2005. március 10. csütörtök 22:17
Szántani, vetni, aratni…
Kaptam egy elektronikus levelet – amelynek nem tudtam örülni. Nagyon nem. Felhívást tartalmazott: „Veszélyben a haza, gazdák, menjetek haza! Mindenki vigyen magával még egy traktort!” Küldője, sőt, továbbküldője, tréfának gondolta, ártatlan kis poén a fárasztó irodai munka közben, kinek árt vele…? És elküldte. Felbosszantott. Majd elkezdtem rajta tűnődni, és már nem is tűnt annyira szomorúnak. Sokkal inkább azt a valós helyzetképet tükrözte, amivel – talán – több millió ember mindeddig nem tudott, vagy nem akart szembenézni. Nem akart – mert eleve elutasította a gazdatüntetéseket, most és a múltban, hiszen „ő is kimehetne tüntetni”, kárálta, de nem teszi meg. Különben sem az ő problémája, hiszi és hinti. És nem tudott szembenézni vele – mert nem érzi a saját problémájának…
Már nem.
A taxisblokád idején mennyivel egyszerűbb volt. Legalábbis az alapkérdésekben. Ha drágább lesz az üzemanyag, akkor felmegy a kenyér ára is, értett egyet ebben mindenki. Vajon miért? A bátortalan válaszom: akkor még, a politikai nézetkülönbségek ellenére, nagyjából együtt volt az ország józansága. Nem volt kérdés, hogy önmagunkra vagyunk utalva. Talán nem mi rontottuk el, hanem az adósságcsapdába hajszolt politikusok, mondogatták az emberek falun és városon, de a „lekvárból” most nekünk kell kikecmeregnünk. A helyzet lecsengéséről beszélek – nem a közszájon forgó elméletekről. Amelyek szerint az a blokád a „hálózat” akciója volt, vagy „kormánybuktatási kísérlet”. Mindegy. A lényeg, hogy az „utca embere” valójában a közös jövőnket érintő gazdasági kérdésként aposztrofálta – értve, vagy sem, a lényeget.
Ennek, ma már, vége.
Fokozatosan alakult így.
Kezdetben még csak a pártosodások mentén érzékelhettük azt, hogy az emberek egyre növekvőbb része ismét nem tekinti megóvandó kincsének, a szabadság és a függetlenség, az európai egyenjogúság alapkérdésének gazdasági kiszolgáltatottságunk hárítását. Persze, mindenki szidta a multikat. Senki sem „szerette” a globalizációt. De senki sem bosszankodott azon, hogy már nem kell a KGM-ig autózni a Gorenjéért, vagy az akciós kávéért. Milyen jó, hogy itt is, ott is nyílik egy pláza. Hogy a rocknemzedék legifjabbjait idézzem: „megvetem az etruszk vázát / mindenkinek saját plázát”… Különösen a nagyvárosban élve volt egyszerű megvonni a vállunkat, ha az utca végén lévő kis fűszerbolt bezárt. Szép lassan megszoktuk a nagyáruházak ízetlen, olykor poshadt gyümölcseit, zöldségeit. Fele annyi, mondtuk, nem is számolva ki, hogy hámozás közben a felét kidobjuk. Nem boncolgatom; hiszen a látványosabb végeredmény mindenki előtt ismeretes.
Nagy úr a megszokás.
Életünk részévé vált a közben még mindig szidott multik globalizációja. Miközben, azért, megmosolyogjuk a „csak magyar árut vásárolj” akciókat. Látványos csődbe fullad a győri kekszért vívott harc, elfogadjuk a tehenet sohasem látott tejet, és a tejet még futólag sem ismerő tejterméket, sőt, bosszankodunk, ha a fogyasztóvédelem „kikekeckedik” a piacról valami gyanús izét. Hiszen olyan olcsó volt – instant kávéval meg nem is olyan rémisztő. Hát mi a fenét is akarnak a gazdák, teszi fel a kérdést az egy évtized alatt „átnevelt” városi polgár. Inkább vigyenek haza még egy traktort…
Mert ismét sikerült az, ami egyszer – és nem csak egyszer – már bejött. A munkás és a paraszt megosztása az értelmiséggel, akik majd eljutnak az osztályhatalomig. Ismét él és virul az a gyakorlat, amely miatt azonnal tiltakozni illik: nem, én nem az tudásalapú társadalom hasznát kérdőjelezem meg; igen, igen, én is azt szeretném, ha mindenki képezné és művelné magát. Azt viszont sohasem szerettem, és most sem fogadom el, hogy csak akkor visszük valamire, ha a „technikusok” országa leszünk. És a művezetőké. Mert aki e két „kaszt” alatt van, az a jövő szavát meg nem halló sültbolond. Akiket ne mi tartsunk el az adónkból – így a kórus.
Gondoljuk végig a gazdatüntetés sorsát.
Sőt, még előbb, gondoljuk végig: hányszor próbáltak szólni, kérni, tiltakozni. „Szerkezetet váltani”. És hányszor csalták meg őket a rózsadombi kisgazdák és társaik. Akiknek, persze, a valódi gazda sohasem hitt annyira, amennyit ma a hatalom a lelkiismeretükre próbál hazudni. Emlékezzünk csak a „harag napja”-ként meghirdetett akcióra – mennyien vették azt közülük komolyan. Az uniós vitákat viszont nyomon követték. Számoltak a lehetséges változásokkal. Egészen pontosan: azokkal, amelyekbe beavatták őket. Mert egy ponton túl valóban nem tudták követni a szép lassan beadagolt helyzetet. Hogy hát akkor miért is nem kell a messze földön híres magyar alma, kajszibarack, savanyú káposzta, akácméz, gabonaféle, húskészítmények. Európa éléskamrája voltunk, mondták évtizedekig, hát akkor hogy-hogy nem jutott most abban a kamrában egy polcnyi sem a magyar mezőgazdaság termékeinek? És melyiknek nem jut – és melyik az, ami kell?
Kérdeztek. Mindig türelmetlenül, de mindig odafigyeléssel.
Amíg el nem szakadt a cérna.
Későn.
Mert a politika „vetése” már beért. Az a hatalmas megosztó akarat, amely ugyan mindig az árkok betemetését hirdette, ám valójában soha sem csinált mást, mint hogy ásta az árkokat, aknásította a terepet. Ez a helyzet ma már nem glosszányi történet – érdemes jobban végiggondolni. Érdekében állt-e a mai politikai hatalomnak megoldania a gazdák problémáit? A válasz egy határozott nem. Érdekükben állt-e indulataikat a végsőkig feszíteni, akár egy tüntetésbe is belehajszolniuk őket? A válasz egy határozott igen. Mert ha érdekükben áll – akkor ideje korán meghallják a szakemberek, a tudósok figyelmeztetéseit. Például Glatz Ferencét, aki napok óta kétségbeesetten próbálja mondani, hogy már jó évtizede „sikoltoztak” a helyzet veszélyességéről – mindhiába. De azt is kimondja – amikor a kérdezők hagyják -, hogy az előző kormányciklus kísérletei azért magukban hordozták a kitörési pontokat. Épp csak a mezőgazdasági tárcát bízták rossz kezekre – de azt is korrigálni próbálták. Már ahogyan lehetett – hiszen akkor egyenesen a kormányfő lemondását követelték azok (egy rossz szakminiszter menesztése okán), akik most egy komplett kormánypuccsot legalizálnak és konszolidálnak a közvélemény felé…
A helyzet most is változatlan.
Előtte azonban gondoljuk át a „kísérletek” stratégiáját. A balliberális választási stílust általában is az jellemzi: kerülik a kisebb választói kerületeket. A falvaknak, a kistelepüléseknek többnyire csak üzengetnek, szórólapokat és reklámtollakat küldözgetnek a sok helyen nem is létező helyi aktivistákkal. A több évtizedes beágyazódásokra építenek, sokszor nem is eredménytelenül. De aktivitásuk hangsúlyait a fővárosra és a nagyobb lélekszámú vidéki városokra, megyeszékhelyekre helyezik. Így volt ez a képviselő-választások esetében; így az európai uniós képviselők választásakor is. De így a csatlakozás népszavazásának előkészítésekor. Emlékezzünk: bácsi cukrászda és szabadon választható külföldi egyetemek. Slussz. A vidék, a vidékfejlesztés nem az ő problémájuk; ez most sem érdekli őket, bár meghallgatják a „glatzi” szenvedélyeket. Amolyan „beszélj bolond” módján. Hiszen – hogyan is kommunikálták ezt a gazdatüntetést?
Várunk benneteket a palotában, üzenték ki a Felvonulási térre, de a cselédlépcsőn gyertek be. Onnan közelebb, tették hozzá, jóindulatúan. Egy teljes napig üzenték a társadalomnak: hogyan akar az tárgyalni velünk, akinek nem felel meg a mi tárgyalóasztalunk? Majd elismerték, hogy késtek a talán jogos kifizetésekkel, de – miért is? Mert a pályázatok egynegyede rosszul lett kitöltve. Kódolva: írástudatlan, buta parasztok ezek… (No persze, bankostul, önkormányzatostul, kormányzati tanácsadó irodástul együtt – de ezt már csak mi tesszük hozzá.) És az érv azóta is elhangzik. Hiszen az ÁFÁ-nál is bevált, amit szintén azért nem fizettek ki időben, tartottak vissza, mert ellenőrizni kellett a jogosságát. Ez, így, együtt, azért már egy kicsit sok, gondolnám – de nem látom azt a széles tömeget, akik ezt kikérnék maguknak. Majd folytatódott a gazdák mögött álló szélsőjobb emlegetésével. Miért is?
Hogy megfelelő politikai mederbe kerüljön a kérdés.
Amit a kormány próbálna megoldani – no de fasisztákkal nem tárgyalunk.
Milyen egyszerű.
És, miután e kijelentéssel egyszer s mindenkorra lényegében ellehetetlenítették a gazdák melletti szolidaritás demokratikus kinyilvánításának lehetőségét – hiszen, e vád után, nehéz lenne bármilyen megmozdulást objektíven kommunikálni – egy laza mondattal hozzáteszik: a gazdák egy része pénzért tüntet (bértüntető – hallottuk ezt már vasutasokkal és egészségügyi dolgozókkal kapcsolatban is…), valamint Pokorni és emberei írják a forgatókönyvet.
Sínen vannak.
Ezt akarták.
Csak ezt. Kezdettől fogva.
Felhergelni a gazdákat – hiszen három év kemény munkájával már megteremtették a bármikor kiélesíthető ellentéteket vidék és nagyváros között. Most pedig, hogy itt vannak a traktorok, dehogy akarják mielőbb lezárni a tárgyalásokat. Hadd fulladjanak ki. Kullogjanak haza, megvert kutyákként. De addig azért itt tartják őket, hazugságokkal és látszattárgyalásokkal, amíg bele nem lehet sulykolni mindenkibe: áttüntették a tavaszi munkálatokat. Ezért lesz majd drágább minden, ismét, idén nyáron. Ezért nem lehetett felkészülni a belvízveszélyre. Ezért nem jutunk előrébb, egyetlen nemzeti fejlesztési kérdésben sem. Mert útban vannak a traktorok.
Urbánus ember vagyok. A vidékről, a mezőgazdaságról csak annyit tudok, amennyit gyerekkoromban magamba szívtam, a nyaralások heteiben. És amit összeolvastam a kertvárosi Magyarországról szóló tanulmányoktól az agrárország-kategorizálásoktól a népnemzeti és az urbánus irodalmi „érdekellentétekről” folytatott (ál)vitákig. Amelyek ma is tartanak; miközben mindannyiunk kenyérgondjairól van szó. Bizony: veszélyben a haza, gazdák, menjetek haza. És senkit ne engedjetek magatok közé. Se kormánypolitikust, se uniós ellenőrt, biztost, és hasonlókat. Ne szégyelljétek, ha segélyre szorulnátok. Akár több milliónyian. Majd a városlakók kifizetik azt – adóterhekben, városfejlesztési elvonásokban, gatyaösszehúzásban. És előbb-utóbb csak elkezdenek gondolkodni azon: ha a mezőgazdaság jelenleg a GDP 3,2 százalékát adja, s hozzájárulásának mértéke csökkenő tendenciájú lásd Németh Imre nyilatkozatát), akkor mennyibe is fog nekünk kerülni az, hogy más ágazatok rohamléptékű előretörésével valahogy ellensúlyozzuk a 2004 esztendő negyedik negyedévének hivatalos adatait. Amelyek szerint „az árutermelő ágazatok (mezőgazdaság, ipar és építőipar) hozzáadott értéke 9.4%-kal növekedett a negyedik negyedévben, 8.5%-kal az év egészében. A negyedik negyedévben is a mezőgazdaság teljesítménye emelkedett a legnagyobb mértékben (42.9%), egyes növények kimagasló terméseredményének köszönhetően.”
Gazdák, gazdák, ne iparkodjatok. Legyen inkább ipari parkotok, plázátok, nehéziparotok. Veszélyben a haza – menjetek haza. De a traktorokat hagyjátok itt. Meg egy-két zacskó vetőmagot. Hátha, amikor már „száraz e-mailokra” sem telik errefelé, akkor valaki elindul a bevásárlóparkok parkolói felé. Szántani, vetni, aratni…
Tamási Orosz János
.
