szorongós emberek voltak. (Az ember kifejezés nem pontos.) Orbán pedig igen magabiztosnak látszik, vagyis skrupulusok nélkül működik. Időarányosan pedig jól áll, mert Hitler és Sztálin eleinte éppúgy foglalkozott a saját elvtársai börtönbe vetésével, mint most Orbán" valamint: „Ezért mondtam korábban, hogy Orbán egy mocskos csaló és tolvaj. Ezt most is fenntartom.” Ennél súlyosabb, bár közismertebb megjegyzését ne is említsük – akár még fogadjuk is el, hogy nem ő mondta, csupán véleményezte. Másképp a „csetelés”, és megint másképp a magyarázkodás közben. És mit mondott még, agrárpolitikusként?
Ötszázezer őstermelő fog tönkre menni a csatlakozást követően. Azt is megüzente: elég volt a garázsban tartott disznóölésekből, aki ezt teszi, arra le kell sújtani, kíméletlenül. Mert az unió szerkezetváltoztatást követel meg – az tarthatatlan, hogy nálunk kettőszáznyolcvan forint legyen a sertéstartás önköltsége, míg az unióban ez kettőszáztíz. A stratégia tehát az, hogy aki képtelen ez alá vinni, önerőből, sőt, keresni is akar rajta (beleértve az önerőből megvalósítandó piaci marketing-tevékenységét), az – pusztuljon. Bár azért ennyire nem súlyos a helyzet, hiszen Szanyi úr javasolta: 2005 a magyar falu éve legyen. Tette ezt a GKM államtitkáraként – miközben a kistérségek állandó jaj-kiáltásaival van tele a fülünk. Már annak persze, aki odafigyel rájuk. Ha valaki most azt hiszi, hogy Szanyi Tiboron akarom elverni a port, az téved. Ő (is) csak teszi a dolgát: kapott egy karrier-lehetőséget, s azzal él, amikor kell, olykor állami támogatást is beszerez a saját cégének, ezért még Kuncze is megdorgálja, de oda se neki, amíg ő négyszemközt visszaweklerezhet, szóval – ebben élünk. Politikai államtitkárként legfeljebb minisztériumot vált – miközben a gazdák harmadik éve vonulnak ki, rendszeresen, a félpályás útlezárásokra. Tavaly csak ígérték, most viszont nagyon elszakadt a cérna – s ha jól követtük a tárgyalásaikról szóló híreket, akkor egészen furcsa kép alakulat ki bennünk. A mostani FVM államtitkár, aki néhány hónapja csöppent ebbe a helyzetbe, de a kormánypárt agrár- és vidékpolitikai ügyvivőjeként nem egészen „ártatlanul”, nos, ő valahogy átvitte a túlsó partra az első csónakot. Le tudott ülni a gazdákkal, legalább ebben eljutott a kompromisszumig. Időközben Hiller István, immár pártelnökként, kijelentette, hogy hibát követett el az FVM a késedelmes kifizetésekkel. Ennyit mondott, de ez elég volt ahhoz, hogy a ballib sajtó is elbizonytalanodjon: most akkor talpasozzunk, butaparasztozzunk, vagy ne?
Németh Imre presztízse ezt már nem tűrhette. Megjelent a tárgyalások helyszínén, lényegében beszüntette azokat, érvénytelenítve a helyszínt, magát is, politikai zsarolásról beszélt – a pártelnök pedig már szélsőjobboldali demonstrációról értekezett. Olvashattuk a friss beszámolókban: „A Magosz elnöke szerint azért szeretnének a miniszterelnökkel tárgyalni, mert Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterben megrendült a gazdák bizalma. Az érdekképviseleti szervezet vezetője szerint ugyanis az agrártárca vezetője időhúzásra játszik, még a saját beosztottjait sem tájékoztatja pontosan az ügyek állásáról. László Boglár kormányszóvivő a gazdák felvetése kapcsán azt mondta: szakmai kérdésekben a szakminiszter rendelkezik legitimációval, készen áll a minisztérium épületében tárgyalni a gazdákkal. „Politikai kérdésekben politikai partnerekkel szokott a miniszterelnök tárgyalni. Eddig úgy tudtuk, hogy a Magosz nem az, bár az elmúlt napok történései ébresztettek némi kétséget ebben" - tette hozzá.” Mi okozta ezt a politikai pálfordulást? Csak nem ennyire erős Németh úr bársonyszék-lobbija? Egy biztos: a gazdák petíciójára (honlapunk olvasói itt újraolvashatják azt) érdemben még egyetlen nyilatkozat sem hangzott el. Kivéve az FVM államtitkáráét, aki úgy hatvan százalékban teljesíthetőnek nevezte azt, de ennek részleteibe nem bocsátkozott. Érdemi tárgyalás helyett pedig – e pillanatban – a látszólag kívülállók hergelése folyik. A gazdák ellen már megindultak a konfrontatív médiaalakulatok, feneketlen zsebeiket, követelődzgetéseiket, néhol már posztkulákozásokat lehet hallani, a hatalom pedig rendőröket rendelt az FVM mellé. Nem mintha szükség lenne rájuk, de jó, ha elkezdenek félni a pestiek…
Akik, ugye, látszólag kívül állóak. Hiszen nem az ő problémájuk. Örülnek az ízetlen spanyol paradicsomnak (hiszen olcsóbb), és kicsit sem tűnődnek el azon, hogy a mexikói tv-paprika most megbukott a vizsgálaton – de mi van azokkal az olcsó zöldségekkel, káposztákkal, bármivel, amelyekben „csak” az engedélyezett méregkoncentrátum található. Amely még nem mérgező, külön-külön a paradicsomban, hagymában, paprikában. És együtt, a lecsóban…? És ne legyen mérgező semmi, egyáltalán. De hová tűnik évtizedek alatt a híres magyar gasztronómia – magyar alapanyagok nélkül? Hová tűnik a magyar tájjelleg egyedisége, földgazdálkodás nélkül? Amely alatt nem csak termőföld-gazdálkodást értünk – de erről később. Maradjunk most a kívülállás látszatánál. Ma már nem jelenthetjük ki, hogy ha a paraszt nem vet, akkor a városlakó nem eszik. Hiszen itt a globalizáció, ömlik a nyugati árufelesleg, válogathatunk a legkülönfélébb élelmiszerekben. De meddig? Két nagy veszéllyel is számolnunk kell: a klímaváltozással és az európai demográfia-deficittel. Amely mellé a fejlődő országok demográfiai robbanását követő nagyon erős migráció társul majd. „Spájzodban lógnak az oldalasok, bukszádban lapulnak a százasok, hisz nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz, okos, aki lisztet, cukrot vesz” – énekelte, úgy negyven éve, egy gunyoros magyar együttes. Ám vajon nem butaság-e egy teljesen alapjaira bontott agráriummal nekivágni a jövőnek? Amelyben, az is lehet, hogy a spanyol paradicsom és a kínai csirke – egyszer csak – ötször annyiba fog kerülni, mint most. Mert ötször annyiba fog kerülni arrafelé az élet. Mi pedig itt állunk majd „leizzadva”. Mert addigra valóban nem lesz magyar kézben tartott termelés – és, bár a magyar föld egy részén fog teremni búza, paprika, piszke (ez utóbbiban nem vagyok biztos), azt nem mi fogjuk „beárazni”. Legfeljebb a föld nagyobbik részén termő bogáncsot és papsajtot. „…agráriumot, ezen belül élelemtermelést, erdőgazdaságot csak évtizedes termékbevezetéssel, csak helyi munkaerővel, szakértelemmel lehet változtatni, fejleszteni. A meglévő sok évtized (évszázad?) alatt kialakult szakértelmi bázist, az ágazathoz való kötődést viszont egy-két év alatt tönkre lehet tenni.” (Glatz Ferenc)
* * *
Értjük-e, mi történik körülöttünk? Aki szombat délután hallgatta a rádiót, egy kis muníciót kaphatott. Egy nagyon kicsit. „A baj gyökere valószínűleg az, hogy a magyar mezőgazdaság egész működésében nem elrontottak valamit – hanem soha nem is volt rendben. Valószínűleg minden egyéb ebből következik, leszámítva persze olyan látszólagos apróságokat, hogy ha valamit ki kell fizetni, akkor azt ki kell fizetni. Most már nem érdemes azt bolygatni, hogy ki és mikor mulasztott, ki és miért nem vette komolyan a korábbi figyelmeztetéseket: hogy az uniós csatlakozásra csakugyan fel kell készülni. Azoknak is, akik a földből élnek, sőt, talán legelőször és leginkább nekik – azt sem, hogy ők maguk nem vették ezt elég komolyan, avagy sokuknak nem volt valódi választásuk egy másik életstratégiát állítani maguk elé. Avagy hosszú éveken át a felkészítők nem vették elég komolyan a saját munkájukat. Ez most már a végeredményhez képest szinte mindegy is” – foglalták össze számunkra. Hát ez egy kicsit összemossa a helyzetet. Mert a lényeg inkább az, hogy mindenki azt akarta bebizonyítani, miért rossz a másik stratégiája, ahelyett, hogy igyekezett volna konszenzust, folytonos agrárstratégiát kialakítani.
Hol tartottunk, úgy másfél évtizede? Az MSZMP kongresszusán elhangzott: a magyar mezőgazdaság az összeomlás határán áll; vagy azt már rég át is lépte. Azonnali hatékony beavatkozást sürgettek, többen is. Ez egy olyan nagyüzemi gazdálkodás „eredménye” volt, amely állítólag példaértékű, sőt, még TSZ-melléküzemágakat is elbírt. Fröccsönthetett, vagy paplanhuzatokat szeghetett a fejőnő.
A történet tehát nem Torgyán alatt kezdődött – bár a veszteséglistát nagymértékben gyarapította. Különösen abban, hogy nem figyelt sem ő, sem elődei a valós veszélyekre. Fentebb már idéztem Glatz Ferencet – most ismét hozzá folyamodom. Egy hosszabb részt idézve abból a tanulmányából, amelyet 1996-ban írt Agrárium Magyarországon az ezredfordulón címmel. Íme:
* * *
„A korábbi egységesítési törekvések (a 11. századtól 1945-ig) azon alapultak, hogy a fejlettebb ipari Nyugatnak szüksége volt az élelemtermelő (mindenekelőtt állati fehérjét és gabonát adó) és nyersanyagban (bizonyos nemesércek, fa, erdei termékek) gazdag keleti területek termékeire. 1945 után azonban megváltozott a helyzet.
A gépesítés, a kemizálás, majd a termelésszervezés és szállítás fejlődésével Nyugat-Európa már élelmiszer-felesleget termel. Ugyanakkor ezen közép-kelet-európai államok, immáron a szovjet övezetben (1945-1992), a Szovjetunió felvevő piacait használva, nemzetgazdaságukban megőrizték az élelemtermelés döntő szerepét. Most, a szovjet zóna összeomlása (1990) után világossá vált: a nyugat-európai térség és a keleti peremvidék között nem áll fenn többé az ezer esztendős egymásra utaltság. Sőt, éppen a mezőgazdasági termelés területén konfliktushelyzetek sora keletkezik. Felmérések szerint a 10 asszociált kelet-európai, volt szocialista állam az elképzelt EU-élelemtermelésre hasznosított területeinek 44%-át tenné ki, a szántóföldeknek 55%-át. (A felmérések szerint ezen országokban még egyszer akkora szántóterület esik egy lakosra, mint a jelenlegi EU-tagállamokban!). Jóllehet megindult az élelemtermelés leépülése: a nyugati piacra nehezen engednek be bennünket, vagy nem vagyunk „eurokomform” termelők, ugyanakkor a keleti piacokat viszont felszámolták, illetve felszámoltuk, átengedtük.” (Ám ha a halogatott kifizetésű orosz államadósságra gondolok, akkor ez a félmondat talán túl sommás… A szerző megjegyzése.). Folytatva Glatz Ferencet: „Ezen tények ismeretében vajon nem az lehet a tratégiai kutatások egyik célja, hogy feltárja: a térség és így Magyarország agrártermelésének milyen világpiaci, kontinentális, illetve helyi érdekeltsége van, vagy lehet. Három érdek ütközik: a világpiaci érdek, a kontinentális követelmények, és a lokális, helyi érdekek. Mennyiben tompíthatóak, mennyiben elkerülhetetlenek az összeütközések? … Tény, hogy a közép-kelet-európai államok EU-felvétele a legnagyobb ütközéseket az élelemtermelésben fogja eredményezni: részben nemzetközi téren, a régi és új tagállamok kormányai között, de a belpolitikában is. Konfliktust a belépni kívánó kormányok, és a változáshoz szokni nem akaró élelemtermelő paraszti társadalom között. Itthoni társadalmi-politikai ellentétként fog jelentkezni!
Tény, hogy olyan EU-t szeretnénk, amiben nem csak az iparilag fejlett nyugatiak találják meg számításukat. Tény, hogy az EU-ból kimaradni „többe kerül”, mint amennyi hátrányt és terhet a belépés jelent, tehát a tagságnak nincs józan alternatívája. És ha megismerjük jobban az EU-törekvéseket, látni fogjuk: az EU agráriumbarát. Csak az agrárium fogalmát nem azonosítja az élelemtermeléssel. Az EU normái igenis 21. századi normák, természetgazdálkodásra, természetművelésre kívánják szorítani a tagállamokat.”
* * *
Így hangzott a Glatz-által vezetett akadémiai kutatás probléma-felvetése – kilenc, tíz esztendővel ezelőtt. Visszafelé mutogatni talán valóban fölösleges – de az akkor megalapozott kérdéseket talán nem lenne rossz végre meghallgatni. Mert a mostani konfrontáció a gazdák és a kormány között is ezt mutatja. A gazdák nagyon erős uniós érdekképviseletet, gazdabankot, adóskonszolidációt követelnek – egyebek mellett. És azt, hogy a számukra elismerten visszatartott kifizetések ügyében tartott demonstrációjuk miatt ne szélsőjobboldalizzák le őket. Mi pedig, a fentiek alapján, úgy gondoljuk: ennél sokkal többet érdemelnénk – velük együtt. Például: elfogadható választ a legfrissebb hírre: a bakonyi őzek és szarvasok eszik meg azokat az első osztályú káposztákat, amelyeket a Zirc környéki termelők a földeken hagytak. A gazdák bár több hivatalhoz is fordultak, már lemondtak a segítségről. Mindenütt azt mondták nekik, hogy azért ilyen a helyzet, mert Magyarország nem állt ki értük az uniós csatlakozási tárgyalásokon.
A kilónként 17 forintért termelt zöldséget 6 forintért, takarmányként veszik meg az állattartók Zirc környékén, pedig ez az ország egyik legjobb káposztatermő helye. Az éghajlat ideális, és ma már az itteni gazdák is korszerűen, olcsón termelnek. Ők viszont feleannyi támogatást kapnak, mint a „régi” európai uniós tagországokban élők. Sőt, idén már a magyarországi hipermarketek polcaira ugyanilyen jó minőségű, de olcsóbb lengyel és cseh káposzta került. „Nekünk nem lenne szükségünk támogatásra, meglennénk támogatás nélkül is. De abban az esetben, ha az összes többi versenytársunk nagyon magas támogatást kap, akkor egyszerűen kénytelenek vagyunk mi is kérni, mert nem vagyunk versenyképesek” – mondta Hoffer Ervin termelő. A termelők úgy érzik, hogy senki sem tud segíteni nekik. Ők ennél olcsóbban nem tudnak termelni. Az áruházak nem sértenek törvényeket, Magyarország pedig – az uniós csatlakozási tárgyalásokon – vállalta, hogy hét évig csak ennyi pénzt kér a termelőknek. A bakonyi zöldségtermelők attól félnek, hogy mire ők is megkapnák a teljes uniós támogatást, már nem lesz kinek adni a pénzt, mert mindannyian tönkre mennek.
A környéken több olyan föld is van, ahonnan a gazdák nem gyűjtötték be a termést. Ezeket most az őzek és a szarvasok eszik meg. A gazdák végső elkeseredésükben azt mondják: ha nem változik a piaci környezet, felhagynak a zöldségtermesztéssel…
Tamási Orosz János
.
