2005. február 09. szerda 00:00
De legalább a focit szereti
De kit is tisztelhetünk az új kulturális miniszter személyében? A kérdésre nem könnyű válaszolni – amennyiben a kortárs magyar kultúra meghatározó személyeiben, vagy akár csak annak holdudvarában kutakodunk. Természetesen nem feltétel, hogy a tárca élére „belülről” érkezzen valaki, hiszen adott esetben lehet valaki épp külső semlegessége által a legmegfelelőbb összekötő, feloldó személyiség – érdekek és érdekek között. Amelyek, bizony, rendesen elaknásították már a kultúra „treuga dei”-nek álmodott színtereit… De egy ilyen kívülről érkezés esetében is fel kell tételeznünk, hogy az adott tárcavezető legalább „civil” elfoglaltságai során szert tett a szükséges kapcsolatrendszerre. Ahhoz, hogy mindenre kellő rálátása legyen. Vajon volt-e erre alkalmat, pontosabban keresett-e erre alkalmat eddig Bozóki András? Életrajzát (http://europa.kontextus.hu/tagok/bozokiandras.html) böngészve nem nagyon kínálkozik pozitív válasz felvetésünkre. Hobbija és szakterülete egybeesik; elképzelhető, hogy most, miután elfoglalta a kulturális tárca első emberét illető helyet, felbukkannak majd mindenféle kulturális kísérletek is részéről, de az igazság az, hogy e pillanatban, ha beütjük nevét a keresőrendszerbe, egy, a politológia elméleti és gyakorlati csatamezején edződött elme lenyomatait találjuk. Háromszáz találat során mindössze két kulturálisnak értékelhető „horzsolást” kínál fel a gép – ezekre alkalomadtán, lentebb, visszatérünk. Most azonban egészítsük ki az életrajzot. (A most következőkben olvasóinkat sűrü klikkelésre kérjük; ez két szempontból is megfelelőbbnek tűnik. Az első: nem kell kimásolgatnunk, legfeljebb a figyelem felkeltése céljából, a teljes textusokat. A második: még szőrmentén sem érhet bennünket az a vád, hogy „szövegkörnyezetéből kiemelve” adunk vissza valamit.) Tehát: Bozóki András, bizony, valóban a Fidesz színeiben kezdte politikai pályafutását. Nem is akárhogyan. A lelkesedés táplálta cikkeit ma sem árt szemügyre venni. Azt, amelyben a leninizmust búcsúztatta ((http://www.idg.hu/expo/vorosmarty_ter/narancs/); milyen pikáns ma ezt olvasni: „…megérthettük azt is, hogy immár a világ proletárjai sem egyesülnek a Népszabadság című kommunista pornólap címoldalán. Miközben a küldöttek Jézust kiáltottak, a teremben csak Barabás hallatszott. Így vagyunk ezzel a párttal is, amely most emberarcát kívánta fordítani felénk. Hiába voltak a nagy szólisták, az összhangzat egészen másként szólt, mikor beintett a karmester.” De tanulságos ugyanitt, másfél évtized távolából, a Fideszről szóló harcos elemzés is. „Elhatároljuk magunkat a szélső baloldal militáns csoportjaitól, a kommunistáktól (akár Kommunista Párt, akár MSZMP néven működnek), és a jelenlegi állampárttól, a Magyar Szocialista Párttól. Velük szemben úgy véljük, hogy nem a szocializmus megújítására, hanem meghaladására van szükség” – olvashatjuk, többek közt… Majd az életrajz újabb eleme: részvétel a Demokratikus Charta megalapításában. (http://www.c3.hu/scripta/beszelo/98/10/03bauer.htm) Ennek lényegéről azóta már nagyon sok reális elemzést olvashattunk; mindenesetre tény, hogy épp e „mozgalom” helyes értékelése is hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz egyik része – a döntő – rátaláljon a helyes politikai útra. Mások pedig, például Bozóki, úgy gondolták, hogy kilépnek. Szerintük a Fidesz, már azzal, hogy a polgári irányzat felé fordult, teret nyitott a szélsőségek társadalmi érvényesülésének.
Ugyanő azonban évekkel később ezt írja egy tanulmányában (http://es.fullnet.hu/0044/publi.htm#bozoki): „Ma már nem lehetünk demokraták a liberális elvek rovására, de nem lehetünk liberálisok sem a demokratikus elvek rovására. Nincs okunk arra, hogy reprodukáljuk a klasszikus kuruc-labanc vitát, avagy - emelkedetten szólva - Kossuth és Széchenyi vitáját. A liberális demokrácia jelenti a két elv optimumát, amely elvek helyenként természetesen konfliktusban állnak egymással. A két elv optimumát nem lehet mindig normatív módon előírni, a liberális demokrácia mellett elkötelezett politikusok feladata, hogy ezen elvek egyensúlyát, legjobb kompromisszumait a mindennapokban megtalálják és - remélhetőleg társadalmi támogatással - érvényesítsék. Nem adhatjuk fel a függetlenségi hagyományt, mert így a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk, vagyis sérülne a demokratikus köztársaság eszméje. A forintot lecserélhetjük euróra, de a nép által választott és neki felelős testületeket nem cserélhetjük le placebo-testületekre. De nem lehetnénk liberális demokraták akkor sem - legfeljebb populisták -, ha a nép "közvéleményként" megjelenő, de közakaratként (félre)értelmezett mindenkori aktuális álláspontját a köztársaság alkotmányos alapelveivel szemben próbálnánk érvényre juttatni.” Már csak az a kérdés: a Medgyessy Pétert eltávolító pártpuccs során vajon nem sérült a demokratikus köztársaság eszméje? S részt venni egy, a legitimitást súroló kormányban, nem furcsa egy köztársasági eszméket valló politológus számára? Semmiképp sem – hiszen Orbán Viktor egykori párttársáról beszélünk. Aki, azon túl, hogy a szociáldemokrácia feltámasztható illúzióit kergeti a szocialista pártban, engesztelhetetlen igazolási kényszert érez egykori lépésével kapcsolatban. Nekem volt igazam, sugallja azóta is, számtalan cikkében… „A státustörvény vitáiban (is) nyilvánvalóvá vált, hogy (a Fidesz) az országot szembeállította az általa elképzelt „hazával”, amelybe beletartoztak a határon túl élő magyarok, de nem tartoztak bele azok a határon belül élő magyarok, akik nem értettek egyet a kormánnyal. Az Orbán-kormány „új honfoglalása” kulturális értelemben kirekesztő jellegű volt, és a nemzet megosztásával járt.” … „Egy kormány akkor közömbös a nemzeti sorskérdések iránt, ha a vele egyet nem értő honfitársait „idegenszívűnek” vagy „nemzetietlennek” tekinti, mert akkor azt üzeni: kész rá, hogy honfitársait kirekessze a demokratikus politikai közösségből. Aki a demokráciát nem tiszteli, a nemzetet se tiszteli.” (A rendszerváltás tartalma és a demokrácia feladatai; http://www.mozgovilag.hu/2003/01/11jan.htm)
De érdekes „csúsztatásokra” vállalkozik a Két pályaív-ben (http://www.nol.hu/cikk/330710/)
is: „Orbán olykor jobboldali politikusként is könnyebb utat választ, amikor antikapitalista tónusú üzenetekkel kísérletezik. Ilyen volt a nemzeti petíció és a "Munka, otthon, biztonság" MSZMP-től kölcsönzött szlogenje. Mintha kettejük közül Gyurcsány lenne a piacbarátabb és mintha Orbán "merne" - legalábbis szavakban - baloldali lenni.” A lényeg: Bozóki az egyike a nagy „szerecsenmosdatóknak”. Nyilatkozott erről a 168 órának (http://www.168ora.hu/article.php?id=1337), idézzük: „Gyakorlatilag a Kádár-rezsim reformereiből lettek az első kapitalisták. Amikor az MSZMP-ből létrejövő MSZP a baloldal pártjaként pozícionálta magát, azonnal szembesülnie kellett azzal, hogy holdudvarának jelentős részét az új, kapitalista elit alkotja, míg szavazói a munkásréteghez tartoznak.” És az ellenségkép megfogalmazása: „Májusban még nem erről volt szó. Hanem közjóról, 40 pontos programról, hétszázalékos növekedésről, tiszta közéletről és a maffiapolitika megszüntetéséről, nem pedig Orbán APEH-elnökké tett egykori szobatársáról, Stumpf és Kövér kisöccséről, Torgyán menyéről, Terra Negráról, Villa Lunáról, Joszip Tottal és Kaya Ibrahimmal súlyosbított Mahirról és B-Reklám Kft.-ről. Mintha a Fidesznek csak az elitcsere lett volna fontos. Utólag, úgy látszik, ebben rejlik a sokat emlegetett Fidesz-szlogen "többet, mint kormányváltást, de kevesebbet, mint rendszerváltást" politikai értelme. Antall József még 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, Horn Gyula tízmillió magyar miniszterelnökének tartotta magát. Hozzájuk képest Orbán Viktor úgy tesz, mintha nem minden magyar, hanem csak az őt kiérdemlő polgárok miniszterelnöke akarna lenni. A pártvezérből kancellár lett, politikai hatalmát pártja és kormánya nem képes kontrollálni. Hívei, ha jól viselkednek, elnyerhetik a "Miniszterelnökségért" elnevezésű díjat.” (HVG 98/51. szám 1998. december 26. 10. oldal). A harcmodorba már belefért egy elveszített per (http://index.hu/politika/belhirek?main%3A2004.05.20&178843) is, amely e kijelentés miatt indult ellene: "amikor a Fidesz 1993-ban eladta a Tiszti Kaszinót, ma már tudjuk, hogy a közpénzből családok magánpénze lett. Orbán Viktor és környezete a politikusi létet használta fel a meggazdagodásra". Íme, egy tisztakezű politológus. Aki úgy térül-fordul, hogy szőrmentén az antiszemitizmus (http://www.kontextus.hu/sarkitasok/seres7.html) vádjával is meg kell küzdenie, sőt, magára vonja a „nagy” Kovács László haragját (http://www.nol.hu/cikk/331261) is… Az összképet, természetesen ki ki maga döntse el; ami engem illet: minden politológiai irányzatnak van helye a nap alatt. Megértem, ha Gyurcsány Ferenc megkeresi a saját taktikájához – a jobboldal elleni gyűlöletkeltés és a szociáldemokrata párt, mint új kísérlet, felépítése - szükséges és arra alkalmas embereket. De hogy jön ehhez a tisztaságra, tisztességre és toleranciára áhítozó magyar kortárs kultúra irányítása? Amelyre egy olyan ember vállalkozott most, aki nem rejti véka alá sem politikai motiváltságát, sem egyéni ambícióinak időnként látványos túlpörgetését. És aki, ha beütjük nevét az internetes keresőbe, egyetlen szépirodalmi érdeklődést mutató írásával (http://es.fullnet.hu/0049/visszhang.htm) büszkélkedhet. De másoljuk ide, teljes hosszúságában: Petőcz András Öt perc boldogság című írása (ÉS, november 23.) valóban a lényegbe, a húsba vág. 1973. június 13-án a magyar válogatottnak még volt egy esélye, hogy ne csússzon tovább a lejtőn, Marseille után. És mégsem sikerült. A remek cikkbe azonban sajnálatos módon egy súlyos hiba is csúszott. A szerző összekeverte Kozma és Vidáts góljának történetét. Petőcz szerint "Kozma a kilencedik percben parádés gólt szerzett" - ezzel szemben a labda épphogy csak becsorgott a kapuba az ötösön belül álló Kozma lábáról. Utána a szerző Vidáts góljáról írja azt, hogy "valahogy elhúzott, valahogy tett egy mozdulatot, és valahogy bekotorta" - ezzel szemben Vidáts gyönyörű mozdulattal a léc alá bombázott! Nagy tragédiákról csak pontosan, szépen. És ha már itt tartunk, a szerzőnek meg kellett volna emlékeznie Szőke hihetetlen szabadrúgásáról is, a drámai meccs utolsó perceiből. A lövés a kapufáról a gólvonalra vágódott s onnan kifelé. Akkor még négyszögletes volt a kapufa a Népstadionban. Azóta lett gömbölyű. Bozóki András (aki tizennégy éves volt akkor)”
A fentiek figyelembe vételével immár láthatjuk: hogyan működik az új kulturális miniszter szelektív igazságérzete. De legalább a focit – szereti… Nem úgy, mint a kormány legutóbbi sportminisztere.
Tamási Orosz János
.
