2005. február 03. csütörtök 00:01
Mégis, kinek az érdeke?
Utoljára
írok ügynöktörvény-ügyben. Vagy nem. Ki tudja. De most úgy érzem, nem árt
összegezni néhány idézetet, és feltenni, általuk, néhány kérdést. Az első:
kell-e nekünk új ügynöktörvény? Minek, kérdem én, ha a régit sem tartjuk be?
És mindenekelőtt nem ártana egy nagyon pontos sajtótörvény. Mi az, ami
közölhető, különösen önmaga tisztességéért perlekedő komoly lapokban, és mi
az, amivel meg kell várni bizonyos jogeljárási szabályokat. Mert most például
ezt olvasom a szombati Népszabadságban: „Feladó nélküli küldeményt juttattak
el tegnap szerkesztőségünkbe, benne dokumentum-fénymásolatot, amely azt
tartalmazza, hogy a Krakus Péter fedőnevű titkos megbízott - akit „hazafias
alapon” szerveztek be - Szita Károly. A dokumentum tartalmazza Szita személyi
azonosítóit, valamint azt, hogy 1980. július 1-jén szervezték be. A beszervező
egy rendőr főhadnagy volt. A „foglalkoztatás vonala” meghatározás mellett az
áll, hogy Krakus Péternek katonai objektumokat kell biztosítania. A dokumentum
tartalmazza a naplószámot, a dossziészámot és az irattári számot is. A
szerkesztőségünk által szakvéleményre fölkért, de önmagukat megnevezni nem
kívánó nemzetbiztonsági szakértőink szerint ez a dokumentum annak a kartonnak
a fénymásolata, amit az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában
Szita Károly kaposvári polgármester rendelkezésére bocsátottak. Vagyis: a
dokumentum hitelesnek tekinthető.” Hogy pontosan értelmezzem: valaki
fénymásolatot készített egy olyan iratról, amely néhány hete, Szita Károly
első érdeklődésének időpontjában még nem állt a Történeti Hivatal
rendelkezésére. Ezt eljuttatta a napilap szerkesztőségének, amely úgy közölte
azt, hogy még korántsem lehetett biztos abban: létezik-e az iratnak eredeti
példánya? Most már tudjuk, hogy igen, de ez semmiképp sem menti fel a
törvénysértés elkövetésének gyanúja alól az adott szerkesztőséget. (Ugyanazt
követték el, amit a Magyar Nemzet Medgyessy Péter esetében – ezt akkor is
nehezményeztem, egy-két cikkemben.) De felveti azt a kérdést is: hol
készítették a fénymásolatot? A Történeti Hivatalban? A Belügyminisztériumban?
Munkaköri kötelesség részeként, avagy magánszorgalomból? Mennyiért adta az,
aki elküldte? Mi van még a tarsolyában? Eléggé megbízhatóak-e adatkezelési
szempontok szerint e két hivatal munkatársai? A végső kérdés pedig az: valóban
a különböző politikai nézetű-érdekeltségű napilapokra bízzuk a jövőben ezt a
kérdést? Mert akkor fölösleges bármilyen új törvényben gondolkodni…
Illetve, talán mégsem ártana… Hogyan is vélekedik erről Kolláth György
alkotmányjogász? „Elvtelen, politikai hasznot célzó versenyfutás zajlik az
ügynökiratok nyilvánosságáról szóló alkotmánymódosítás ügyében. Az alkotmányt
felforgatni egy ilyen aktuálpolitikai kérdés miatt nem szabad és valószínűleg
nem is lehet. A magyar alkotmány szerint mindenkit megillet a személyes adatok
védelméhez fűződő jog. Alapvető jog lényeges tartalmát pedig törvény sem
korlátozhatja. Az alkotmányjogász úgy véli, az ügynökiratok nyilvánossága
kapcsán eddig megismert alkotmánymódosítás-tervezetek eredménye az lenne, hogy
ártatlan személyek magánéletéről, életvezetési, italozási, szexuális
szokásairól olvashatna bárki a világhálón. Kolláth György megjegyezte azt is,
hogy bár besúgónak lenni nem dicsőség, de nem is törvénysértés. Amennyiben ez
mégis szankcióval járna, az azt jelentené, hogy bűn nélkül büntetne a jog.”
Lényeges, pontos megjegyzés. És erről sem először írok. Nézzünk a kérdés mögé;
akár szó szerinti értelemben. Vessünk egy pillantást a Népszabadságban látható
nyilvántartási kartonra: mit látunk? Két vastagon kihúzott nevet takaró fekete
foltot. Nem tudjuk, ki volt a beszervező, és nem tudjuk, ki volt a tartótiszt.
Ahogyan azt sem tudhatjuk meg – maga Szita Károly sem – hogy kik voltak a
tartótisztek tartói, a politika mely szférájában mozogtak, és mozognak, ma.
Esetleg olyan eredményesen szerveznek nyugdíjasként szocialista
pártalapszervezeteket, hogy nyugdíjas belügyi tisztként is előléptetésben és
kormánykitüntetésben részesülnek – volt erre példa, nem is oly rég… (S lám,
mit olvasok saját lapzártám után, az immáron „fedetlenül” hozzáférhető
dokumentumokról szóló beszámolóban, az Internet egyik portálján? A
beszervezési dokumentumban beszervezőként szereplő Fenesi Lajos rendőr
alezredes tavaly augusztusban a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt
kitüntetést kapta a belügyminisztertől, Lampert Mónikától, Szita Károly
választókerületi ellenfelétől. Fenesi nem kívánt a honlap kérdéseikre
reagálni. Mint mondta, meg akarja kímélni magát a szórakozásoktól és a
provokációktól. Hát ne is beszéljen e kiérdemesült belügyér…) Autentikusabb
válasznak tűnik a felvetődő kérdésekre Kenedi János mondata, amelyet Tar
Sándornak írt leveléből idézek: „A bűnös az a politikai rendszer volt, amely
felmosórongyot csinált egy emberből, Belőled. A tettes pedig az
állambiztonsági szolgálat. Ember én csak akkor maradhatok ezután, ha kiállok
érted, ha biztosítalak együttérzésemről, és barátságomról.” Őszinte válasznak
tűnik – de nem az. Mert a sorok írója ma épp arra hivatkozik, hogy a múltat
nem tudjuk megismerni akkor, ha az egykori ügynökök kiléte homályban marad.
Épp csak az a baj, hogy megismerhetünk többtízezer oldalnyi jelentést és
ugyanannyi nevet; akár két és félmilliót is (nem eltúlzott adat, Kenedi
szájából hangzott el egy televíziós beszélgetésben), de mindaddig mindhiába,
amíg nem látunk tisztán az általa is megnevezett tettesek kérdésében. Hogy
őket éri-e, érheti-e valamilyen szankció, akár még az a bizonyos
nyugdíjmegvonás, amelynek törvényjavaslatával úgy tíz éve Horváth Balázs
kísérletezett, vagy legalább egyértelmű válaszokat kapunk-e azokra a
kérdésekre: kik voltak a jelentések haszonélvezői? Hogyan használták fel az
adatokat? Milyen politikai stratégiákat alkalmaztak? Érdekesnek tűnhet Kenedi
egy másik megállapítása is: „Magyarország, bár nem súlyos mértékben, de
különbözött a volt szovjet típusú államok működési mechanizmusaitól. Az
állambiztonsági szolgálat, a Kádár-rendszer informalizmusa és a
Kádár-rendszernek a nyugati államokhoz való viszonya alkotta azt a
háromszöget, melyben az ország működött. A háromszög minden elemét figyelembe
kell venni. Az egyik oldalon ott állnak a gazdasági igények: Magyarország
nagyon sok hitelt vett fel az IMF-től és a Világbanktól. Nagyon fontos, hogy
Magyarországon nem volt olyan nyílt diktatúra ’56 után, mint Lengyelországban,
a Szovjetunióban vagy az NDK-ban. Ami pedig az állambiztonsági iratokat
illeti, az a kérdés, hogy ebből a két tényezőből nem származnak-e sajátos
különbségek a magyar állambiztonsági iratok és a STAZI, a bolgár
titkosszolgálat vagy a KGB titkosszolgálati irataival szemben. Magyarország
reszort feladata a KGST és a Varsói Szerződés feladatai között éppen a puha
diktatúra nemzetközi érvényesíttetése volt a nemzetközi politikai piacon.”
(Interjú a BBC munkatársának.) Nem megkerülhető kijelentés. Ennek fényében
ismét érdekessé válhatnak Magyar Bálint mondatai egy 1989 nyarán készült
interjúból. A kérdés: „Elterjedtek olyan híresztelések, mely szerint a Beszélő
azért nem bukott le, mert nem akarták lebuktatni. A hatalom szemhunyása
mellett tevékenykedhetett. Mi igaz ebből?” Magyar Bálint válasza: „Semmi. Ez
teljes képtelenség. Orosz István, aki a lapot nyomta, közben a Magyar Nemzeti
Bank visegrádi üdülőjében volt portás és kertész. Ebbe az üdülőbe járt évente
többször is Kádár János. Ott szokott volt pihenni. Elképzelhetetlen, hogy a
Belügyminisztérium fizikai közelségbe engedje az ország akkori első emberét
egy olyan ürgéhez, aki a legjelentősebb szamizdat kiadvány állandó nyomtatója.
Ez azt jelenti, hogy egyszerűen nem tudtak róla, másként ezt a helyzetet nem
engedték volna fennmaradni.
Vagy mondok még egy esetet. Egy más ügyben kezdett nyomozni a rendőrség,
valahol egy illegális kiadványokkal teli raktárat lekapcsoltak. A rendőrök
kiszálltak Oroszék lakására is, ahol éppen folyt a nyomdai munka. Csöngettek,
majd kopogtattak, de természetesen nem nyitottak ajtót. Vagy másfél órát
várakoztak, s utána elmentek. Elképzelhetetlen, hogy ha tudják azt, hogy ott
egy nyomda van, akkor ne foglalják le, vagy ne menjenek be. … Az az igazság,
hogy a Beszélő szerkesztése és kiadása jól szervezett konspirációval folyt, és
ezért nem bukott le…”
Elképzelhetetlen történetek egy jól szervezett konspirációról. Egy olyan
országban, ahol – Kenedi állítása szerint – két és félmillió érintett lehet
ügynök-kérdésben; ahol az illegális Beszélő szerkesztői névsora – lakcímmel,
telefonszámmal – a lap borítóján volt olvasható; s – többek között – a már P.
Szűcs Julianna által szerkesztett Mozgó Világ szerkesztőségében lehetett
megvásárolni. Gadó Györgytől, egyéb szamizdat kiadványokkal együtt… Egy olyan
országban, ahol anno még az utcákban parkoló nyugati rendszámú autókról is
feljegyzés készült – s ha ezt valaki valóban megcselekedte, akkor utóbb hiába
bizonyul sikeres városvezetőnek. Pusztulnia kell. Ám miért ne maradhatott
volna háborítatlan egy olyan lap, amelyre a hatalomnak szüksége volt, hiszen
„feladatai között éppen a puha diktatúra nemzetközi érvényesíttetése”
szerepelt „a nemzetközi politikai piacon”. (Kenedi). És amely lap arról vált
híressé, hogy meghirdette: Kádárnak mennie kell. Ezzel maga a hatalom is
tisztában volt – de ki merte ezt közülük megfogalmazni? És – kívülről? Az
üldözött demokratikus ellenzékből? Amely, emlékezzünk vissza, elég érdekesen
politizált. Ekkor még Szent-Iványi István így beszélt: „Az SZDSZ
kommunistamentes nemzeti kormányt akar.” Magyar Bálint pedig, a már idézett
interjú másik helyén így fogalmaz: „A jelenlegi kommunista párt a jövőben
gondolkodik. Olyan új szerepeket igyekszik kitalálni, amelyekben átmentheti
magát. Ez az úgynevezett megújuló, magát szocialistának nevező párt egy
egészen más taktikával dolgozó, más típusú kommunista párt, mint az eddigi.
Mások a veszélyei is.” És mi is történt alig öt esztendővel később? Egy
bizonyos koalíció, minden „veszélyes átmentés” ellenére, az utódpárt és a
szabaddemokraták között. Amely koalíció, ki tudja, valójában mikor és mivel
kezdődött… Azt hiszem, az e kérdés megválaszolására alkalmas kartonok sohasem
fognak megnyílni. De akkor mégis, kinek áll érdekében a többi bolygatása…?
Tamási Orosz János
.
