2005. február 04. péntek 23:29
Nagy Imre sorsfelmutatása
Nagy Imre és családjának tagjain kívül a film szereplői kitalált személyek, olvasom a stáblista vége felé, és zavarom egy része megszűnik, hogy annak másik fele tovább növekedhessen… Mészáros Márta filmje (Temetetlen halott) – nem jó film. A „rossz” kifejezéssel csínján bánnék, hiszen sem az élet, sem az alkotói szándékok és azok eredményessége nem fekete, vagy fehér – de ha már e megközelítésnek kell teret engednünk a történelmünkről szóló film kapcsán, akkor baj van… Magánüggyé sem lealacsonyítani, sem felmagasztosítani nem lehet, nem szabad kínzóan eleven sorsközösségi szituációkat. Akkor sem, ha Mészáros Márta gondolkodásmódját lehet az utóbbiak közé sorolni: valaki, egy magánember, végiggondolja egy történelmi személy életútját, sorsát, életének utolsó két esztendejét; megpróbál megérteni és megértetni valamit abból a politikai ellentmondásból, hogy mi is történik az ember lelkében akkor, amikor az az eszme árulja el, amelynek élt, és annak az eszmének a hirdetői küldik akasztófára, akik egykor harcostársai voltak. Mennyiben válhat követhetővé, becsülhetővé, élhetővé és elismerhetővé egy ekkora bűnben fogant rendszer? Mit is jelent ez a mondat: ne azok rehabilitáljanak majd, akik most az akasztófára küldenek…?
Lám, itt a baj. Filmkritika, recenzió helyett máris vitázom az
alkotóval. Mert úgy érzem: innen kellene kiindulnia azoknak, akik Nagy Imre
sorsának példázatát akarják, több mint negyven esztendővel – még csak
negyvenhat esztendővel… - halála után értelmezni és felmutatni. Innen
kiindulni,
de legalább idáig eljutni, a legszélesebb kiterjesztéssel. Amely kiterjesztés
amúgy tökéletesen belefér a példázat központi alakjának bemutatásába. Hiszen
Nagy Imre a filmben elmondottaknál jóval átfogóbb konfliktusokkal terhelt
élete során többször is számot vetett az árulással – s már koros, sokat
tapasztalt, bölcs emberként mégis félresöpört minden józan logikát, minden
hűvös, realista megfontolást, hogy teret engedjen illúzióinak, és élére álljon
egy szinte eleve reménytelen forradalomnak. Ismétlem: sokat tapasztalt. Látta
az orosz októberi szocialista forradalom lendületét, győzelmét, majd látta a
győztesek „béke-teremtő, konszolidációs” vérben úszó cselekedeteit. Végigélte
az illegális kommunista párt belső személyi küzdelmeit, a „moszkovita”
esztendők pártkatonává alacsonyító eszmeterrorját. A háború után házelnökként
kísérhette végig figyelemmel a fiatal magyar demokrácia parlamenti és
„parlamentáris” szétverését, a diktatúra és a személyi kultusz éveinek
felvirágzását… Megérinthette az igazságosztó szerepének nagyszerűsége, hiszen
földet oszthatott, majd véget vethetett a kitelepítettek és a munkatáborokban
raboskodók szenvedéseinek. Ugyanakkor tapasztalhatta is mindezért a
„nagypolitika” közvetlen háláját: a félreállítást, az ellehetetlenítést. A
forradalom évében ünnepelte hatvanadik születésnapját. Bármekkora tisztelet és
szeretet is övezte a hozzá hasonló módon gondolkodó emberek felől, azt
pontosan tudta – ekkor már tudnia kellett – hogy ez az erőtér messze nem az
egyetlen erőtere egy szabad, független, demokratikus országnak. Vagy egy
sokkal nagyobb összefogás élére kell állnia, vagy félrevonultan, csöndben
eldolgozgathat emlékiratain… Tudnia kellett – de tudta-e? A forradalom híre
egy békés családi szüret utóhangulatából rántotta az események centrumába;
vélhetően nem volt pontosan tisztában a helyzettel, hiszen mi volt a tüntető
tömeghez intézett első szava, beszédében a megszólítás? „Elvtársak.” Vagy
tisztában volt a helyzettel – de akkor még egyfajta „átmentő” szándék
motiválta gondolatait? Majd később rádöbben arra: a szabadságvágy milyen nagy
erejével áll szemben, ráadásul úgy, hogy ennek élén áll… Pengeéles helyzet.
Amelyből a film jóformán semmit sem ad vissza, s így – szükségképpen – gyöngíti Nagy Imre személyiségének, lelki alkatának bemutatását. Ki is mondatja vele a per során: én csupán egy balek voltam, mások bűnbakja. Hogy kiké? A film szemszögéből nézve a forradalom csupán a „bizánci bolsevikok” és a „reform-kommunisták” összecsapása volt; ahogyan azt a politikatörténet mai értelmezésének jelentős része is sulykolja; de még ez az összecsapás is lefokozódik a „bábfigurák” elleni „árnyékbokszolássá”. A film nem szól az ötvenes évek nemzetnyomorító cselekedeteiről. Nem beszél arról, hogy nem a moszkovita kommunisták járatódtak le akkor, hanem maga a kommunista eszme veszítette el megfélemlítés nélküli lehetőségeit. Valóban kevés szó esik a reform-kommunista törekvésekről, mint ahogy azoknak nem is volt túlzott jelentőségük… Nem bizony, hiszen a kádári konszolidáció során az egykori Petőfi-körösöknek és a hasonszőrű mozgalmároknak bő két és fél évtizedük volt arra, hogy befolyásolhassák elképzeléseikkel a szocialista pártstruktúrát és a szocializmus egészének kialakulását. A nyolcvanas évek közepére politikai és gazdasági csődbe jutottak – más kérdés, hogy egy újabb reformcsomaggal (ebből mindig van nekik néhány, tartalékban…) ma is sikeresen ámítják az általuk tartósan elbódítottakat.
(E hiány szempontjából kétségtelenül igazuk van a film ellen tiltakozó csoportnak, akik a „Nagy Imre csoport” nem említését sérelmezik a film rendezőjének írt nyílt levelükben. Néhány napja már írtam erről, noha akkor még nem láttam magát a filmet; ettől függetlenül a levél állításait – úgy gondolom – vélelmezhettem kortársi, polgártársi szempontból. De azóta, a Filmszemlén, megtekinthettem az alkotást, ez adta apropóját e cikknek, s most azt kell mondanom: elképzelhető, hogy a nyílt levél aláírói a mai napig sem látták azt… Mert, bizony, a „csoportról” elég sok szó esik; mondhatni: ez a film készítőinek egyik tematizáló gondolatkísérlete. Nagy Imre kihallgatásainak egyetlen vissza-visszatérő kérdése: kik vettek részt a születésnapjának álcázott politikai demonstráción? Kikkel tárgyalt október huszadikán, huszonegyedikén, és másnap, a Parlamentbe érkezése előtt? Kik voltak a Nagy Imre csoport tagjai? Egyszóval: nevezze meg „tettestársait” az államrend felforgatására irányuló összesküvés bűncselekményében. Az ő következetes válasza: baráti találkozók szereplőit nem nevezi meg, a kérdés mindennemű megközelítését elutasítja, a legkisebb gyanúsítást sem hajlandó alátámasztani a szervezkedés vádjából. E magatartással éppen hogy védte – no persze, az illúziók tüllfátyla mögül – a vele együtt perbe fogottakat, hiszen nem volt hajlandó akár csak mondvacsinált okot szolgáltatni az eljárás „törvényes” látszatához. S ha már itt tartunk: egyedül ő nem vallotta magát bűnösnek a tárgyalás folyamán – a többiek, ezért vagy azért, de megtették ezt a gesztust egykori elvtársaiknak. Pedig ennek fölöslegességére és méltatlanságára épp a forradalom előtt néhány héttel, Rajk László rehabilitációjának folyamatát végig kísérve, láthattak megfelelő, jó történelmi analógiát… No persze, csak akkor, ha valóságos személyekről beszélünk.)
Mert, hogy visszakanyarodjunk a filmhez, a történet valóban egysíkú. Tartást és méltóságot sugároz, ugyanakkor meg is fosztja főhősét a tartás és a méltóság legmagasabb fokától. Nem „jön át” az a pillanat, amelyben egy ember számot vet személyes élete és az általa képviselt eszme minden bűnével, hibájával, s ezekért, a jóvátétel megkísérlésének szándékával talán, odakínálja magát. Előlép, olyan vezetővé, aki szükségképpen áldozattá válik. Majd. Az események bármilyen irányú lecsengése után. A börtönhónapok, a kihallgatás párbaja és a tárgyalás fázisai sokkal személyiség-közelibbek; mintha a rendező úgy gondolná, hogy Nagy Imre ekkor érti meg: mi is történt vele, valójában. Ennél azért jóval összetettebb és mélyebb egy hatvanesztendős, a politikában jártas „öreg róka” gondolkodásmódja; ha feltételezzük is, hogy vezethette valamiféle naivitás, azt sokkal jobban áthatotta, át kellett hatnia – ismétlem - a személyes áldozat vállalásának. S ha már egy országot nem tudott megmenteni, próbálta azokat óvni, akik családtagjai most még ezt az utolsó személyes gesztusát is megkísérlik elvenni tőle, elvenni az emlékétől… Furcsa, mondanám, de inkább azt mondom: logikus. Kíméletlenebbül logikusabb és árulkodóbb lépés annál, mint amit Mészáros Márta a film legjobb pillanataiban is csak megközelített…
A legszomorúbb és a legbizonytalanabb a film keretszerkezete. Nagy Imre lánya, Nagy Erzsébet veti papírra a bevezető és a lezáró gondolatokat. Elhatároztam, mondja, hogy semmit sem hagyok elfelejtetni. Felmutatom a hőst és az embert, és igazságot szolgáltattatok neki. Egy szabad országban, egy erre méltó kormány által. De „a gyilkosokkal nem állok szóba”. A film prológja két dátumot emel ki. Az első 1989 júniusa, Nagy Imre holttestének exhumálása, majd a Hősök teréről induló újratemetés. A második 2003 júniusa: két gyermek virágot visz a néptelen, elhagyatott 301-es parcellába. Elszáradt, elenyészett virágcsokrokat, szélhordta földet, gyertyacsonkokat – gyászszemetet… - söpörnek le a sírt fedő kőlapról. Elolvashatjuk rajta Nagy Imre sírfeliratát. Szép és elgondolkodtató képsorok; de még elgondolkodtatóbb az, ami hiányzik. Például 1994 nyara – amikor Nagy Erzsébet ott áll Horn Gyula mellett, és együtt helyezik el Nagy Imre sírján az emlékezés és a kegyelet koszorúit. Valami akkor, abban a pillanatban fenekestül felfordult a történelemben; s azok lelkében, akik talán későn, nagyon későn, eszméletük pillanatában sem egészen felocsúdva még, 1989 nyarán is csak ébredezve egy rossz álomból szemlélve a világot, de valamit már megértettek a sorsukból, a példázatokból. A koporsók példázatából. És öt esztendővel később történt valami. Ami most, e filmben, nem történik meg. És talán ezért, épp ezért marad homályban, marad felderítetlenül valami nagyon fontos az alkotók előtt Nagy Imre sorsfelmutatásában.
Tamási Orosz János
.
