2005. január 13. csütörtök 21:02

 

A sorstalanság boldogsága

 

Koltai Lajos filmjét február 8-án mutatják be, a Filmszemlén

 

„A magyar film elkallódva szerepel; ha nincs benne valami üzleti szag, akkor nem nagyon szeretik. És ma már a forgalmazó olyan mértékű erővel rendelkezik, hogy kénye-kedve szerint eldöntheti, hajlandó-e magyar filmet forgalmazni. Nagyon kevés az olyan elhivatott forgalmazó, aki azért mutat be magyar filmet, mert szereti azt…” – fejezte be mondandóját utolsó (két esztendővel ezelőtti) találkozásunkkor Koltai Lajos. Aki most egy kicsit hálásabb körülmények között beszélhet erről, hiszen nem csupán elkészült a Sorstalanság, hanem annak előzetes propagálása – a forgalmazás „alfája és ómegája” – is beindult…

- Most valóban szerencsés helyzetben vagyok – nyugtázza szavaimat a debütáló rendező. – De általánosságban fenntartom: nagyon ritka, hogy az ember egyáltalán talál forgalmazót. Ám erre a filmre, mondhatni, erős „túljelentkezés” volt; mindenki szeretett volna körülötte bábáskodni… Úgy gondolom, az Intercom a legjobb ezen a területen. Így látszik, hiszen minden olyan feltételnek megfelelnek, amit én folyamatosan, így ebben a két évvel ezelőtti interjúban is, általában számon kértem a forgalmazáson. Megvan bennük az a tűz, az a lelkesedés, és az a szeretet, ami nélkül nem lehet, nem szabad a filmekkel dolgozni. Illetve, lehet, bizonyos üzleti meggondolásból, úgy, hogy az ember közben csak a számokat figyelje - de itt valami egészen másról van szó. Hatalmas szeretet jellemzi már azt a felkészülést is, hogy ezt a filmet hogyan juttassuk el a nézőkhöz. Ez egy művészet. Nem csak foglakozás, hanem, bizonyos értelemben, művészet. Hogyan működjön jól az, hogy fölépüljön a híd a közönség és a művészet között. Ők nagyszerűen építik ezt. Kitalálják, hogyan jelenjen meg, mi jelenjen meg egy falon, az utcán, mi legyen a plakáton. Hogyan hívják fel minél jobban a figyelmet. Ez is egy művészet: felkelteni az emberekben a kíváncsiságot. Megjelent a film mozi-előzetese is - egy jól megkomponált másfél perc. Azt kell mondanom: megható szeretettel készült. Csupán pár kocka, de nagyon nagy hatást vált ki. Naponta ezt tapasztalom. Sorra állítanak meg az emberek, az utcán, azzal, hogy már ezt a pár kockát is elvitték magukkal, őrzik a szívükben. A lényeg: nagyszerűen felépítették ennek a reklámhadjáratnak, amit inkább a film bevezetésének neveznék, a fázisait, a lépéseit: mikor minek kell történnie, egészen február nyolcadikáig, amikor a film a Budapesti Filmszemle közönsége elé kerül. Február nyolcadikán, este. Akkor kell felrobbannia minden ezt megelőző kommunikációnak, információnak, jelzésnek…

- Hadd kérdezzek rá az első pillanatra is. Mindig csodálkoztam: hogyan mert belevágni, rendezőként mint elsőfilmes, egy nem épp hagyományos „mozi” elkészítésébe?

- Amikor a kezembe került a regény, és elolvastam, számomra egy hatalmas találkozás volt az ilyen irodalommal. Hasonlót addig nem éltem át. Megszerettem a könyvet, a történetet. Most, ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy „kiszóljak a beszélgetésünkből”, és hangsúlyozzam: az irodalom győzelme volt Kertész Imre Nobel-díja. Ezt tessék mindenkinek tudomásul vennie. Semmiféle más kategóriára nem kell, nem szabad gondolni. Az irodalom olyan fantasztikus, egyedülálló, megismételhetetlen pillanatai, mint Kertész munkája, nem válthatnak ki másfajta megközelítéseket… Annyira meghatott tehát a könyv, annyira közel állt hozzám, már az első pillanatban, hogy csak szeretettel tudtam olvasni. És azzal a kíváncsisággal, ami mindig átjárja az embert: mi lesz a következő oldalon? Végül csak azt tudtam, hogy valami olyasmi van a kezemben, amit én nagyon szívesen szolgálnék. Az első pillanatban még nem is úgy gondoltam erre, hogy filmet rendeznék belőle, csak szívesen elmondtam volna (különösen az után, hogy hallottam, ez Kertészt is érdekelné), hogy mit gondolok a könyvről? Egy este Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház fődramaturgja, akit hosszú évek óta fűzött barátság Kertészhez, megkérdezte: nem akarsz találkozni vele? Őt érdekli a véleményed, te szívesen elmondanád, hát rajta. Csinálunk egy vacsorát, és megbeszélitek. Ez létre is jött, s akkor Kertész már egy forgatókönyv-változattal érkezett. Miután mindent elmondtam abból, amit gondoltam, illetve a felét sem, mert egy idő után leintett, hogy ne hozzam zavarba ezzel a sok szép mondattal, átterelte a szót. De itt van viszont egy forgatókönyv, mutatta. Erről mondjam el azt, amit gondolok. Szerintem a történet tekinthető-e egy film alapanyagának, egyáltalán: filmre lehet-e fordítani ezt a történetet? Néhány nap múlva újra találkoztunk, és egy nagyon jó beszélgetés kevesebb, mint első félórájában, miután elmondtam azt a filmvázlatot, amit elképzeltem, azt mondta: ezt írtam meg. Erről van szó, amit most mondasz, erre gondoltam. Tudod mit, folytatta, én most egy nagy elhatározásra jutottam. Azt akarom, hogy ezt a filmet te rendezd. Ezt ő döntötte el. Villámgyorsan közölte is minden illetékessel, elsősorban a film akkori producerével, hogy a film rendezője, mostantól, Koltai Lajos. Később, egy szépirodalmi szintű levélben, értesítette erről a döntéséről valamennyi érintettet.

- Kezdődhet a forgatás, gondolná az ember…

- Egy ideig nem sok minden történt. Vártunk, hogy kialakuljon a produceri háttér, a helyére kerüljön minden, de elég nehezen ment. Majd egy este felhívott Imre azzal, hogy mielőtt elkezdenénk, olvassuk el még egyszer, mind a ketten, újra, a forgatókönyvet. Megtettük, és utána elkezdte sorolni az aggályait. Ez sem jó, az sem, érzelmileg nem végig vittek a jelenetek, nem világos, hogy honnan hová jut el a szereplő. Hogyan születik meg egy könnycsepp - ami a könyv lényege. Nem, nem az igazi, kételkedett. Van egy kérdésem, folytatta. Nagyon el vagy szánva arra, hogy megrendezed a filmet? Hát persze, feleltem, kicsit meg is rökönyödve. Eddig is el voltam szánva, most is el vagyok, hiszen nagyon szeretem a történetet. Akkor megírom a forgatókönyvet, mondta. De soha korábban nem írt… Nagyon sokáig dolgozott rajta, de szép lassan azért mentünk előre. Ahogy kész volt néhány oldallal, küldte át, hogy mit szólok hozzá. Azt is tudni kell, hogy ez minden addigi munkájából való kiszállást jelentett; abba kellett hagynia azt, amin akkor dolgozott, és ehhez nem igazán volt kedve. Mondta is: már évekkel korábban is felmerült, hogy kellene egy film a Sorstalanságból, de mindig úgy gondoltam, hogy odaadom a jogokat, és majd nézem, mit csinálnak. Részemről ennyi lesz. De most nem így döntött. Ismét nagyon belülre került.

- Ami nem könnyű egy ilyen mélységű írás esetében…

- De megvalósult - és ez volt az én nagy szerencsém. Mert csak ő tudta a regényből kivenni azt a szerkezetet, ami alapján felépülhetett a forgatókönyv. Megőrizve azt a lényeget, amit a regény tartalmaz. Ezt az alapot Imre írta meg, teljes egészében.  És mindig azt vettem észre, akárhányszor olvastam újra és újra és újra, hogy valami hihetetlen pontossággal van megírva a könyv. Elképesztő precizitással tartalmazza mindazt, amire egy filmnek szüksége van. Minden sarokpont ott van, ahol kell, a fázisok pontosan akkor jönnek, amikor szükséges. Hiszen ez egy leépülés és egy szenvedés története egyszerre; s a fázisok mindig pontosan ott vannak, ahol kell. Lépésről lépésre halad a történet, nem is mehet végbe másképp, csak lineárisan. Ez volt az én nagy vállalásom a vállalkozásban; más filmes alkotó, bizony fájlalta volna, hogy hol vannak a katarzisok, a fordulatok. Itt - nincsenek. És tudomásul kell venni, hogy nincsenek. Valami fölépül, egészen másképp, és ott a rendező újszerű megközelítési módja is, hogy egy lélek útján közvetítjük a történést. Egy lélek után megyünk, s csupán belekeveredünk a Holocaustba – nem ez a célunk. Hanem annak bemutatása, ahogyan elvesznek belőled, minden nap, egy darabot, meg még egyet. A lelkedből. A testedből. Ezt kell bemutatni. Akkor történnek a legnagyobb dolgok, amikor semmi sem történik. A csendnek, igenis, helye van a filmben. A naplementének is. A természetnek is. Nos, így éreztem én, és ez Imrének tetszett. Persze, még azt is el kellett dönteni: milyen arcok jelenjenek meg a filmben? Azon múlott minden, hogy én azt gondoltam, van egy fiú, aki az előtérben van, egy fantasztikus arccal (és ezt a fantasztikus arcot is meg kellett találni), de mögötte, tapétaszerűen, még nagyok sok arc, nagyon sok lélek hordozza ugyanezt a sorsot. A kép mindig tartalmazza őket is, csak az előtérben nem ők vannak. A háttér a lelkek tapétája… De egy ponton a fiú, egyszer csak, odakerül a többiek közé. Ez a lényeg: nem mindig hangsúlyosan róla van szó; eltűnik a többiek között, majd szép lassan újra visszatér, főszereplőként. Belevegyül az arcok közé, majd ismét előlép. Nos, sokáig csak az arcát, és a többiekét tudtam megmutatni. A fotográfiákat, amelyeket én készítettem a szereplőkről, Szabó Pistának, Tornatorének, vagy épp Imrének. Hogy ők lesznek a vagonban, ezek állnak a szelekciónál, s ők a barakkban, a táborban. Fantasztikus volt a reagálása: igen, ő az, ők azok. Tökéletesen értem, mondta, hogy miért őket választottad. Nem az arcvonásokra, hanem a lelkekre ismert rá… Fantasztikus volt. Ahogy egy későbbi pillanat személyessége is – amikor elvittem Imrét a már elkészült forgatási helyszínre. Bevittem a blokkokba, és annyit mondott, döbbenten, hogy menjünk innen. Az rettenetesen elérte őt, hogy milyen nagyon „jól” sikerült elkészítenünk a helyszínt…

- És a zenét? Schiff András egy interjúban úgy fogalmazott: vagy ne is lett volna zene, vagy Ligeti, esetleg Kurtág írta volna, de semmiképp se Morricone…

- Biztos vagyok benne, hogy akár Kurtág, akár Ligeti nem lett volna jó választás. A film nem úgy gondolkodik… Ehhez az a lélek és az a szeretet kell, amely Morriconéban nagyon mélyen benne van. Nagysága ellenére a legnagyobb alázattal írta a film zenéjét. Azt a tiszta vonalvezetést akarta szolgálni, amit a film képviselt. Nem akart, semmilyen tekintetben sem, fölé nőni… Meghatottan vette tudomásul, hogy a film mennyire lélek-közeli. S amikor látta az elkészült filmet, még aznap éjjel megírta az alapdalt – ami csodálatos lett. Schiff Andris meg fog lepődni, mennyire nagyszerűen sikerült a filmzene. Ahogyan mindenkiből, akiben volt egy kis bizonytalanság, hogy miért Morricone, mára már minden kétség eloszlott. Imre, amikor megmutattam neki Berlinben a zenét, azt mondta: már biztos, hogy mi hárman egy nyelven beszélünk…

- Nem kérdezek, csak közvetíteni próbálom most az olvasónak, amit látok. Valami hihetetlen boldogság árad Önből – sok örömteli pillanatában láthattam már, de még sohasem volt ennyire felszabadult…

- Elkészült, valami nagyon fontos. A folyamat nem minden pillanata szólt a boldogságról. Sokszor arról volt szó, hogy ami addig elkészült, szétzilálódik. Egyszer elindult épülni, majd mindazt, ami elkészült, leromboljuk. Megsemmisítődik. Volt három-négy olyan reggelem a munka több száz napja során, amikor úgy éreztem, hogy nem is érdemes fölkelni. Nem olyan napok, hogy tudtam: baj van, nagy baj, és küzdeni kell, hanem olyan, hogy felkelni sem érdemes. Nincs miért. Mit tehetnék még? Nem tudok tovább menni, semmilyen irányba, mert már nincs kivel beszélni. Állunk, állunk, állunk. A dolog megrekedt – s akkor borzasztó negatív állapotban voltam. Majd hirtelen nagyon sokan mégis mögénk álltak, elkezdtünk újra felépülni, mindenki mindent megtett. Feltámadt az a szeretet, ami ezt a filmet addig is körülvette; s győzött a magyar ember olyan tulajdonsága, hogy a semmiből is képes valamit létrehozni. S ez a valami végre megszületett, végső formája van, sikerült úgy összerakni, ahogy elképzeltem. Boldog vagyok. Ha valaki azt kérdi, hogy elégedettséget érzek-e, a válasz előtt nincs bennem semmilyen álszerénykedő hárítás. Igen, száz százalékban meg akartam felelni Kertész Imre művének, ő pedig azt várta el tőlem, hogy hozzátegyek valamit a filmes megjelenéséhez, és most azt mondom, ez a történet ilyen. Most, hogy készen van a film, nem igen változtatnék rajta. Mindennap arra törekedtem, hogy ilyen legyen. Már csak azt szeretném, ha minél többen megnéznék. Itthon is, és a nagyvilágban. Egy darabig ki fogja tölteni az életemet, ez biztos, de nagyon nagy szeretettel fogom szolgálni továbbra is.

- Többször is hangsúlyozottan szólt a szeretetről, amely egyöntetűen vette körül a filmet. Ez az egyöntetűség már a regényre, és annak sikerére sem igazán áll…

- Abban bízom: ha ők is látják majd a filmet, akikre utal ez a kérdés; mint ahogy jó lett volna, ha elolvassák, mielőtt támadni kezdik… Vagy legalább azok elolvasnák végre, akik megvették. Mert biztos sokan vannak még ma is olyanok, akiknek ott áll a polcán, de ki nem nyitották, ez biztos, legfeljebb hallottak róla, mindenféle hazugságot, ferdítést, és azokat adták tovább. A film tiszta képet akar adni erről a történelmi kérdésről, mindenféle torzítás, ide-oda kacsintás nélkül. Nyilvánvalóan most is meg fognak szólalni azok a hangok, amelyek azt közvetítik, hogy miért kell erről beszélni, de a nélkül teszik, hogy a regényt olvasták volna. És anélkül, hogy a filmet megnéznék. Akik veszik azt a bátorságot, hogy végigkövessék ezt a lelket, azok biztosan egy egészen más világban fogják találni magukat, mint ahogyan gondolják. Legalábbis bízom abban, hogy a film megtekintése után az ilyen embereknek is megfordul a lelkük. Méltatlan vitákba, ahogyan eddig, ezután sem fogunk bocsátkozni. Ahogyan akkor sem tettük, amikor felépítettük a piliscsabai helyszínt. Tudomásul vettük, hogy odament néhány ember, tüntetni, de abban bíztunk, hogy előbb-utóbb belátják a helyzet kínosságát. Előbb-utóbb észre is vették, hogy senki nem áll velük szemben, csak a szél, a csönd. Akkor hazamentek…

- A film előzetesében elhangzik egy mondat: történet egy fiúról, akiben volt bátorság visszajönni. Ez a regénynél lekerekítettebb befejezést sejtet.

- Ez a mondat valóban nem volt benne, a regényben. Akkor, amikor felszabadul a tábor, a történet nem lezárul, hanem elkezdődik. Egy amerikai katona a Life-magazint mutatja a Fiúnak, benne a lebombázott Budapest képeivel. A fiú mondja, hogy ide megyek vissza. Haza. Haza, kérdik? Miért? Mert ott van az apám. A család. Minden. De miért nem mégy Svájcba, Amerikába, ott könnyebb az élet is? Egyébként is, most megismerkedhetsz a világgal, minden nyitva áll előtted, mondják. Tehát a történet kinyit egy nagyon nagy lehetőséget a Fiú előtt. De ő hazamegy, mert mindenképpen haza akar jönni. Ez a visszaút még valóban nincs jelen Imre regényében. De így komplett a történet. Mi is van akkor, amikor az ember nem valahol marad a világban, hanem visszajön? Mert mi, magyarok, mindig hazajövünk. Amikor megtehetjük, amikor megérjük… Így lett most nagyon szép a történet. Nem hagy nyitva egyetlen kérdést sem – ki akarja tenni a pontot a mondat végére.

Tamási Orosz János

 

.

Vissza a kezdőlapra