2005. március 08. kedd 20:19
Élni hagyni? Nem feltétlenül…
Ezerkilencszáznegyvenötben még csak hatvanegy éves volt. Mégis, ha valakinek
be kellett mutatkoznia, e szavakkal tette: Szép Ernő voltam. E gesztusra
minden irodalmat tanult ember emlékezik; s talán nincs író, aki valamilyen
bölcsességet, érintkezési modellt, saját axiómát le ne szűrt volna belőle,
önmaga számára. A legtöbb, ami elmondható a huszadik század első feléből, a
hétköznapokban. Minden további a történelemkönyvek lapjaira szorul – egy, a
történelmét ismerő és ismerni akaró korban… De ne térjünk el témánktól.
Szép Ernő életét egy másik anekdotával is szokás jellemezni. Amikor a k. und k. hadsereg újdonsült hadnagyaként megkapta tiszti kardját, és arra jelmondatot kellett vésetnie, a következőt választotta: „Leben und leben lassen!”. Vagyis azt íratta a gyilkos szerszámra, hogy: élni és élni hagyni… Szintén nem elhanyagolható ismeret egy író életszemléletéről, személyiségéről. Birtokában volt mindazon groteszk, ironikus, megperzselődött látásmódnak, amely megakadályozta abban, hogy hagyja eluralkodni az olcsó, hazug romantikát. Ez különösen színdarabjaira igaz – bár olykor verseit is rosszul értelmezi egynémely irodalomtörténeti dolgozat… De maradjunk most témánknál: a Vőlegény címmel írt – és néhány napja az Új Színházban színre vitt – darabjánál. Amely, sajnos, egy rossz előadás. Sőt: ha az ember gondolatban a kezére üt, és restelli megértését, s félreteszi a színházzal szembeni pozitív elfogultságát, akkor bővítenie kell a mondatot. Helyesen úgy hangzik: egy nagyon rossz előadás. Amelyért leginkább a rendezőt (Rudolf Péter) kell okolnunk, no de azért egy premier általában csapatmunka…
Elfogultságról szóltam fentebb, és nem véletlenül. Évek óta nagy szimpátiával figyelem az Új Színház alakuló, erősödő társulatát, egészen kiváló előadásaik sorozatát. Ezt néhány alkalommal már le is írtam – így tehát, remélem, nem tartanak „ősellenségeik” között számon. Aki szinte „hivatalból” ír rosszat a kortárs színházról; tudjuk, mindketten, hogy léteznek ilyen figurák. Erről ennyit – vágjunk a közepébe. Kezdve ott: már maga a darab sem tökéletes. Három felvonásban készült, megfelelve a húszas évek színházi elvárásainak, de egy ötvenperces tévéjáték forgatására is bármikor alkalmas. (Ahogyan, emlékeim szerint, alkalmas is volt valamikor..) Leszűkíthető tehát egyetlen felvonásra is, ahogyan az Új Színház előadása teszi – no de akkor viszont hosszú a történést százhúsz-százharminc percre elnyújtani. Csak fölösleges üresjáratokat okoz; bár olykor dramaturgiai félreértéseket is. (Amelyeket azért két szünet és egy egészen más színházi közönség szokásainak ismerete jótékony homályban hagyott, anno.) A sokat játszott darab klasszikus történetét talán mindenki ismeri: adva van egy lecsúszott polgári család, amelyről, persze, azt sem tudjuk, hogy éltek-e valaha is módosabb körülmények között. De ha igen is – ennek már minden tárgyi emléke rég odaveszett. És a műveltségnek is csupán a felszínességét őrzik. A mama feledékenysége és migrénhajlama kellően decens. A családfő a mindenkori kávéházak mindenkori nagyhangú kispályása; bohém, színes, szórakoztató svindler. A gyermekei, húsz és huszonhét közöttiek, örökre e szegénység csapdájába szorultak: a lányok számára egyetlen kitörést csupán egy jó házasság jelenthet. Ami, hozomány nélkül, lehetetlen. Márpedig pénz, az nincs. De feltűnik egy vőlegény-jelölt, aki, talán… Ám aki csupán egy hozományvadász; amúgy épp olyan éjszakázó bohém, mint az apósjelölt… Ez a szituáció. Kiváló vígjátékot lehet rá építeni, olykor-olykor kis tragédiákkal megfűszerezve, és Szép Ernő tisztességesen fel is építi. Épp csak időnként túlírta – amit egy-egy „kegyetlen” rendező a darab színházi utóéletében már meg is torolt, és amit most Rudolf Péternek is meg kellett volna tennie.
De elmulasztotta a maga teljességében, így viszont fölöslegesen hagyott meg néhány jelenetet. Összességében legkevesebb öt szerep keres szöveget és rendezőt - de leginkább a vőlegény életmódját bizonyítandó orfeumi szeretők és a kivert fogú barát jelenléte szükségtelen. A cselekmény fősodrához semmit sem tesznek hozzá, sőt, inkább lelassítják a darabot; ehhez az is hozzájárul, hogy a színészek játéka harmatgyenge. Mintha maguk is éreznék önnön feleslegességüket. Ugyanígy a vőlegény édesapját játszó Galkó Balázs is kínos helyzetbe kerül; álbetegként – aki elhiteti a rendelőben várakozókkal, hogy itt, kérem, valódi praxis folyik – szükség van rá, ám hiába figyelmezteti fiát arra, hogy az apósjelölt egy fősvihák, egy kávéházi sipista. A vőlegény egy hajszálnyival sem lesz gyanakvóbb, tartózkodóbb – márpedig egy többszörösen pórul járt hozományvadász (mint amilyen ő is) jellemrajzába nem fér bele a naivitás.
S még mindig a rendező darabértelmezési kisiklásainál maradva: túl nagy teret engedett a fent említett naivitásnak a két fiatal szinte teljes felvonást kitevő jellem-csatájának. Ezért írtam fentebb, hogy Szép Ernő a legkevésbé sem hitt – és írásai által sem engedett hinni – a szenvelgő, szépelgő, hamis romantikának. Az idealizált szerelemnek. Itt sem erről van szó. Két, szinte már végzetesen kiégett, elkeseredett, érzelmeiben rég talajt vesztett, morálisan kis híján nullára redukálódott emberről, akik most mindent kiadnak magukból. A lány (Pokorny Lia) azért, mert neki a rossz is elég jó ahhoz, hogy az otthoni semmitlenségből kiszabaduljon; a fiú (Huszár Zsolt) pedig azért, mert megérzi, hogy ez most az őszinteség pillanata. Elmondhatja, mert nincs vesztenivalója, azt, hogy milyen kevésre tartja önmagát. Kettőjük között talán-talán valóban felszikrázik valami érzelmi töltés is, de semmiképp sem úgy, ahogyan ebben az előadásban látjuk. Tizenhetedik századi érzelmi cizelláltságot, neoromantikát, s végül a szemérmesen szemérmetlenül egymásba hulló összekapaszkodást kapjuk – amely, mintha, végképp elsöpörné mindkettejük ravaszságát, számító önzését, hideg céltudatosságát. Amely, ne feledjük, a szövegben mindvégig benne van. De nem mindegy, hogy olykor hogyan mondunk ki bizonyos mondatokat. Szégyenkezve, vagy ravaszkodva… Márpedig, mint kiderül, ha együtt is, de ugyanott folytatják. A leginkább a lány, aki – ahogyan az utolsó felvonás elmeséli – épp vágyott Velencéjébe készül, öreg kitartója oldalán.
A rendező hangmontázs-ötletével – amely bevezeti a darabot, illetve hangsúlyt adna egy érzelmi pillanatnak is – valójában nincs mit kezdeni. Mai rapzene, Kádár-beszédfoszlány, vidám úttörődal, Rákosi-szónoklat, háborús zajok – a történelem visszapörgése, zanzásítva, 1914-ig, a darab idejéig. Rendben van – de nem értem a dramaturgiai mondanivalót. Ha azt akarja mondani a nézőnek, hogy tekintsük úgy ezt a darabot, mint olyan történetet, amely ma és mindörökké megtörténhet, mert örökké vannak vesztesek, nyomorult kisemberek, akiknek ne szenteskedjenek a remény romantikájáról, mert ettől ők még nem jutnak hozzá narancshoz, két pár cipőhöz, mindent elsöprő szerelemhez – mondom, rendben van. De ennek megértéséhez, engem speciel, sem Kádár elvtárs, sem Rákosi elvtárs nem visznek közelebb. Sőt, inkább eltávolítanak, mert az összefüggések keresése közben inkább a különbségek jutnak eszembe. Hogy a tánciskolák és a beatkorszak „forradalmaitól” a mai szinglikorszakig már egészen másképp történnek az ehhez hasonló szituációk. A cselekményt nem értelmezi, és nem hangsúlyozza ki a hangmontázs – akkor pedig minek? Egy válasz, esetleg, születhet a kérdésre: akkor, a „hétszilvafás dzsentrikorszakban” a család méltóságából, az érzelmek kötőszöveteiből, a morál és etika maradékaiból is elveszítettünk – mindent. S erre a személyes kiüresedésre „felelt” a huszadik század második fele, társadalmi, közösségi életünk teljes kiüresedésével. Ezt, esetleg, fel lehet villantani – de a darabban is el lehet mondani. Egy jó rendezői értelmezéssel, s egy „kegyetlen” színészvezetéssel.
Ami például vagy igaz, vagy nem –
Eperjes Károlyra. Aki „valósággal lubickol” a családfő szerepében. Ismét
bebizonyítja: mindent tud a hivatásáról. Úgy zseni ismét, ahogy van. S ő
például maradéktalanul betölti azokat a jeleneteket, amelyek elhagyására már
utaltam; amelyek nélkül ma már még feszesebbé, még érthetőbbé válna Szép Ernő
mondanivalója. No de akkor, fogadom el azonnal az ellenvetést, mennyit
veszítenénk a kanapé-jelenettel, amikor Eperjes úgy masszíroztatja magát, mint
minden ötvenes férfi, s amelyben utánozhatatlan bájjal vívja párnacsatáját a
fiával. Kivillan az örök kamasz, aki ezt az örök kamaszt akarja látni saját
véreiben – mert nem elég, hogy szegények vagyunk és nyomorultak, ráadásul még
szomorkodjunk is? Hát persze, hogy nem… Botos Éva, a legnagyobb lány – akiért
titokban már évek óta „imádkozom”. Mint afféle jó filmre, jó színházi
előadásokra vágyó ember. Hogy vegyék már észre - mert rajta nem múlik. Bár egy
kicsit „üresebb” lenne – akkor talán a szépsége is elég ahhoz, hogy sikerei
legyenek, és sohase érezzen elégedetlenséget. De az a baj, hogy érezhetően
több tudatosság munkál a tehetségében – s a lelke valószínűleg határtalanul
nyitott. Amelyre darabot lehet írni, s amelyre előadást lehet építeni…
Kettőjük miatt tehát mindenképp azt ajánlom: aki teheti, ne hagyja ki a
darabot. Majdnem maradéktalan élmény – leszámítva a már említett közjátékokat.
És külön megemlítem: akik megnézik, netán az én javaslatom nyomán döntve el,
azoktól én kérek elnézést Torday Teri és Kecskés Karina teljesítményei miatt.
Játékukat látva Szép Ernő valószínűleg csak annyit mondana, hogy „én legalább
voltam”, és sürgősen kicsiszoltatná régi hadnagyi kardjából az „élni hagyni”
bevésést… Vagy – beledőlne.
Tamási Orosz János
.
