2005. január 04. kedd 17:21

 

Demokrácia-theender, 2004

Nem tudom, volt-e valaha is ilyen szilveszterem… Úgy-ahogy leéltem idestova fél évszázadot, jóban-rosszban, boldog öncsalásban és keserű józanodásban; mindig volt valami, ami miatt akartam az óévet tovább, vagy kívántam egy igazabb újesztendőt, többnyire fogadkoztam is, hogy valamit végleg elhagyok, vagy valamit elkezdek. Jóvátehetetlen bűneim mellé próbálok jót cselekedni, és jóra bírni másokat; kérni, minden pillanatban, árva kezünkbe parolát… Többnyire volt mit megfogadnom, mert elhittem, hogy közöm lehet megvalósulásukhoz. De most, ez az óévbúcsúztató, ez a karácsony és ez a szilveszter valahogy úgy csapott át rajtam, ahogyan tőlem sok ezer kilométerre a cunami zúdult a partokra. Valami félelmetes leckét adván abból, hogy – azért a víz az úr… Most rám szólnak, talán joggal is, hogy miként jövök én kétszázezer halotthoz, annál is több eltűnthez, mi történhetett velem itt, Budapesten, kettőezernégy végén. Hát – mi is… Valami – beért. Vagy inkább – valami olyan termés, amely valójában soha meg sem fakadt, most végleg lerohadt. A sok-sok intő jel ellenére sem voltunk elegen ahhoz, hogy napfény híján leheletünkkel melengessük, a mocsarasítóan túl sok esőt elvezessük. Hogy gondozzuk a Kertet, a Gyümölcsöst. Jelek, márpedig, voltak.

Elhittük például a rendszerváltás eufóriáját. A demokrácia-tender kiírását. Mily csuda lesz itt, ha négy-öt magyar párt összehajol… Hát össze is hajolt, össze is kapott. De mások eközben nem békénkre vártak, nem malmozással töltötték az időt. Milyen hangzatos, össznépinek tűnő vitákat is folytattunk demokrácia-deficitről, a nemzeti minimum hiányáról; miközben már e viták tárgyai önmagukban jelezték: illuzionisták szorgalmas csőcseléke, az átverős játékba bevontak hálás tömege vagyunk csupán. Ne tiltakozzanak. Nincs jogunk ahhoz, hogy elutasítsuk szavaimat. (Kis kitérő: nem stimmel fentebb a nyelvtan? Miért: a nyelvünkkel, amúgy, minden rendben van…?) De nem akarok most újra és újra végigtekinteni az elmúlt másfél évtized – bizony, már annyi! – valamennyi hibáján, balfogásán. Mert elegendő, ha – legyen bármilyen nehéz – visszagondolok az elmúlt esztendő - csapásnál is súlyosabb - intő jeleire. Mert átlépni egy intő jelen sokkal rosszabb, mint áldozatává, vagy büntetettjévé válni egy csapásnak. Mondhatni, persze, hogy apróságok voltak csupán…

Mint Teleki Pál budapesti szobrának elutasítása. A vita kapcsán ismét tudomásul vehettük, hogy a mi – a magyar – huszadik századunk úgy, ahogy van, vállalhatatlan és megsemmisítendő; még örülhetünk, ha a történelemkönyvekből kitépendő és sóval behintendő lapokká válik, nem pedig örökös szégyentáblává. Mert minden korábbi évtized és évszázad egyetlen eseményt készített elő, és minden, azóta eltelt évtizedünk, ezt az eseményt akarja igazolni. Szerintük… Emlékezzünk – mi is történt? Meghátráltunk, ismét, ahogyan e másfél évtizedben már annyiszor, és Füredig futottunk – ahelyett, hogy vásároltunk volna egy magántulajdonban lévő Kertet, ahol állhatna most annak szobra, akiről Churchill így vélekedett: „A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket, hogy a magyar nemzetnek egy olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk.” Ők talán harcoltak az igazságért, de mi azóta sem tudunk…  Egy országnyi demokráciában a demokrácia ránk eső részéért, legalább…

És jő újabb jel. „Legszívesebben megölnék minden keresztényt.” Tudjuk: egy részeg blaszfémikus túlzása, komolytalan kijelentése, kár erre szót vesztegetni, lám, ebből is látszik, hogy a jobboldal mennyire túlérzékeny, mennyire humortalan, mennyire túlreagál mindent. Áradt a tömegkommunikáció valamennyi eszközéből ez az elbagatellizáló megközelítés; ahogyan az sem keltett különösebb felzúdulást, amikor egy lelkész e sorokat írta le: „… inkább fűrészeljétek fel szegények tűzifájának embert és embert elválasztó keresztjeiteket” Nem mondhatni, hogy akár mi, civilek, akár az „aktuálpolitizálással” vádolt egyház túlreagálta, túlpolemizálta volna e gyalázatos kijelentést. Tüntettünk persze, módjával, rendesen be is dőlve ott egy provokációnak, amely után a magyar kormány külügyminisztere, a szocialista párt elnöke, Kovács László, patetikusan világgá kiálthatta: „először zászlót égetnek, később könyveket, majd embert”. Tettünk-e bármit is e kollektív bűnössé minősítő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett hőzöngés ellen? Nem. De akkor most sincs jogunk megszólalni. Bár hol vagyunk még a mosttól… Egy országnyi demokráciában élve, a demokrácia ránk eső részétől.

Volt még, ugye, az uniós képviselők választása. A kampányt megnyertük – de a kampány során valójában nagyon keveset beszéltünk a lényegről. Hogy hiába küldünk ki többet, a több sem lesz elég ahhoz, hogy megvédjék, ha meg kell, a keresztény értékeket. Hogy megóvják, ha meg kell, az uniónak nevezett „közös hazát” az identitás-tagadóktól. (Tudom: most máris behelyettesítik sokan e fenti szót valami mással, és azt mondják, gyáván mellébeszélek. Nem így van. Mert nem nevezem a globalizáció urait és szolgálóit hazátlanoknak, idegenszívűeknek, gyökérteleneknek, s minden ilyen címkézést elutasítok, az ő nevükben is. Az identitás választható is; mindenkinek jogában áll feloldódnia valami egyetemesebbnek gondoltban; de, ha már megtette, nem áll jogában azt, amely közegben valaha tanult – sekély provincializmusnak, bűnös naconalizmusnak megbélyegezni. Egy nemzet sikerei, egy nemzet büszkesége nem száműzhető a sportpályákra; s ha egy miniszterré avanzsált magyar író kijelenti, hogy „nemzeti zászlókat a jövőben csak a sportpályákon óhajt látni”, az, e mondattal, azt a nyelvet is megszégyeníti, amelyen nemzetközi sikerekre ácsingózó műveit létrehozza…). Bár volt, aki helyesen cselekedett, mégis üzennem kell a többségnek: és ne kössenek magasabb szempontból születő alkukat soha; egy országnyi demokrácia legalább ránk eső részét óvják meg…

És milyen könnyen tudomásul vettük a miniszterelnök-cserét. Úgy gondoltuk: a szabad választások kivívása azt jelenti, hogy indul egy párt, egy pártprogrammal, majd alakul egy koalíció, egy kormányprogrammal, s ha ennek egy része – egy miniszter – alkalmatlanná nyilvánul, azt leváltják. Ha egy kormányprogram bukik meg, akkor új kormánykoalíciót kell létrehozni. Ha a kormányfő bukik meg, akkor ismét a választópolgárok kezébe kerül a döntés: alkalmasabb programot, alkalmasabb miniszterelnököt kell választaniuk. A demokrácia valahogy így működik, gondoltuk. Ehhez képest különösebb tömegmegmozdulások nélkül tudomásul vettük azt, hogy – mindennek az ellenkezője igaz. Mint a „békebelinek” mondott időkben. Amikor az ország sorsa nem a parlament őszi és tavaszi ülésein dőlt el; sem a Hazafias Népfront „négykilences” képviselő-választásain; a miniszteri tárcák a kádári vadászatokon cseréltek gazdát; s az sem jelentett nagy csodát, hogy – mondjuk – megbukott az új gazdasági mechanizmus. Maradt mindenki a helyén, csupán miniszterelnököt cseréltek. Épp úgy, ahogyan most történt, a vélt demokráciában. (Csak tudnám: ki most a főtitkár…?) Csúnyán arcul csapták tehát egy országnyi demokrácia ránk eső részét is.

Majd jött Kovács László vesszőfutása. A biztosi meghallgatás. Amelyen kapott hideget-meleget, lemunkásőrözték, lekommunistázták, kimondták a szakértelméről, hogy kétségbe ejtő, de később elfogadták, hogy az adóügyekhez majd talán jobban ért. S az ember, már uniós állampolgárként, ekkor riad meg. Hogy élt, ahol élt, jött, ahonnan jött, de nem jutott sehová? Mert ott, az unióban is épp úgy dőlnek el a történések, mint emitt? Ki mögött áll erősebb csoportlobby? És senki sem olvasta Kovács fejére a talán legsúlyosabb vádakat: nem a múltjának árnyoldalai a legfontosabbak. Hanem az, hogy azokat mindmáig nem dobta le magáról. Ha kell: huszonhárommillió román munkavállalóval félemlíti meg saját országát – ám ez a kijelentés ellent mond az unió mindenfajta bővítési szándékának, az unióban hirdetett nemzetek közötti demokráciának, s végső soron épp oly rasszista kijelentés, mint a lefasisztázott osztrák Haideré. S ha kell: egy egész ország – az országa – felháborodott keresztényeit vádolja meg azzal, hogy azok előbb-utóbb embert égetnek majd… Ez az ember most az Európai Unió kormányának magyar tagja. Ő védelmezi egy uniónyi demokrácia rám eső részét. Mit mondjak – roppant nyugodt vagyok…

Sem helyem, sem időm a részletekben elveszni. Együtt éltük át az elmúlt évet – ha kihagytam valamit, azért még emlékezünk arra. De „zuschlagfertig” nem maradhat ki. Ügyének, kijelentésének média-kezelése az egyoldalú tolerancia mintaképe; lám, senki izraelita nem gondolta most, az ő esetében, hogy világgá kürtölje az országunkban dúló antiszemitizmus mindent eluraló hatalmát. Hogy lám, még a kormány és a szocialista párt is az, hiszen a pártelnök „egyéni marhaságnak” nevezte a történetet. És friss hír: „zuschlagfertig” ugyan nem kapott paszományt az ifjú szocialisták januári tisztújításán, de bíznak benne, hogy nyolc-tíz éves szakmai tapasztalataival kívülről is segíti majd őket. Lesz ő még belül is, jósolom. Visel még ő felelősséget országnyi demokráciánk ránk eső részéért is… És volt a két országossá nőtt időközi képviselőválasztás. A kettőből is a soproni az emlékezetes – tanulságai miatt. A szocialista párt jelenlegi listán megválasztott parlamenti képviselője indult a megüresedett helyért – a mai napig nem tudom, mi lett volna, ha nyer? Két fizetést húz, kétszer nyomhat gombot, egyszerre két mobiltelefonon cseveghet majd, egyenes adásban, az ellenzéki felszólalások alatt? Netán biológiai Nobel-díjat kap, a klóónozás eme pofonegyszerű képletéért? De nem nyert – mert visszalépett. Miért? Választási csalásba keveredett, amit – visszalépésének indokában – be is ismert. Ettől függetlenül mind a mai napig a szocialista párt teljes jogú parlamenti képviselője – az, hogy törvényt próbált sérteni, nem oly súlyos hiba, amely veszélyeztetné mandátumát. (S hab a tortán Nyakó pártigazgató azon kijelentése: azért, mert Sopron városának most nincs parlamenti képviselője, Szájer József a felelős, hiszen „külföldi munkavállalásával” cserbenhagyta választóit. A szocialista párt igazgatója szerint tehát az Európai Unió magyar képviselői külföldi munkavállalók csupán… Még az is lehet, hogy tevékenységüket illegálisan végzik, teszem hozzá, hiszen a magyar munkavállalók felé még él a kétéves tiltó moratórium… Ez úton is felhívnám Őry (mint a foglalkoztatási bizottság) és Surján (mint a regionális fejlesztési bizottság) uniós képviselő urak figyelmét arra: mihamarabb nézzenek utána munkavállalói jogviszonyuk törvényes alapjainak…). Idefűzném most szokott bekezdést-záró mondatomat a demokráciáról – de hol vagyunk már (még?) attól…?

Kettős népszavazás. Kell-e erről külön is beszélni? Minden egyértelművé vált, minden kiderült. Volt, aki fehéren-feketén levezette nekem előtte: demográfiai szempontból máris bajban vagyunk. Bár jönnének a magyar anyanyelvű munkavállalók, minél nagyobb számban, mert nem lesz, aki kitermelje tíz-húsz év múlva mindannyiunk nyugdíjalapját. De úgy sem jönnek, hiszen minden odaköti őket – épp ezért nem csak útlevelet, állampolgárságot, de még valamilyen életkezdési segélyt is kellene adni nekik. Miért csak a multik kaphassanak tíz éves adómentességet? De, zárta le gondolatmenetét, mégis nemmel fogok szavazni. Mert nem akarom látni Orbán győzelem-ittas, vigyorgó arcát. De mi láthattuk az ő győzelem-ittas, vigyorgó, pezsgővel koccintó arcukat. Hogy lám, lenyomtuk őket. Ne vitatkozzunk. Igazuk volt, igazuk van. Hagytuk, hogy becsapjanak bennünket – és olcsó vigasz, hogy ezt tették önmagukkal is. Mert visszavonatatlanul, minden kétséget kizáróan megmutatták az igazi arcukat. És megmutatták azt a tömeget, amelyet újra és újra hadra foghatnak. Amelyet képesek hadra fogni – akár önmaguk ellen is. „Krisztus testébe szöget vertél / Dózsa húsából ebédeltél / Hitler-taktusra meneteltél / nemet mondani sose mertél” – írta egy ma már halott magyar költő, Iluh István, a gulyáskommunizmus éveiben. Hogy kikről? Akik most, hogy ezt kellett, nemet mondtak. Ám ezért messze nem ők a bűnösök. Csupán mi. Akik elhittük, hogy kiírhatjuk a demokrácia-tendert, végre-valahára, annyi személyes és közösségi árulás, hitványság, közönybe fordulás után. És most, egy évnyi lelki szökőár után, ki kell hirdetnünk az eredményt: demokrácia-theender, 2004. Ennyi… Volt…

 *

 Post scriptum. Hallgatom a televízióban egy valóban jó magyar író – Závada Pál – mondatait: „…az elmúlt év? Tulajdonképpen semmi emlékezetes… Született egy gyermekem, írtam egy regényt, most jelent meg – semmi emlékezetesebb. … Egy kicsit az szomorítja el az embert, hogy nem eléggé nagyszabásúak az eseményeink, amelyek között élünk…”. Hát – igen… Csak valami, nem túl nagyszabásúan – beért. Vagy inkább – valami olyan termés, amely valójában soha meg sem fakadt, most végleg lerohadt. A sok-sok intő jel ellenére sem voltunk elegen ahhoz, hogy napfény híján leheletünkkel melengessük, a mocsarasítóan túl sok esőt elvezessük. Hogy gondozzuk a Kertet, a Gyümölcsöst. Jelek, márpedig, voltak. Azok – elegen.

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra