2005. január 24. hétfő 22:58

 

 

Micsoda bagázs

„Micsoda tetves bagázs” – sóhajtott fel Csomós Mari vasárnap este, a Tivoli Színházban, a X. Magyar Drámaíró Verseny nyitó darabjának első pillanatában… „Mert már pénteken eldöntöttem magamban” – meséli később Thuróczy Katalin, könnyeivel küszködve – „hogy bármi is legyen a megadott téma, amire darabot kell rögtönöznöm, én ezzel a mondattal fogom kezdeni. Hogy micsoda tetves bagázs…” Természetesen a Népszabadság pénteki cikkének állításaira kérdeztem rá. Vajon milyen érzéseket váltott ki benne az a kendőzetlennek korántsem nevezhető állítás, amely szerint tisztátalan körülmények között nyert jelentős minisztériumi támogatást. De hogyan is írt a Népszabadság?

„Tegnap a Nemzeti Múzeum Rotundájában kihirdették a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) Édes Anyanyelvünk című pályázatának eredményét.  … A produkciós pályázat meglepetése, hogy az NKÖM által felkért szakmai zsűri január 14-i döntését követően a huszonegy tagú nyertes listára felkerült még két név: Thuróczy Katalin drámaszerzőé és a Soproni Petőfi Színházé. Az Édes Anyanyelvünk Pályázat NKÖM által kiadott összesítőjéből kiderül, hogy az utólagos díjazott nagyszínpadi ősbemutatóra - vagyis a hat megítélhető kategória legdrágábbikára - kapott támogatást, 4,7 millió forintot. Hogyan kerülhetett ez a pályázó a nyertesek közé a szakmai grémium javaslata nélkül? - erre Radnai Annamária nem akart reagálni. Miután Hiller István tegnap átadta a zsűri által megítélt díjakat, bejelentették: „a pályázatok nagy számára való tekintettel a nemzeti kulturális örökség minisztere döntése alapján a felsorolt színházak mellett produkciós támogatásban részesül: Thuróczy Katalin és a Soproni Petőfi Színház". Hiller István lapunk kérdésére, hogy mi indokolta a színházi szakemberekből álló zsűri döntésének utólagos megváltoztatását, azt mondta: javaslatot kapott a keret kibővítésére. A javaslatot illetően Schneider Márta helyettes államtitkárt ajánlotta nyilatkozatra. Schneider Mártát lapzártánkig nem értük el.”

Az idézett mondatok, ahogy már említettem, enyhén szólva nem tették boldoggá az érintett drámaírót. „Nem ismerem Hiller Istvánt” – mondta beszélgetésünk első pillanatában, indulattól remegő hangon. – „A csütörtöki díjátadó előtt soha életemben nem találkoztam vele. És aki ismer engem, azt is tudja: soha semmilyen kapcsolatot nem keresek azért, hogy az írásaim útját egyengessem. Mélységesen elkeserített ez a cikk; még azt is fontolóra vettem, hogy visszalépek a versenytől. De nem tehettem meg; ahogyan azt sem, hogy visszaadom az NKÖM díját. Pedig fontolóra vettem – de ez egy olyan szituációt teremtett volna, ami csak tovább szítja az indulatokat. És nagyon sokat ártottam volna ezzel a soproni színháznak, amely – biztos vagyok benne – szintén nem lobbizott a díjért, a színfalak mögött… Azt, hogy kinek állt érdekében ezt a gyalázatos rágalommal felérő állítást terjeszteni, e pillanatban még nem tudom. De szándékomban áll mindent megtenni azért, hogy az ügy minden mozzanatára fényt derítsek. Ha kell, jogi úton keresek elégtételt – de nem hagyom ennyiben. Ugyanakkor, az szintén biztos, hogy egy darab kivételével – amelyet most írok és már „tartozom vele” egy színháznak – nagyon hosszú időre abbahagyom az írást. Elvették a kedvem, s egy kicsit talán az életkedvemet is. Ebben az aljas, mocskolódó közegben nem érdemes irodalommal foglalkozni. Micsoda tetves bagázs…”

A cikk állításai a drámaírók közösségét is felkavarta. E pillanatban – vasárnap éjjel – még nem tudni: végül mennyien csatlakoznak majd ahhoz a tiltakozáshoz, amelynek első változatát épp ezekben az órákban fogalmazza Kárpáti Péter, s amelynek végére a pont hétfőn délután kerül, a drámaírók céhének összejövetelén. De addig is hallgassuk meg a minisztériumot is, azt a Schneider Mártát, akivel kapcsolatban a Népszabadság azt írta: „…lapzártánkig nem értük el.” Valóban, kérdeztem tőle. „Egész nap elérhető voltam” – mondja. – „Ott voltam a díjátadón, a fogadáson, bárki, aki akart, találkozhatott volna velem. Szívesen el is mondtam volna azt, hogy semmi rejtélyes nem történt… A pályázat kuratóriuma kiosztotta a díjakat, s ezt a döntést a miniszter úr nem bírálta felül. Ugyanakkor úgy gondolta, hogy saját miniszteri keretéből még egy pályázatot díjazásra méltónak tart, s ez volt a soproni produkció. Senkitől nem vett tehát el, csupán a saját keretéből még további díjazásra méltó pályázatot nevezett meg. Egyúttal felemelte az elosztható díjak összegét ötvenmillió forintról ötvenöt millióra. A saját miniszteri keretéből – amelyhez, ugye, joga van…”

Nem biztos, tűnődöm el, már a történet tanulságain törve a fejem. Mert van egy adott tematikával kiírt pályázat, adott összdíjazással és felkért kuratóriummal. Akik – döntenek. Mindenképp szakmai viszályt szül, ha a függetlennek mondott drámaíró kuratórium kompetenciáját valaki – jelen esetben egy volt történész… - kvázi megtoldja a magánvéleményével, sőt, a cehhet is állja. Mert van rá kerete. Ugyanakkor laudációjában nem hangsúlyozza ezt a tényt, s ezzel egy drámaírót súlyos gyanúba kever. Hogy lám, a kapcsolataik révén akár ő, akár az érintett színház maga – írjuk le a direktor nevét: Szilágyi Tibor – képes úgy elhozni egy pályázat legmagasabb összegű díját, hogy azt a kuratórium egyetlen tagja sem szavazta meg. Feldolgozható-e ez a rágalom egy író lelkiismeretében…? Aki, akaratán kívül, egy – minden magyarázattól függetlenül – átláthatatlan játszmában találja magát. Igazi drámai szituációban… Mert Hiller István egy e pillanatban beláthatatlan távolságokig gyűrűző szakmai vitát generált a kortárs drámairodalom berkein belül.

Ám, ezen túl, a közpénzekért felelős miniszteri alkalmasságát is megkérdőjelezte. (Nem először…) Hiszen, ha már annyira megtetszett neki a soproni produkció terve, miért nem támogatta azt nyíltan, azonnal, saját miniszteri keretéből? Miért „csapta hozzá” az összeget egy egészen más döntési mechanizmussal működő pályázat díjazásához? Ez korántsem adminisztrációs kérdés; az, hogy nem veszem el másoktól, korántsem jelenti azt, hogy szabadon adhatok, a pályázati tematikával párhuzamosan, de egy szakmai testülettel ellentétesen. S ha már adok, miért épp „hazai pályának”? Hiller István soproni kötődése közismert; közpénzből egyszemélyi döntéshozóként ilyen bőkezű mecénásnak lenni több mint kínos szituáció. Még akkor is – és talán akkor a leginkább – ha valóban senki nem lobbizott nála, épp csak megtette, mert megtehette…

De megtehette-e? Ki és mi inspirálta a Népszabadságot a cikk gyors megírására? Egy felháborodott kuratóriumi tag? Talán. Vagy Hiller politikai ellenlábasai? Sorjáznak bennem a kérdések, odáig futva: talán nem is bizonyul alaptalan híresztelésnek az, hogy veszélyben Hiller pártelnöki széke. Kezd inogni a „dunántúli lobbi” pozíciója – erre már eddig is több jel utalt. S most itt az újabb: hogy Hiller kínos helyzetbe került, ezt épp a Népszabadság adja tudtára mindenkinek. Hogy is mondta Csomós Mari…?

Tamási Orosz János  

 

Vissza a kezdőlapra