2005. március 19. szombat 13:44
Tájszimfóniák, léleknyitányok, colorszonáták
Tegyünk úgy, mintha béke lenne, mondtam
e falak között, hasonló alkalom kapcsán. Akkor Boris Salamaha horvát festő
kiállításának megnyitóján, 1994. október elsején. Most Ludmann Mihály barátom
festményei és grafikái között állva mondom ugyanezt – tegyünk úgy, mintha béke
lenne. Hátha, akkor, az lesz. Mert azóta sincs… Most mondhatják, hogy ez
önbecsapás – no de legalább elmondhatom, hogy – jó állampolgárként – erről is
én gondoskodom. Hogy tehermentesítsem a politikát, én magam vezetem meg saját
magamat… Hazudok, ha kell, de hogy más tegye, azt - dehogy nem tűröm el…
Ahogyan ugyanezt teszik önök is, e pillanatban, velem együtt.
Megszokták, megszoktuk, hogy ilyenkor – amikor új képek lógnak a falakon, s a poharakban pezseg a szúrós bor – valahol középen elhelyezkedik egy polgárember, és elkezdi ecsetelni, hogy miért szereti, miért kedveli a mellette álló festőember műveit, és őt magát. Tudják: virtuóz vonalvezetés, gazdag színkompozíciók, a vörös koloratúrszopránja és a zöld fortepianója, itt-ott a kék árnyalatainak hangsúlyosan halk pizzicatója. Tájszimfóniák, léleknyitányok, colorszonáták. Ajánlott felbontás ezerhuszonnégyszer hétszázhatvannyolcas képpont – de a nyolcszázszor hatszázas is megteszi, ha már annyira megszokták… Elnézést az utóbbi félmondatért – de ezzel érkeztem mondanivalóm lényegéhez. Vagy annak elejéhez, mondom, csak azért, hogy ne kezdjenek el örülni. Hogy mindjárt abbahagyom…
Mert azt azért még elmondanám, hogy
miért is csapjuk be itt, közösen, önmagunkat? Tudjuk, hogy kinek a kedvéért
jöttünk most el? Természetesen. És azért vagyunk itt, mert szeretjük őt is, a
képeit is. Aki pedig úgy van itt, hogy először találkozik mindkettővel – az
meg fogja kedvelni. Ez számára is kivédhetetlen, hiszen, azzal, hogy eljött,
elárulta: van egyfajta affinitása a képzőművészethez. Akkor pedig miért ne
kedvelné meg azt a festői világot, amely szinte és kizárólag az affinitásra
épül? Minden ecsetrezdülése egy-egy hívó szó: kövessük akár önmagunk rejtett,
legbenső tájaira, akár a metafizikai tér képzelt, kívánt, oly nagyon hitt
világába. Tehát – itt vagyunk, mert másképp nem tehettünk. (Per pillanat nem
tudok olyan Gyurcsány-beszédről, amelyet kihagytunk volna – de ha igen, az sem
baj. Majd este, felvételről megsértődünk. Ami késik, nem múlik – olyan ez,
mint a velünk élő történelem… Az se nagyon akar elmúlni.) De csitt – térjünk
vissza eredeti témánkhoz, a politikához. Mert azt, amire az előbb utaltam, nem
nevezhetjük annak. Sárdobálás, iszapbirkózás, a társadalom rétegeinek hatékony
szembefordítása, ember ember által történő megaláztatása – ez nem politika,
legfeljebb egy sajátos hatalmi állapot. Mi inkább válasszuk a kegyelmi
állapotot… Itt, e képek között is, amely a valódi politikai kultúra lehetősége
lehetne.
Mert az alkotóművészet az egyetlen olyan híd, amelyen áthaladva egy társadalom közösséget alkothat. Persze, nem kell mindenkinek festővé válnia – elegendő, ha a saját területén megpróbál maradandót alkotni. Akár csak azzal, hogy enged a ’48-ból, ha a toleranciáról, identitásról, nemzetrészekről, s az egyenes beszéd szabadságáról esik szó. S meglátja: azon az úton milyen könnyen eljut majd a Ludmann Mihály képeiről is áradó szeretetig. Mert érezniük kell ezt a szeretetet. Leginkább grafikáin van jelen, mondom én, de talán csak azért gondolom így, mert ezekben fűz össze bennünket szorosabb együttgondolkodás is – a rajz és a vers találkozásának lehetőségei. Ha nem lenne olyan drága a színes nyomtatás, talán közös albumokat is tervezgetnénk, s akkor vélhetően változna kicsit a véleményem a festmények javára… A tréfát tompítva: a szeretet tettenérése jóval elsődlegesebb Ludmann grafikáin, ezt – tartom. Mert „legpuritánabb” (ha egyáltalán vannak ilyenek) festményein is sokkal szétáradóbb, szenvedélyesebb, vágyakozóbb, vagy megmutatóbb ez a szeretet. Felületes lenne azt mondani, hogy ezt a színek erőteljes tobzódása okozza. Nem, hiszen a harmónia olykor tompítja az elsődleges érzelmeket – kiteljesítve megmutatja a célt, de leplezi az eszközt… Amely nélkül pedig sohasem fogunk harmóniában élni. Sem itt, sem ott, a vásznak által hihetően közel hozott világban…
Tegyünk úgy, mintha erre nem is
gondolnánk. Tegyünk úgy, mintha béke lenne. Csapjuk be, itt állva, saját
magunkat. Ne gondoljunk arra, hogy – reménytelen. Hogy az elmúlt másfél
évtizedben egyetlen kormány sem húzta ki egy kulturális miniszterrel; s hogy a
mostani csúcsot javított, hiszen már a harmadikat nevezte ki. S hogy milyenek
is kulturális közállapotaink? Sorolhatnánk – én itt (nem állom meg) egy mai
eseményt mesélnék el. Él Németországban egy tehetséges novellista. Aki – a
neten szörfözve – rábukkant egy olyan honlapra, amely a kortárs magyar
irodalom értékeinek németországi terjesztésére hivatott. Novellistánk elküldte
ide két írását – hosszas hallgatás után az alábbi választ kapta: „Kedves
Kalász István! Hosszú hallgatásunknak oka van, megdöbbentünk, vagy inkább
megijedtünk, mert jelentkezett nálunk. Maga Kalász Márton fia, és apja a
Tilos Rádió előtti tüntetés és felszólalás kapcsán
nem tett szert nagy népszerűségre. A jelentősebb írók ezek után kiléptek az
írószövetségből… Gondoltam, leírom magának a folyamatot a jelentkezésétől a
levelemig, mert így tisztességes; végiggondoltuk mindazt, amit gondolhatnának,
ha egyszer csak Kalász Márton fia felbukkanna a honlapon és arra jutottunk
hosszú vita után, hogy döntsenek az írásai, ne folytassuk mi is ezt a
tipikus magyar hülyeséget.”
Idézet vége. A honlap működtetői végül mertek dönteni – de az addig vezető utat, hogy pontosítsuk, nem a hetvenes-nyolcvanas években, hanem 2005-ben járták, eszmélték végig. Körülbelül ennyit jelent ma az a fogalom, hogy az „irodalom bátorsága”. Hát körülbelül ezért beszéltem mindvégig arról, hogy itt állva becsapjuk egymást. Mert Ludmann Mihálynak több hibája is van, amelyről – valóban mondandóm végén – illik szót ejtenem. Mind képzőművészetében, mind világnézetében – következetes. Ugyanakkor elnéző mások falai iránt; s nem épít maga köré a tehetség hiányát elfedni akaró szerves hangfalakat. Ha így folytatja, nem fogja sokra vinni. Legfeljebb Önök – amennyiben gyorsan felvásárolják a falakon lógó alkotásokat és elteszik azokat, unokáik számára. De azért a kiállítás végéig még hagyják itt őket… Addig is, mert azért hiszem, hogy közeleg, és nem csupán naptári értelemben, hadd kívánjak Önöknek, és Ludmann Misinek, gróf Széchenyi István utolsó szavaival: „Boldog feltámadást”
Tamási Orosz János
Elhangzott március 18-án a Kossuth Klubban, Ludmann Mihály kiállításának megnyitása alkalmával. A tárlat április 11-ig tekinthető meg, reggel 9-től este hét óráig.
.
