2005. március 31. csütörtök 09:40

 

Zsoltártöredékek a Kegyelemről

 

1. Halj alázattal

Erős az én hitem, ha szól is panaszom: haldoklik egy pap. A hír hallatán kicsit összekuszálódnak gondolataink. Jobban, másképpen jobban, mint akár a hozzánk közel, nagyon közel álló emberekről hallván ugyanezt. Mintha egy pillanatra meglibbenne ekkor az Univerzum palástja; mögéje látnánk az elemeknek; mögéje minden létezőnek és elképzeltnek; s látnánk, hogy szürke, fakó, színtelen a dolgok háttere. Talán nem ilyen; de ilyennek látjuk.

            Ahogyan a végtelen is véget ér bennünk, ekkor; egy villanásnyira mintha megpillantanánk a világok világát: a Semmit. Mert nem lehet, hogy így történjen: szenvedjen az Ő szolgája, holott szép, csöndes távozást érdemelne. Hogy ne legyen hosszú végső útja, fárasztó érkezése. Kuszák, zavarosak gondolataink. Látjuk az ostyát, amelyet annyiszor nyújtott a világ felé. Halljuk hangján az Ő igéit; és halljuk baráti szavait; pohár, fehér asztal fölötti, derűs mondatait. És belénk villan: mily ritka is volt már arcán a mosoly. A mélységek felé pillantunk, csöndben, s a kétely bűne kísért bennünket: haldoklik egy pap. De nem fájnak bennünk fájdalmai!...

            Miért gondolunk?

            Hogy képeket alkossunk a fogalmak mellé; de ezekkel azonnal el is torzítjuk őket. A szellem adományait tesszük láthatóvá s homályossá így létünk tükreit...

            Miért szólunk?

            Hogy nevet adjunk minden tárgynak, minden érzésnek, minden létezőnek; bár bennünk volt egykor a minden egynek nyelve. De dölyfünk ezerré torzította az egyetlen hangot; bárha skálázni, énekelni, az Ő fülének tetsző dallamot dúdolni, csak azon az egyen szabad, lehet, kell...

            Miért cselekszünk?

            Futunk a tennivalók bűvös sivatagában; építünk és rombolunk, lázasan, mintha tőlünk függne minden; pedig nagyonis behatároltak a mi lehetőségeink. Az építésért rombolással fizetünk; s a mi fizetségünk a rombolás vágya, kényszere, hazárd szabadsága... Gondolunk, szólunk, cselekszünk, miközben – nem értünk semmit. Mert elveszítjük a hozzá vezető út lényegét: az alázatot. Bár úgy véljük: jók vagyunk; mégis lázadunk, ha fájdalmát látjuk a jobbnak.

            De nem fájnak bennünk fájdalmai!

            Mit is jelent ez? Figyelmeztetést: ne lázadjon az, ki szánakozik, bár megsebezve nem volt még sohasem. Ne törjön másnak kenyeret az, aki nem érzett, nem érez éhséget. Járatlan úton ki nem taposott még ösvényt, járt úton se vezessen az eltévedteket. Ne fürkészd az égnek titkait, ha leheleted távolabbi szádtól, mint a fellegek… Haldoklik egy pap. Távozása előtt mindent elrendezett. Életútjával testálta reánk szándékait; nem a búcsú zaklatott fájdalmában. Szelídsége megrabolhatatlan. A teljesség törvényét rótta követőire s az alázat szentségét! Tudjátok–e?... Elvette bűneinket. Érezte fájdalmainkat.

            Isten – tudja ezt. Erős; erős az én hitem; ha szól is panaszom!

 

2. Jó éjszakát

Ítélj meg engem, Istenem, ébredsz e zsoltárral arra: most: nem vagy egyedül. Egy árny ül szobád sarkában, üres székeden, s még mindig pontos minden szó, amit most leírsz. Mert nem tekintetére riadsz fel, hogy figyelne merően, metsző, csontig hatoló pillantással, ahogyan ezt a regényekben oly sokszor leírták már. Nem; nem figyel téged. Az arcodon, a bőrödön, a testeden túl, vagy inkább: mindezeken belül kutat valamit az a tekintet. Mintha szívedet nézné; mintha álmaidról készítene hűvös, pontos, tárgyilagos elemzést. Jelenlétét nem teszi kétségessé; még három–négy másodperced van arra, hogy félig nyílt szemed, félig éber agyad felfogja: nem álmod folytatódik, s nem is levetett ruháid árnyékának játékait látod a széken, a falon. Bár széked üres, ez sem tévedés; egyszerre látod háttámláját s a benne ülő lényt.

            Vajon miért van itt?

            Lustán, szinte kelletlenül foszlik szét előtted az árny. Nem akkor, nem azonnal, nem abban a pillanatban, amelyben megrebben szemhéjad. Mintha tudná előre, hogy ez fog történni, látja az idegek rezdülését, a parancssort agyadtól pupilládig, de vár még; addig, amíg ki nem tisztul teljesen tekinteted. Mikor ez történik, csak akkor tűnik el; még látod, kristálytiszta, éles pillantással, a másodperc tört részéig. Nem tovább. Csak addig, hogy tudd jelenlétét, de nem addig, hogy hagyd elmúlni kételyeidet.

            Vajon valóban itt volt? S miért?

            Lehet: egyfajta hazugságvizsgálaton esünk át minden éjjel? Mondják, hogy álmaink a számunkra legfontosabb élmények sűrítményei. Régi emlékek térnek vissza, hogy másképpen történjenek meg; ismeretlen, de nem idegen tájakon bolyongunk; váratlan, ám korántsem elképzelhetetlen eseményeket élünk át. Távollévőkkel találkozunk és beszélgetünk; olyanokkal is, akikkel ébren ezt már soha többé nem tehetjük meg; igen; mintha álmainkban adnánk számot arról, hogy mi a legfontosabb számunkra; milyen mélyen telepedtek meg testünkben a felszínre talán sohasem hozott vágyak; s kiket kiáltunk vissza minden óceánokon túlról is, az álom imájával!?

            S ő ott ül, és pontos képet alkot arról: milyenek vagyunk valójában. Meddig s merre jutottunk az Úton; közelebb–e, vagy távolabb a minden dolgok értéséhez. Talán időnk hossza is e látogatásoktól függ. Mert miénk minden döntés, de ő bírálja el.

            Jó éjszakát. Béke Veletek. Ítélj meg engem, Istenem.

 

3. Mert rád hagyatkozom

Tarts meg Uram, mert rád hagyatkozom! Talán valóban ezzel a zsoltárral búcsúzott életétől. Van, hogy földi kiáltást nem hall meg evilági ember; szóljon bármily hangosan is az. Lehet: épp türelmünkkel öljük meg a szenvedőt...

            Az öregasszony úgy volt akkor este is, mint máskor; sem jobban, sem rosszabbul. Egyedül élt; napközben ugyan többen is be-benéztek hozzá a bérház lakói közül; vásároltak neki, mostak, kiváltották orvosságait. Ereje már régen elhagyta. Idős férjét a fürdőkád forró vizében érte a szívroham, évekkel korábban, s őt kiemelni, mentővel kórházba kísérni a szomszédban élő fiatalasszony segített. Haza már nem hozhatta földi porhüvelyét semmi emberi szándék; de talán másképp továbbra is asszonya mellett volt...

            Aki, azóta, szinte el sem hagyta a lakást. Néhány segítőkész szomszéd, a telefon, no meg a televízió; társai ennyien maradtak. S az esti órák csendessége, a bizalmas együttlét tárgyaival, emlékeivel, fájdalmaival.

            Szobája falának túlsó oldalán, a szomszéd lakásban valaki hasonlóképpen élt. Csöndes zenék, szomorkás versek töltötték ki a már nem fiatal férfi idejét; a reménytelen nappalok után úgy várta ezt a szobát, mint hegyi forrás hűs ízét vágyták a hajdani Bárkán hányódók.

            Türelme is azokéhoz volt hasonlatos. Tudta: vannak jó órák és vannak rossz órák mindenki életében; nem szólt hát sohasem, ha e csöndes időt oda nem illő lárma törte ketté. A városi élet velejárója, hogy éjjel ugatni kezd a felső lakó kutyája; nagy gázzal, bömbölő magnóval áll be az udvarra valaki autója; s, mint akkor is, szűnni nem akaróan harsog a szomszéd televíziója.

            Harsog, hajnalig; vagy ki tudja, meddig!? Mert a férfi végül csak elaludt, már világosodó ég alatt, s nem szakadt türelme percre sem; nem ment át dörömbölni, veszekedni, vagy akár: szólni csak. Hogy csendesedjék el végre az élő.

            Másnap késő estig távol volt; aztán is űzték gondjai; csak harmadnapra hallotta a hírt: meghalt az öregasszony. Azon az éjjelen. Talán csak egy pillanat alatt. Talán órák hosszú fájdalmainak terhét érezve. Teste cserbenhagyta; a telefont már nem érte el keze, csupán a televízió hangerejét tudta felcsavarni, a távirányító gombjával. Hogy az kiáltson ő helyette; jöjjön a düh s mentse meg életét.

            De senki sem jött. Megértő, gyilkos türelem vette körül kétségbeesését. Van, hogy földi kiáltást nem hall meg evilági ember; falak sem omlanak, vizek sem áradnak jajszavára. Kiáltó csend szegül szembe teste csendes kiáltásával. Csupán a zsoltár marad mindkettőjüké: Tarts meg Uram, mert rád hagyatkozom!

 

4. Százezrek térdelnek

Uram, be sokan szorongatnak engem, sóhajtott talán így, mielőtt tettét elkövette. Mert van a bűnben valami sajátságos félsz: ki ördögi tettekre képes, az nem tesz semmiséget; ki viszont megtéved, az éppen hogy szemérmes bűnében is. De áthágja ekkor azt a korlátot, amely számára a legerősebb; amelyről a gátlástalan tudomást sem vesz. Talán csak azért, mert nem hoz számára elegendő anyagi hasznot... Az ilyen, ha úgy hozza kedve, fegyverrel tör templomra, parókiára; az arany földi értékét látja csupán a kegytárgyakban, s annak őrizője neki nem az Úr szolgája, hanem eltaposható evilági lét; kezét, szívét, nem béklyózza a rettenet.

            A másik emberben azonban ott a félelem a leghatalmasabb ítélettől; a Leghatalmasabb ítéletétől. És mégis... Öreg háza kéményét támadta erős vihar, kitépve néhány tégláját? Beroskadt falai alatt a föld, s így megroppant talán a fal maga? Vagy kinőtte családja a piciny szobát s gondolta: kerít mellé még egy fedelet; ki tudná, miért is gondolt arra a néhány téglára...?

            Ilyen világban élünk, meséli a kis falu plébánosa, már a templomkertben lerakott, javításra szánt téglákat is ellopják. Esetleg nyomára bukkannék; de porták tucatjait kellene meglátogatnom ahhoz, hogy megtudjam: a sok közül hol tudták elvégezni már a régen esedékes, apró javítást!? Mert számos a beteg ház; miként számos a megsebzett lélek is, teszi hozzá, halk sóhaj kíséretében.

            Érezzük: már el is végezte rövidke nyomozását. Vagy szükség sem volt rá; megvallotta azt a bűnös, az apró fülke rácsa mögül, tudva s remélve, hogy végtelen tér az a kicsiny fülke: mert magában rejti a feloldozás, megbocsátás; a kegyelem végtelen erejét.

            Suhogó szárnyak csöndjében ülünk. Majd bort tölt poharunkba az atya, s vidámabb történetbe kezd. De bennünk ez az egyetlen félmondat marad a legsúlyosabb emlék; mert halljuk belőle százezrek panaszát.

            Százezrek térdelnek a végtelen térben, apró bűneik előtt még, vagy utána, s várják: van–e, lehet–e számukra mentség, feloldozás!? Arra, amit el kell követniük, mert azzal a kevéssel, amit elvesznek, pótolni tudják azt a keveset, amit elvettek tőlük; azt a keveset, amivel még volt valamilyük... De ma már csupán a virrasztó szárnyak csöndje borít föléjük fedelet, s a zsoltár sóhaja: Uram, be sokan szorongatnak engem!

 

5. Gyermek Született!

Örvendeztem, mikor mondták nekem, száll e zsoltár dallama ajkamra most, örvendeztem gyermeke jöttének. Mert jó ez a hír, s többért, másért is jó; nem csupán a gyermekáldás ősi öröme okán. A nagyszülők öt gyermeket neveltek fel, kívülről nézvést talán lemondások és áldozatok árán; de ők nem ezt: hanem a benső béke és boldogság örömét sugározták; irigyeltették meg azt az áldással szeretni gyávákkal. S most, ötvenegynéhány évesen már második unokájuknak örvend szívük; gyermekeik sem várnak hát, nem haboznak, mint teszik azt oly sokan a múlandó vagyont áhítók közül.

            Sokasodnak és szaporodnak; bárha a nemzet tenné ugyanezt! Akkor is, ha nehéz a jövendő súlya, mert koncként tépné azt szét kufárok, fiskálisok hada; vetve országunkat Moloch oltárára. Mert nem tettek, csupán szavak peregnek a felelősséget érzők és vallók homokóráiban is, szavak, minden reményt, akaratot, bizalmat temetők. Szófia beszéd, mondták eleink, s valóban: szó szót szül csupán, nem tetteket; de vannak még Anyák, kik megszülik a Gyermeket!

            Akkor is, ha hó temeti a márciusi tavaszt; s ez akár jelképpé is nőhet a kisded érkezése fölé. Hogy hatalmas szívvel, forróságot árasztó szeretettel kell érkeznie, szétolvasztania a dermedt, fagyos hétköznapokat. Mert így élünk ma, ily reménytelenül; s talán épp hitehagyott szívünkből áradó panaszunk hullott vissza reánk, hóesés képében, az égből. Mert nem kell az Úrnak a kétségbeesettek vádja, de kell az Úrnak a földhöz, röghöz szorítottak bizodalma.

            Magamnak is szánt mondatok ezek, megvallom. Mert nem tudom: lesz–e végre, végül, oly akarat, amely felelős szövetségbe szorítaná már a nemzetért tettekkel küzdő vezetőket? S elszomorít bizonytalanságom. Nem tudom: építi–e már valaki, valahol, az értelmes jövő sátrát – életünk fölé? S elszomorít bizonytalanságom. Nem tudom: lesz–e még nemzetünknek nyelve, kultúrája, szabad szelleme akkor, amikor mindenre rátelepszik, bevégezvén munkáját, az egyéniséget falanszter–sorssal fenyegető, mundérkultúrába és mundérgazdaságba bújt multigenezis? S elszomorít bizonytalanságom. Nem tudom: lesz–e még belélegezhető levegő, iható víz, ehető természetes étel; lesz–e még élő természet a jövő század emberei körül? S elszomorít bizonytalanságom.

            Igen, magam sem tudom: mit hoz a holnap!? S elszomorít bizonytalanságom. De íme, itt az egyedül üdvözítő válasz: a Gyermek. Ki jelent sem teremt, ha fogyóban lesznek társai; de jövőt épít, ha kell: győztes csatákban akár, ha nem hagyjuk egyedül; ha sereggel érkezhet – holnap virradatára. Meghajtom fejem, s köszöntöm az Urat, a hír hallatán zsoltárát dúdolva, mert Örvendeztem, mikor mondták nekem...

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra