2005. január 06. csütörtök 23:18
Az induló József Attila emlékév elé
Prológ József Attiláért
Töröm, töröm a fejem, de nincs kiemelkedő kulturális emlékem 2005-ről. Ahogyan a korábbi esztendőkről sincs; valahogy annyira összefolyik bennem minden. Persze – volt egy filmpremier az év elején, amiben csak annyit mondtak ki, hogy nem én kiáltok, a föld dübörög, és sírt valaki, hogy ó, barátaim, hét napja nem ettem, és tudtuk, a film végén, hogy milyen jó lenne nem ütni vissza, de plakátarcú emberek rohannak mindenfelé – hogy üssenek, velünk és általunk, leginkább azt, akit szívedbe rejtesz. Később minden még inkább visszazökkent a régi kerékvágásba. Nézzétek, ím, országúton, némán vándorolnak ki a jegenyék! Az országutak szélén embersorok álltak, táblákat mutatva, amelyeken az állt: nem szeretnék gazda lenni. Tejét nyugodtan adja le szegény, nyugtatják őket, s hiába próbálnak feleselni velük, hogy jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások, s éhbérrel várnak mind a burzsoák, de leintik erős szavukat méla ígéretekkel: szükségbe nálam soha nem leszel. Mondják. Majd, látjuk őket ismét a képernyőkön, nagy-nagy ülésteremben, ahol csak ül, mindegyik. S alakján bárgyú lomhaság van. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, horgad fel akkor az indulat, de ki látja meg, hogy hidak robbannak a szegényemberekben?! Hát ki más: lopók között szegényember, ki elhiszi: ide újra a szeretet jön. S szelíden kérdi, bezárva okos őrültek közé is, hogy ti jók vagytok mindannyian, miért csinálnátok hát a rosszat? A válasz, természetesen, elmarad… Szeretném, hogyha lassabban forogna, és végre megállna a nagy kerék, sóhajtjuk, de pártos harcon elsorvaszt, elöl mindent a végképp másoknak szánt idő is… Hogy magadat tisztán találod meg másban, és nyugalom van a szükséges rohanásban? Ugyan… Kinyúló nyelvvel lóg az értelem. Robbanjon össze százezer világod, nem lesz itt úgyse boldogabb világ, hisz talán eltűntek, nem épp hirtelen, akik nem hordják zsebben a gerincüket. S akik maradtak – viszályt nem felejtenek. Nem sietünk, erősek vagyunk, tudjuk, kit miért állítunk törvény elé, sziszegik, hol innen, hol onnan, s amit a leggyorsabban megtanulhatsz: senkije sincs, nem éri gyász, akire csak egy párt vigyáz. Nem lehetne, hogy mindenkire mindegyik, mindig, tétovázol a semmi ágán, de füledbe rebben az altató: álomban mindig egészen enyém vagy. Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk – motyogjuk, félálomban, de a darabkább utálja már a darabkát is, hát dübörgi elszántan, mit belésugallnak: előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. Előkotorni – becsapva bár, mert annyi mindenfélét hall az ember, hogy én csak hallgatok. De – dolgozni csak pontosan és szépen. De - te kerülj túl e mai kocsmán, az értelemig és tovább, aztán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét - mivelhogy rend kell a világba. E rendért végre, 2005-ben, megvívhattuk volna a harcot, amelyet őseink vívtak – s a harcot, végre, békévé oldhatta volna az emlékezés. Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. Mégis, hiába töröm, töröm a fejem, valami elmaradt, valaki innen nagyon hiányzott. És ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az…
Tamási Orosz János
