2005. március 03. csütörtök 21:35
Három hektár bográcssztráda
Adjon Isten, köszöntöttem szívélyesen Csattan Pált. Hát hol volt eddig, hogy hál’istennek, nem láttam, folytattam az elkophatatlan fordulattal. Gazdálkodik-e még? No no, nyársalt fel a tekintetével. No no. Ül. Tolta elém, lábával, a széket. Magának erősen nincsenek rendben a szófordulatai, szigorodtak hozzá szeme járásához a szavai. A vállaim közé húzott fejjel pislogtam rá. Azért kérhetnék a pincértől is egy fekete levest, surrantottam ki fogaim közül a szót. Bólintott, de a témánál maradt. Hát nézze csak, kezdte. Egy. Mi az, hogy adjon? Értse már meg, egyszer s mindenkorra: ez a szó csak az APEH számára engedélyezett. Maga csak ne használgassa, hogy adjon ez meg az, ezt meg azt. Ennek vége. Nyista. Elmúltak már azok az idők. Hogy csak kérünk. Jó, van, aki visszasírja, érdekes, hogy pont az, aki végképp el akarta törölni már tizenhat éve, mindig a legkövetkezetesebben, no de láttunk már sánta eben nyúlszőrgubát. Ne vonogassa itt a szemöldökit, ripakodott rám. Hát már bocsánatot kérek, köhintette hozzá, gépiesen. Ha nem látott, majd fog látni. Hát minden pápai gyerek azt simogatta. Szóval – nincs adjon. Adományozzunk, adakozzunk, osztogassunk, he? Hát a jog, hogy kitalálhatja, mihez kezd magával, és ezért oda utazik, ahová akar, az nem elég? Mi itt egy új országot akarunk építgetni, mások meg csak keresgélik hozzá a téglákat. Hát ennek vége. Nincs honnan adni. Tudja, mennyi adót fizettem tavaly is a privatizált államtőkém után? Hogy majd leszakadt… De nem panaszkodom, emelte fel a mutatóujját. Boldogultam. Igen, úgy, pont úgy és úgy, ahogyan mondja… Ezt kéne tennie magának is. Nem azt hajtogatni, hogy adjon. Vegye el - tolta elém a kávét. Ő kérte, mordult a pincérre. Hát az unicum és a barna sör? Nem kértünk, nem kértünk, pörölt. És a szokásjog? Mióta dolgozik itt maga? Még csak ezer éve, szepegte a pincér. De tudja, hányfelé szakadtam már azóta? Na, még egy panaszpártoskodó, legyintett Csattan. Kárálni, azt tudnak. Meg a számlát hozni. De hogy legyen is rajta valami, ne csak ÁFA, azt már külön el kell mondani… Nem kell, nem kell, tüchtigeskedett a pincér. Azonnal hozom.
Na tehát, fordult felém a helyzet ura, mi az, hogy Isten? Mert hogy ezzel folytatta. Templomban vagyunk, vagy egy közösségi létesítményben? Vegye tudomásul: senkire sem tartozik az, hogy maga hisz-e a nevezett fogalomban, vagy sem. Egyébként se nagyon terjeszteném ezt manapság, nézett rám barátian, ha érti, hogy mire gondolok. Némán ráztam a fejem. Hát a gyónás, uram. Hát bemegyünk egy fülkébe, oszt sugdosódunk a rácson át? Jelentgetjük, hogy ezt gondoltuk, meg azt mondtuk, meg amazt tettük-vettük? Ezzel, meg azzal? C,c,c, nyelvedzett bele a mondatba. Hát kell az magának, hogy beszerverkedjék a nevét valami tiszta amerikázásba? De, legyintett, a lényeg az, hogy nem klerikalizáskodunk itten, már. Hát ezt mi, pápai gyerekek, a pápának is megmondtuk. Meg a Máriának is, hogy tudja, merre nyúlkáljon. Már elnézést kérek… Hát szóval maga se nagyon emlegesse tovább. Értve vagyok? Megszólalni se mertem. Helyes, bólintott Pál. Folytassuk. Mi az, hogy hát? Azzal nem kezdünk mondatot. Azt legfeljebb tartjuk, azokért a hitelekért, amit felvettünk a maga fizetésére. Illetve fizetéséért. Illetve – tartja, nyomatékosította. Hát, hiszen a maga fizetése, nem? Már bocsánatot kérek, tette hozzá gépiesen. Szóval jegyezze meg – háttal nem kezdünk mondatot. Tanuljon már meg végre gördülékenyen fogalmazni, atyáskodott. Nem könnyű, elhiszem, küzdök vele magam is, de megéri. Beláttam, hogy nem lehetünk eszköztelenek, legfeljebb szürkék, mert az eszköz szentesíti a célt, s a legtávlatosabb pedig a szürke. Mert arra mondhatom, hogy azért nem látszik, mert a távolba olvad. Ki ne mondja, emelte rám a hangját. Majd adok én magának mindjárt egy fehér vitorlát. Nem a távolból, hanem innen. Aztán majd vitorlázhat vele. Már bocsánatot kérek. No. Hol is tartottunk?
Hol volt. Nem helyes, barátom. Hol nem volt. Érti? Nem, nyomta meg a szót. Hol nem volt. Igaz sem volt. Nem – talán… Nem. Nem volt, igaz sem volt. Hogy hogy mi? Hát semmi. Amit itt állítanak egyesek a múltról, húzta el gunyorosan a száját. Kész. Kiszállsz. Végállomás, nézett rám. Büszkék, azok vagyunk rá, természetesen, de el kell felejteni. Már ha lenne mit, már bocsánatot kérek, tette hozzá. És főleg ne jöjjön senki az adósságállományunkkal. Hogy ennyi volt, meg annyi volt, meg így nőtt azóta, meg úgy. Nem nőtt. Csak egyre ismertebbé válik a magyar államháztartás molekula-lánca. A gén-állománya. A DNS-e. Tudja, az a drazséspirál a televízióból. Hát ilyen lesz nekünk is. A világ a csodájára fog járni, majd meglátja. Már építjük is neki Pápán a teleházat. Persze, bólintott, érdeklődő tekintetemre. Étterem is lesz benne, utolsó vacsorával. Aztán, ugye, azt mondta: hogy. Panaszkodunk, panaszkodunk? Oldja meg. Csak ne hitelből – azzal elkésett. Hál’istennek, nekünk időben szóltak. Feketén, egy frászt, csattant fel. Szürke ménen jöttünk, szürke gulyát tartottunk, szürke panelt építettünk, szürke gazdaságot működtettünk. Ez a valódi történelem. Már bocsánatot kérek. Tudja, mit figyeltem meg én legelőször, a pápai országútról? Hogy szürke. Már akkor tudtam: egyszer én még hályogkovács leszek. No de a sors ennél kegyetlenebb volt hozzám. Nem válthattam valóra szegény édesanyám apró álmait sem… Eh, keményített a hangján. Nem láttam, fejezte be a mondatát, igaz? Na, egye fene, ezzel lehet, hogy nincs semmi baj. Nem látta. Nem látott. Semmit. Csak ehhez tartsa magát – akkor semmi baj sem lesz a perspektíváival, dőlt hátra székében, elégedetten.
No és, mertem megszólalni, eszmefuttatása végén. Akkor most gazdálkodik, vagy nem? Hát persze, nevetett a szemem közé. Mit gondolt? De ezt a témát inkább balkézről folytatnám, kászálódott át az asztal túlsó felére. Üljön csak maga a jobbszélen… Szóval már el is vetettem három hektár kockát, folytatta. Ez most a sláger. Ha megérik, kiszedi, összevágja, hagymát vág alá meg tv-paprikát, oszt isteni bográcssztrádát lehet belőle rittyenteni. No hát, fogta meg az unicumos poharat Csattan Pál, egészségére. Isten-isten. Aztán, törölte meg végül a fene nagy vigyort a szája szélén, hát mondja kend: hol járt eddig, hogy hál’istennek, nem találkoztunk? Már bocsánatot kérek…
Tamási Orosz János
.
