2005. január 11. kedd 15:57
Csalódtam Gyurcsányban
Tartozom egy vallomással: csalódtam Gyurcsány Ferencben. Már nem is bosszant, nem is idegesít. Unom. Nagyon nagy csalódást okozott… Mielőtt e sorok olvasói, az együttgondolkodás szokásainak rabjaként, elkezdenének szomorkásan mosolyogni, várva a poént, sietek leszögezni: nagyon komolyan beszélek. Az irónia legcsekélyebb szándéka sincs előbbi mondataimban. Igen: csalódtam Gyurcsány Ferencben. S bár mondhatnánk, a siker későbbi szempontjából, hogy kellemesen – de azért ez nem épp kellemes, nem épp örvendetes csalódás-halmazat… Szűkebb környezetemet már megbotránkoztattam olykor, hónapokkal ezelőtt, azzal a vélekedésemmel: tartok Gyurcsánytól. Tartok attól a harcmodortól, mondtam és gondoltam, amely egy milliárdokat felhalmozó elme taktikusságát, és a marketing minden fogását – így a politikai marketingét is – képes, összeötvözve, felvonultatni. Azok nyelvét beszéli majd, akiket fél évszázada tanítanak arra, hogy minden szép eszménél és ideológiánál előbbre való a legalább peremlétnyi megkapaszkodás; hogy elhiggyék: nem telik többre annál a maximumnál, mint amit a velük szolidáris szociáldemagógia juttat. S egy megszeghető vekni mindig több a megszegetlen szabadságnál… De azok nyelvét is beszéli majd, akik – a korban vele egyívásúak – kimaradtak a társadalmi javak újraelosztása során; mert hiszen azt másfél esztendeje tudjuk Gyurcsánytól, hogy rendszerváltás címén lényegében csak ennyi történt, s ezt végre tudomásul kellene vennünk…
Röviden: tartottam tehát attól az okosan forgatott demagógiától, amely mindig képes legyőzni a lélek közösségeinek érveit. Vereségeinkből ítélve talán nem hiába; mégis azt mondom: ez a meccs nincs lefutva. Mert az nem lehet, hogy végképp itt rekedünk, a libalegelőn, a Gőgös Gúnár FC tartalékcsapatával mérkőzve, rongyélet-labdát rugdosva. Vegyük már legalább mi komolyabban. Mondjuk: legyen átfogó rendszerváltó politikai stratégiánk, a jelenlegi – aktualitásokba kapaszkodó – a maszatolások helyett. Mert elővenni ismét egy egyszer már „csontig rágott” ingatlanügyet – maszatolás. A képviselő klubnak is helyet adó Szalay utcai ingatlanról már sok szó esett két esztendővel ezelőtt; de eddig szinte semmi nem hangzott el válaszként azokra a kérdésekre: a nyolcvanas években, még messze a nyílt, legális (illetve ennek beállított) privatizáció előtt, az államvagyon mekkora része tűnt el, szívódott fel az akkori Kft-ékben, és egyéb félmagán társaságokban? Alakuljon erre társadalmi vizsgálóbizottság: induljon ki a nyilvános cégadatokból, és térképezze fel a magyarországi kapitalizmus kialakulásának legkoraibb szakaszát. Alapjait a MSZMP utolsó kongresszusának jegyzőkönyve is megadhatja: abban olvashatunk arról, hogy mielőbb „káeftésíteni kell” amit csak lehet, illetve, hogy a „mezőgazdaságunk teljes csődben van”. És még sok-sok szaftos mondatot – amelyek nagy részének már rég az iskolai tankönyvekben kellene szerepelniük. Ezzel szemben a közéletünkben szerepelnek azok, akik az ilyen és ehhez hasonló mondatokat egyre nagyobb sikerrel tagadják meg és le… De még nagyon sok példát lehetne hozni arra: mit is célozzon meg ez az átfogó rendszerváltó stratégia? A legfontosabb azonban: kőkemény politikai magatartásra van szükség. Enélkül úgy járunk e szép századelőn, mint a kezdő festő az akvarelljével: előbb elpacásodik, majd szép lassan lecsorog a rajzlapról, egy alaktalan masszában, mindaz, amit addig oly nagy műgonddal rápingált arra…
Ami azt illeti: már csordogálunk is, rendesen. Mert nem csapunk az asztalra. Mert tudomásul vesszük, szinte hang nélkül, amikor Gyurcsány Ferenc kijelenti: a magyar választók nyolcvankét százaléka nem akarta a kettős állampolgárság intézményesítését. No de akkor ennél alig kevesebben vannak azok, akik az uniós csatlakozásunkat sem akarták, sőt, egy ilyen nézőpont alapján jelentsük ki: mindazok, akik távolmaradásukkal mondtak véleményt a 2002-es választás során, valójában nemet mondtak a későbbi győztesre. Tehát adjuk hozzá le nem adott szavazataikat a Fideszéhez – és máris kiderül, hogy illegitim a kormány. A Gyurcsány-féle matematika alkalmazása szerint… És gondoljuk tovább: ha ennyien nem akarták, akkor ez azt jelenti, hogy minden, már eddig érvényben lévő kettős állampolgárságot felül kell vizsgáltatni, be kell vonatni. Hiszen a szavazók nyolcvankét százaléka nem ért egyet ezzel az intézménnyel. A jogi lehetőség is adott, hiszen a magyar kormány egy minisztere jelentette ki – igaz, a népszavazás másik kérdése kapcsán -, hogy hiába az alkotmánybírósági verdikt valamely törvény visszamenőleges alkalmazásának lehetetlenségéről; amennyiben valamely jogász különvéleménye szerint egy törvényt lehet visszamenőlegesen is hatályba helyezni, úgy azt a különvéleményt akceptálni kell. Tehát kettős állampolgárainktól kéretik mielőbb leadni a kerületi önkormányzatoknál a nyilatkozatokat: melyiket óhajtják megtartani? Ezt nem én kérem tőlük, hanem Gyurcsány Ferenc, és ő is a szavazópolgárok nyolcvankét százalékának óhaja szerint.
Lám, mégis előjött a poén. Pedig dühös voltam, nagyon dühös írásom kezdetén – de ezen már csak röhögni lehet… Ezért csalódtam Gyurcsány Ferencben. Ha jól meggondoljuk: mintegy három-négy hónapig volt ellenfél. De azóta szinte folyamatosan képtelenségeket beszél és cselekszik; olyan butaságokat, amelyek azt sugallják: messze nincs kialakult stratégiája. És akkor is mosolyogni fogok, ha ezzel a képtelenséggel végül megőrzi magát miniszterelnöknek – mert az, akkor, az országot fogja minősíteni. A jobboldal tehetetlenségét, és a baloldal jobb sorsra érdemesebb részének osztriga-létét. Nyolcvankilenc-kilencven tájékán nagy divat volt egy rendesen lehegesztett üres konzervdoboz, rajta a felirat: a kommunizmus utolsó lehelete. Gyurcsány Ferencnek, minden görcsös igyekezete ellenére, sikerült feltámasztania ezt a „szuvenírt”. Lebeg a fejünk fölött egy lufi, rajta Gyurcsány (pulóverben, kakaósbögrével, hollywoodi westernsheriff-pillantásokkal), benne a posztkádári szocializmus utolsó leheletével. A madarak messze elkerülik, s aki figyel, az láthatja: még a héják is csak óvatosan kerülgetik.
Tamási Orosz János