2005. február 02. szerda 23:24
Sulla summája
A fészekrakó programnak egyetlen előnye van: a fiatalok elözönölhetik ennek igénybe vételével az aprófalvakat és a kistelepüléseket; sőt, egy nagyobb község elhanyagoltabb perifériáján is találhatnak olyan – négy-ötmilliós – portát, amelynek felújítására felhasználhatják a kölcsön további részét. Az egészben lenne is ráció, amennyiben a kormányzat egyéb intézkedései nem tennék tönkre, módszeresen, a kis- és közepes nagyságú településeket. Erre talán fölösleges külön kitérnünk; honlapunk olvasói találkozhattak már az aprófalvak SOS-honlapjával és körleveleivel. Tény, hogy a pályakezdő fiataloknak ma nem igazán nagy öröm vidéken élni, különösen nem odaköltözni. Földből és jószágból nem lehet megélni, erről szólnak a gazdatüntetések, de közalkalmazottnak, vagy egyéb értelmiségi területen dolgozónak is igazi kihívás ma vidéken, különösen kistelepüléseken, munkát keresnie. Summa summarum: a fészekrakó program által biztosított hitelkeretből ma olyan nagyvárosi lakást találni, amely elegendő nagyságú – életterű - ahhoz, hogy a „vállalt” gyermekek nevelésére is alkalmas legyen – lehetetlen. Legfeljebb visszakanyarodunk a harminc-negyven esztendővel ezelőtti lakótelepek „luxusához” – no de azt hittem, ezek megfelelő „értékelésén” már rég túl vagyunk… Vidéken pedig talán akad – mint mondtam – ezért az árért is ház, épp csak az élet körülményei erősen visszafogottak. Érdekes helyzet lenne, ha a községbe költözött két életerős fiatal segélyért folyamodna az önkormányzathoz, mondván, hogy állásuk nincs, s csupán a lakáskölcsön kötelező havi törlesztő-részlete száztízezer forint.
Persze, van egy megoldás. A kölcsönösszeg felét eltehetik jobb napokra, a kamataiból talán kinyerik a részlet harmadát-felét, s egyikük visszaindul a városba, dolgozni. Hét végén pedig reparálgathatná az öreg házat. Már ha van hozzá APEH-papírja. Figyelem: nem szakmunkás-bizonyítvány, vagy egyéb tanúsítvány arról, hogy ért a villanyszereléshez, kőműves-munkákhoz, szobafestéshez, vízvezetékhez. Az kevés. Az adóhivataltól is be kell szereznie egy papírt arról, hogy ő jó adós, megbízható szakmunkás. Mert egyébként, ha csak úgy, „hübele balázs” módjára nekiállnak, és kalákában rendbe hozzák a házukat – az adóhivatal levonatja az erre felvett felújítási kölcsönt, vagy az ingatlan vételárából erre elköltött összeget. Egyébként is jobban járnak, ha az adóhivatal szakember-listájáról választanak, hiszen biztosak lehetnek abban, hogy garantált minőséget és árat kapnak. Az első jel ehhez már megszületett: valamennyi taxis számára bevezetik a hatósági árat. A jövőben tehát nem lesz különbség az egyes taxis-társaságok viteldíjában – ezért fölöslegessé válik számukra a saját embléma, diszpécser-szolgálat, és egyebek. Ha nincs közöttük piaci verseny, akkor fölösleges külön-külön stratégiákkal dolgozniuk, ez csak természetes. A fővárosban tehát újra csak kockás Főtaxi lesz… Az viszont evidenciának tűnik, hogy csupán a szolgáltató-ipar egyetlen szegmensébe belenyúlni hatóságilag – alkotmányellenes. Vélelmezhető tehát, hogy ez az intézkedés hamarosan kiterjed valamennyi területre – a fent nevezett iparosok, valamint a zenészek, festők, balett-táncosok és kőfaragók is, nem beszélve a szimbolistákról – úgynevezett hatósági árakon dolgoznak majd, mindannyiuk legnagyobb megelégedésére. Nem kell az a piaci verseny-tülekedés, ugye… A hatósági árak majd megrendszabályozzák itt a dolgokat. Talán-talán kiinduló-pontunkhoz is visszaérünk: mi az, hogy nem lehet nyolcmillióért nyolcvan négyzetméteres budai villát kapni? Na ná, hogy teszünk róla. Törvényesen és tisztességesen: aki ennél drágábban meri árulni, azt jól megbüntetjük. A legegyszerűbb, ha bevezetjük, hogy adóhivatali igazolás nélkül senki ne folytathasson kereskedelmi tevékenységet, úgy sem, hogy saját házát árulja, s az ilyen renitenskedőknek pedig, akik sok tízmilliót is elkérnek a vityillójukért, egyszerűen nem adunk igazolást. Na, erre varrjon majd gombot az a sok ügyeskedő feketéző… Legfőbb értékünk az alkotmány biztosította jog. Legfeljebb, hogy ez még inkább így legyen, módosítunk az alkotmányon. Lehet, persze, lázongás, hőbörgés, demokráciákról, személyes jogokról, köztársasági vívmányokról. A leghelyesebb, ha az ilyen hangokat úgy küszöböljük ki, ha csőbe húzzuk őket. A módszer egyszerű. Készítsünk egy listát a köztársaság ellenségeiről. Akik azon szerepelnek, fosztassanak meg minden joguktól. Nem baj, ha személyes adataik ismeretén nyugvó állításainkat nem tudjuk bizonyítani – a puszta gyanúsítás elegendő ahhoz, hogy ellehetetlenítsük őket. Ezzel, egy füst alatt, egykori barátainkat, tanítómestereinket is elintézhetjük – túlságosan zavaróan hatnak már a mai demokrácia új diktátorért kiáltó közegében…
…Nem tudom, miről, de mostanában gyakran eszembe jut az itáliai Sulla, Krisztus előtt nyolcvankettőből. Aki leverte a néppárti Mariust, és a szenátus beleegyezésével diktátorrá kiáltatta ki magát. Szegény sorsú fiatalember volt. Bizonyos leírások szerint „ellenségei a korrupció és a romlottság bizonyítékát látták abban, ahogy ilyen körülmények között hatalomra tudott jutni, és meg tudott tollasodni. … Zavarba hozta azt, aki visszanézett rá, mindössze csintalannak tűnt, amikor a legégbekiáltóbb bűnöket elkövette, és rettentően szigorúnak tetszett, amikor csak élvezetet akart nyerni valamiből.” De figyelemre méltó ez a regényes leírás is személyéről: győzelme után „a szenátus beleegyezésével Sulla diktátorrá kiáltatta ki magát. Olyan alkotmányos megszerzése volt ez a hatalomnak, melyet senki más nem mert megkísérelni száz év óta. Diktátorként Sulla megszabadult minden ellenzékétől, s megjutalmazta hű tábornokait. Védettségre tett szert a korábbi cselekedeteivel szemben. Átigazította az alkotmányt, hogy megnyirbálja a néptribunusok és a tömegek egyre növekvő erejét, és hogy visszaállítsa a nemesek kiváltságait. Amikor diktátorsága eredeti, törvény szerinti egyéves mandátuma lejárt, a szenátus kénytelen volt meghosszabbítani a felhatalmazását, melyre még soha nem volt példa azelőtt, s melyet az alkotmány is megkérdőjelezett…”
Vajon miért voltak olyan engedékenyek? Talán az úgynevezett proscriptiók (kivégzendők jegyzékei) miatt, melyek által módszeresen irtotta a néppárt híveit. Hogy is tanítják a történelemkönyvek? Sulla nyilvánosan felolvasta negyven szenátor és ezerhatszáz lovag nevét, akit proscribált (törvényen kívül helyezett). Célja a szenátori rend régi hatalmának visszaállítása. Korlátozza a népgyűlés törvényhozói jogát, a néptribunusoktól megvonja a vétójogot, továbbá a néptribunusok nem terjeszthetnek elő törvényt, és más tisztséget sem tölthetnek be; a lovagok pedig elveszítik bírói jogukat zsarolási ügyekben. Intézkedései nyomán a polgárháború befejeződik, mert a proscriptio következtében nem marad ellenfele…
A listán, kezdetben, nyolcvan név szerepelt. De az eredetit valaki, állítólag, elveszítette. Másnap egy újabb került nyilvánosságra, már kétszáz névvel. Majd egy harmadik. Sulla állítólag így védte meg a listákat: „Eddig az állam minden ellenségének nevét kifüggesztettük, akikre vissza tudok emlékezni. Ahogy újabbak bukkannak fel az emlékeimből, újabb neveket csatolunk hozzá.”
Nem tudom, miről, de mostanában gyakran eszembe jut az itáliai Sulla története. Miközben járom a várost, bújom a hirdetéseket. Lakást keresek a lányomnak. Amit e célra korábban félretehettem volna, azt elvitte a Bokros-csomag… Most kutatom a megoldást: belső kerületi, legalább két és félszobás lakás kellene, nyolcmillióért, havi száztízezer forintos törlesztő-részlettel. Kész szerencse, hogy a részlet negyedét fedezi a diákhitele…
Tamási Orosz János
.
