2005. február 02. szerda 23:32
Tiszta, tisztességes, toleráns
Hamarosan ismét felzavarjuk a kultúra állóvizét, írja egy meghívó kísérő-levelében az egyik legjelentősebb hazai szervező-iroda. Ezt a félmondatot akár komolyan is vehetném, ha azt gondolnám: saját tapasztalataikról szóló „freudi elszólást” tartalmaz. Ugyanakkor, muszáj egy kicsit a kortárs kultúra védelmére kelnem, hiszen, ha valami valóban jellemzi, akkor az legkevésbé az állóvíz-jelleg. Mindig történik valami, többnyire valami rossz, de a sikerek „megkapargatása” is negatívumokat hoz felszínre. Itt van például a most zajló Budapesti Filmszemle. Az érdeklődés nagy, de jegyezzük fel: a megnyitó nem az első napon, hanem a másodikon volt, mert anyagi okokból csak későn tudták lefoglalni az egyetlen, több száz fős vendégsereget befogadni képes helyszínt, a Budapest Kongresszusi Központot. A hazai viszonyok rendezetlenségére vall, hogy a filmszemle költségvetése, annak forrása mindig az utolsó pillanatban dől el. Az idén az összeg kevesebb, mint tavaly, egyebek között azért, mert harmincmilliós áfa terheli… Említsük meg a nemrég átadott Művészetek Palotáját. Felhőtlen-e az örömünk? Nem, hiszen nem tudjuk: végül mennyibe is került ez nekünk? Ezen túl ismét rávilágított a magyar komolyzene berkein belül dúló ellentétekre; s – nem utolsó sorban – rágódhatunk az orgona-építés milliárdos „lenyúlást” sejtető, vagy legalábbis a közpénzek gondatlan kezelését sugalmazó híradásokon. Amelyek talán igazak, talán nem – mindenesetre megnyugtató beruházói válaszok, mindeddig, nem születtek. Miért is születtek volna? A kultúra korántsem állóvíz, hanem egy zúgóival együtt magára hagyott, olykor folyóvá szélesedő patak. Amely rohanna bár az óceán felé, de hiába… Még egyetlen kormány sem húzta ki egyetlen kultuszminiszterrel, de a jelenlegi csúcsot dönt: négy éven belül immáron a harmadik embert állítja e posztra. Az elsőről utóbb kiderült, hogy eleve csak egy évre vállalta – hogy mit lehet valójában tenni ennyi idő alatt, az semmilyen magyarázatból nem derült ki. A per pillanat jelenlegi miniszter pártelnöki székre cseréli be a megbízatást, úgy, hogy különösebb eredményeket a tárca életéből – hiába nyilatkozza ennek ellenkezőjét – nem tud felmutatni. Hasonló nemzetközi évad-sikereink korábban is voltak; s az elmúlt esztendőben zajlottakat talán felértékelte a fogadó országokban is az, hogy új uniós országként mutatkozhattunk be, szélesebb közönség előtt. A magyar kultúra egészét sújtó gazdasági körülményeken azonban nem tudott javítani, sem az érdekellentéteken csillapítani valamelyest. Nagyon komoly pályázatot indított útjára az Édes Anyanyelvünk kiírásával – de a kettőből egyik kihirdetése sem sikerült ürömmentesen. És sorolhatnánk még az apróbb-nagyobb hiányosságokat; a lényeg azonban az, hogy a magyar kultúra sohasem volt magára hagyatottabb, mint az elmúlt három, vagy akár az elmúlt tizenhárom esztendő során. S hogy ezzel visszasírnám a „tiltom, tűröm, támogatom” rendszerét? Nem. De szívesen látnék már végre egy „tiszta, tisztességes, toleráns” törődést tanúsító kultuszminisztert. Akiben ez egy életre szóló hivatás, de minimum négy esztendeig valóban rá is szánja az idejét…
Tamási Orosz János
.
