2005. február 25. péntek 23:07
Politikai kommunikáció, vagy politikai pofátlanság?
Hová tűnt a Nemzeti Petíció? Beszél erről még valaki? Mielőtt megmagyaráznám kérdéseimet, nézzünk vissza a petíció tartalmára. A Fidesz aláírásgyűjtési akciójának megkezdése után három héttel, 2004. április 15-18. között a Magyar Gallup Intézet közvélemény-kutatást végzett a nemzeti petícióval kapcsolatban – emlékeink felidézésének segítségéhez most támaszkodjunk erre. A kutatók „megkérdezték az embereket arról is, hogy a petíció egyes kérései, követelései közül melyikkel mennyire értenek egyet. A nemzeti petíció követelései közül a legtöbben az energiaár-emelés limitált mértékével értettek egyet (92%). A második, harmadik és negyedik legmagasabb egyetértéssel a gyógyszerárak tartós csökkentése (86%) és a magyar gazdák támogatása (82%) és az otthonteremtési támogatások visszaállítása találkozott. Kisebb arányban, de még így is meghatározó, abszolút többségben értenek egyet az emberek a kórház-privatizáció leállításával (64%), általában a privatizáció leállításával (60%) és a költségvetés módosításával (57%)”.
Így álltunk, egy hónap híján egy esztendővel ezelőtt. S miről beszélgetünk azóta? Már-már a polgári oldal elsöprő erejű európai parlamenti képviselői választáson aratott győzelméről sem. A kiküldés megtörtént, felejtsük el – a történetet „sikeresen” átkommunikálta itthon Kovács László biztossá választási vesszőfutása. Adózhattunk második nekifutása sikerének, sőt, azóta már ünnepelhetjük is az EVA sikeres megvédéséért, illetve a szaúdi ügyben tett hazafutását „kármentesítést emlegető” nyilatkozat-tétele kedvéért. Igen, mondogathatják a csak a szalagcímek alapján tájékozódó választópolgárok: a „mi” biztosunk megállja a helyét… Mert nincs megfelelő kommunikációs ellentételezés. A választást követte egy szocialista pártpuccs, amely a demokráciai alapvetően kivívott, az alanyi jogon járó titkos választójog értelmét és társadalomformáló szerepét kérdőjelezte meg – s mi csak hümmögünk fölötte, immáron fél esztendeje. Többet már nem is nagyon tehetünk, megtörtént a „politikai elhálás”, bár a lagzi mintha még ma is tartana. Egyre-másra a csujogatókat, a legénybúcsús kiszólásokat és az azt követő „pardonokat” hallgatjuk, a „húzd rá, cigány, megittad az árát” kíséretében. És nem érdemes „úteligalágazodilázadósdizni” – mert csak beletörik. A nyelvünk. A bicskánk. Az életünk. Az a bizonyos „glaszékesztyű, amelyben nem lehet forradalmat csinálni”, még mindig a kezünkön van. Hát legalább ismerjük be… Ismerjük be, hogy formailag talán valóban lehetett falkavezért cserélni a szocialistáknak – de csupán azért, mert a sebtében alkotott választójogi törvény több sebből vérzik. Sérti a választójog intézményébe épült, attól elvárható garanciákat. Lényegi pontokon igényelne erős felülvizsgálatot – helyette a társadalom és a társadalmi nyilvánosság működését alig, vagy egyáltalában nem érintő kérdésekről vitatkozunk, illetve – talán azokról sem.
Csak elolvassuk a cikkeket; illetve a cikkek címeit. Ügynökgate, brókergate, megasztárgate, győzikegate. És nem is biztos, hogy jó a sorrendem. Mindegy; gatézgetünk, miközben a ballib agitprop látványosan a pofánkba röhög. És mi, kínunkban és tehetetlenségünkben, visszavigyorgunk. Mert látjuk ám, mondjuk, hogy marhára veritek a melleteket a külföldi magyar kulturális évadok ilyen-olyan sikereivel, miközben alig három éve (is) elvitattátok azt a jogot, hogy merjünk büszke magyarok lenni. És bezártátok a Millenáris minden magyar számára legfontosabb kiállítását. És látjuk ám, hogy kórusban ócsároljátok azt a miniszterelnököt, a „csődgondnokot” (lásd Paul Lendvai), aki a szátokba hazudta a sajtot, ami közben gitté lényegült. De ti rágjátok, engedelmesen, közben szidjátok az „ócsító” Medgyessyt, és ünneplitek a bőrötöket aszalva vásárra vivő Gyurcsányt. És látjuk, hogy ti, akik az Orbán-kormány alatt szobrot akartatok állítani Kádárnak (nem, nem a Munkáspárt volt, hanem ti telefonáltatok be melldöngetve a tv2-nek ezügyben!), és kórusban szidtátok a ti nagyszerű éveiteket megtagadó oxfordi fiúcskákat (akik az én pénzemen is tanultak, hőbörögtetek, ugye, emlékeztek?), most a kórusvezető beintésére több szólamban harsogjátok, hogy „az Orbán kádárista”. És látjuk, mennyire ajnározzátok Torgyánt; talán még elővehető a talonból, egész jó szexológus, és nincs is lift meg úszómedence a házában, piároljátok, mert – hátha. Hátha sugallni lehet ezzel is, legalább félezrednyi nézettségben, hogy tessék, ennek a „talpasai” gazdatüntetnek mostanában.
És látjuk, amint a Moszkvában hazánk felszabadítását köszöngető Gyurcsány Ferenc virágot helyez el a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján a Terror Háza falánál – de a kiállításra már nem kíváncsi. Látjuk, de nem akarjuk értelmezni a csonka gesztust; amit talán ő sem tud, csak kommunikálja. Láttuk, hogyan „szerepelt le” diplomáciai jártasságból a Vatikánban az, aki sportminiszterként még ezt mondta: „Lehet, hogy valaki azt gondolja, ez Mária országa, de ahogy látom, Mária a kezét mindenképpen levette róla, és csak mi vagyunk itt, mi tudjuk formálni.” Zokon vehettük ezt a kijelentést? Elfogadtuk őt miniszterelnökünknek. Ha mi nem is – de formailag sem tettünk semmit ez ellen. Legfeljebb csujogattunk egy kicsit, de szavunk elhalt az öregecskedő feleségekről szóló hahotától, a „pofád’befogod”-tól, a „bocsánat, ha megbántottam valakit” monotóniájától. Miközben az apróságokra szinte már oda sem figyelünk. Hogy Gyurcsány nem akar radarállomást a Zengőn, mert a fákat nem lehet kivágni, mondja, de ennél határozottabb, egyértelműbb döntést nem hoz. Csak kommunikálja, hogy nem érti a tüntetőket, azt gondolja, amit ők, csak vannak szövetséges kötelezettségeink. És halljuk – apróság -, hogy nem lép hatályba a közszolgálati jogviszonyt 65 éves korban megszüntető törvényi rendelkezés. Ígérte Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma ülését követően. A miniszterelnök szerint ez egy nem átgondolt, rossz rendelkezés, amelynek megváltoztatására a kormánypártok a következő hetekben törvénymódosítást kezdeményeznek. Látjuk, gyerekek, vigyorgunk vissza kínosan, és a válasz: „na és?” Nem ért hozzá, de majd belejön. Az a lényeg, hogy jót akar. Hiszen állandóan ezt mondja. És egy új Magyarországot akar. Hiszen állandóan ezt mondja. És ha kell, akár imádkozik is értetek. Zsinagógában a Megváltóhoz (mert hiszen a teremtő ő maga – a félreértések elkerülése végett…), a Vatikánban Marxhoz. A lényeg az, hogy mindenhol mindenki csak őt hallgassa. Majd a végén bocsánatot kér.
És itt az eheti. „Sosem voltam büszke a népszavazási kampányunkra. Hiszen azzá egyszerűsíteni a vitát, amivé a mi oldalunkon vált, vagyis nagyobbrészt szociális kérdéssé - hát ez még féligazságnak is kevés. A kampány logikájába ugyanakkor nem fér bele annak alapos bemutatása, hogy a vitázók miként gondolkodnak állam és állampolgárság viszonyáról. Ez nem jó, s az ember legfeljebb mentséget talál magának, hogy nem ő kényszerítette ki a kampányt” – olvashatjuk a heti Heti Válaszban. Csodás. Ők nem ünnepelték győzelemként a népszavazás eredményét. Nem bontottak pezsgőt sem. Nem ők tették „féligazságnak is kevés szociális vitává” minden realitást nélkülöző adataikkal. Hogy mennyibe kerül majd nekünk a nyolcszázezer áttelepülő magyar. Nem, ezt nem ők mondták, illetve lehet, hogy a szocik, de nem Gyurcsány. Ő most restelli azt a hazugság-áradatot, amellyel alig három hónapja megtévesztettek hat és félmillió magyar állampolgárt. És vitát sem nyitottak azokkal, akik mindvégig arról próbáltak beszélni: ez nem szociális kérdés. Valóban el kell tűrnünk ennek az embernek a sorozatos hazugságait és az azokat követő, restelkedő bocsánatkéréseit? Ennyire komolytalanok vagyunk? Vagy ennyire tehetetlenek…?
A Nemzeti Petícióval kezdtem. A Gallup szerint, egy éve, a nemzeti petíció követelései közül a legtöbben az energiaár-emelés limitált mértékével értettek egyet (92%). A második, harmadik és negyedik legmagasabb egyetértéssel a gyógyszerárak tartós csökkentése (86%) és a magyar gazdák támogatása (82%) és az otthonteremtési támogatások visszaállítása találkozott. Kisebb arányban, de még így is meghatározó, abszolút többségben értenek egyet az emberek a kórház-privatizáció leállításával (64%), általában a privatizáció leállításával (60%) és a költségvetés módosításával (57%). Mi történt azóta? Az energiaárakba plusz tizenegy százalékos áfatartalom épült, miközben az alapárak is emelkednek. A gyógyszerárakat időnként „hatóságilag fagyasztják”, néhány hónapra. Hogy aztán drasztikusabban növekedjenek a keserű pirulák árai. A gazdatüntetések első menetében kiderült, hogy a tavalyi támogatások nagyobbik felét sem fizették ki mindeddig – de a miniszter továbbra is a helyzet uraként tárgyalhat. Az otthonteremtési támogatások visszaállítása helyett örülhetünk a „kakukkfészek-programnak”. A kórház-privatizációról valóban mind kevesebb szó esik, de ehhez kellett egy népszavazás is, ugyanakkor az egészségügy helyzetének megoldására szóló alternatív kormányprogram – nincs. Vagy ez, vagy semmi, üzenik… Mi történt a privatizáció egészével? A Tankönyvkiadó azóta elkelt, a MÁV meghirdetés előtt. A költségvetés kormányzati tervezésébe pedig immár standard elemként épül be a külföldi hitelek menetrendi szerinti felvétele. Nemzeti Petíció helyett(?) pedig itt az újabb gyurcsányi gumicsont: a Nemzeti Fejlesztési Terv. (Tudják, amelynek első négypárti konzultációjára nem engedték be az ellenzék szakértőit, de Gyurcsány azóta ezért is elnézést kért. Butaság volt, mondta, mi sem lett volna egyszerűbb, mint behozni még néhány széket…)
Mai hír még: Hiller nőt akar. Mármint köztársasági elnöknek. Mi közünk hozzá, kérdem tisztelettel? Nem nép által, hanem a parlamenti képviselők által választunk. Ettől kezdve minél jobban tematizálja ezt a média, annál kínosabb az egész. Pörögnek az érmék, fej vagy írást játszanak a megmondó emberek, miközben az egész jelölésbe közvetlen beleszólásunk nincs. De azért olvassunk és beszéljünk róla, vitázgassunk, nehogymá’ a gazdák igazáról legyen szó. Nehogymá’ ne mi mondjuk meg: mi a fontos. Tessék: köztelngate, ügyngate, brokigate, megagate, győzigate. Győzitek-e…?
Meddig lehet feszíteni a húrt? Úgy tűnik – a végtelenségig. Sőt, ha már elég feszesek leszünk, akkor jön a gyanta, és a vonó. És eljátsszák rajtunk az Internacionálét, a szovjet himnuszt, de a székely himnuszt és a Boldogasszony anyánkat is. Az utóbbi kettőt persze hamisan – de nem baj. Restelkedő, zavart, kisfiús mosollyal majd elnézést kérnek miatta az anyukáktól és a nagyiktól. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk, egész jó az osztálybuli, nem igaz, gyerekek. Most pedig énekeljük el együtt az őrsindulót, hogyaszondja, figyelem, egy, két, há: „a kóccal s a léppel egy a madzag, jelszavunk bocsika-manna, mi tőketuti ifjak itt vagyunk, kasszánkban eurohanta, mi bulitőkés ifjak itt vagyunk, kasszánkban hantapalinta…”
Tamási Orosz János
.
