2005. január 07. péntek 23:42
Emlékezés Wass Albert születésnapján halálára
|
Halálának híre napokat késett, s ez még jobban megrendített. A prózavers, amelyben búcsúztattam, erről is szólni próbált – hogy hiába hiszünk magunknak hazát a magasban, ha a mélyben élünk. Ahová, sokszor, a szomszéd lakásból is késve érkeznek a hírek – hát még a tengerentúlról. Ma is büszke vagyok arra, hogy a nyolcvanas évek legvégén elsőként adhattam ki könyveit Magyarországon; híd lehettem hazai olvasó felé; s arra, hogy e híd végül – akkor – leszakadt, máig sem tudok teljes magyarázatot adni. Bár valamit sejtek, abból is, mennyire vehemensen támadták őt itthon, az elmúlt évtizedben, balról megszakítás nélkül, de ami a nagyobbik baj, hogy jobbról is, a Funtinelli boszorkány békét óhajtó kicsengése miatt. Most születésnapja előtt hajtunk fejet – de talán e búcsúvers is lehet méltó koszorú… |
Wass Albert sírköve a marosvécsi
várkastély kertjében, |
Nekivágok a Meredeknek
In memoriam Wass Albert
Gyászhír érkezett hetekkel ezelőtt, napokat késve, mintha Batsányié, mintha Máraié, mintha István nagybátyámé, aki csupán egy közeli városban, itthon; nem, mint ők, a világ távolibb pontjain földre roskadók, hanem itt, hol mégis világegyetemeket tudunk alkotni ember és ember közé, távolságokat, a kiürült, nem ápolt, elhanyagolt szeretet távolságait; meg sem torpanunk hiányuktól, nem hőkölünk hátra egyetlen pillanatban sem a magánytól, mert észre sem vesszük hiányainkat; de egyszer, csak egyszer, egyetlen egyszer újra reánk dől egy hír, átcsap felettünk egy felhő, felragad, megforgat bendőjében a feneketlen homály, sötétség, nyúlós, ragacsos félelem, világokat korbácsolni készülő ónos eső és fojtó köd átláthatatlan mocsarában; megforgat csupán, majd kiokád magából, mert még erre, még arra, még reá sem vagyunk méltóak magunk közömbös rohanásaival, legyintéseivel, piszlicsáré kis életünk semmitmondó diadalaival; hogy lefekszünk este és felkelünk reggel és leszáradnak közben szánkról a csókok és a szavak és megválaszolatlanok maradnak a levelek; Albert bátyámé például, aki megtisztelt ezzel az aláírással üzenetében, megtisztelt atyai jóindulatával és leginkább megtisztelt neheztelésével, amelynek talán csak a távolság, az életkorunk közötti különbség, az idő, amely mindkettőnkbe másképpen harapott bele, talán csak ez volt indoka baráti haragjának, amiért méltóan sohasem engesztelhettem ki; és már sohasem tehetem meg; csupán a kő, a kő maradt, hiszen ő meghalt, érkezett a hír hetekkel ezelőtt, napokat késve, ahogyan valaha Batsányié, ki távol hazájától élt még évtizedekig, félve és elfelejtve, s halálának híre két évet késett, s ahogyan Máraié, ki távol hazájától élt még évtizedekig, büszkén és tagadva és megtagadva, ahogyan Wass Alberté, az íróé, ki távol hazájától élt még évtizedekig; hát milyen haza ez, mondjátok, de Wass Alberté mégis, akit oly sokszor temettek már hamis hírek hallatán, de most igaz, igaz, igaz, igaz; és mit mondjak róla neked, ki azt sem tudod, hogy kiről beszélek, bár írsz magad is, helyet kérsz abban a rengetegben, amelyben oly kevés a kemény, egyenes, egészséges tölgy, az égre láttató tisztás, az ösvény, amely elvezet hozzá és hozzád, önmagadhoz, a szavakhoz, amelyeken Istent is bizton megszólíthatod, mert azon a nyelven felelni fog... de Wass Albert – halott.
A magányos hegycsúcs megtért övéi közé. Nem gyászolok, hisz látom egészülő karéját horizontomnak. És – „nekivágok a meredeknek!"
