2005. január 07. péntek 23:24
Wass Albert szoboravató Bonyhádon
2005. január 8-án, szombaton
|
MEGHÍVÓ |
|
Programok:
WASS ALBERT NAP
BONYHÁD, 2005. JANUÁR 8., szombat,
9 órakor
Wass Albert vers- és prózamondó verseny a városi könyvtárban
15 órakor
Wass Albert szobrának ünnepélyes felavatása a művelődési központ
előtti
parkban
Avató beszédet mond:
Dr. Andrásfalvy Bertalan
és
Potápi Árpád
polgármester
A szobrot megáldják:
Bartha József
református lelkész
Vitéz Jónás János
katolikus apát
Krähling Dániel
evangélikus esperes
Díszvendég:
Wass Miklós
15.30 órakor a
Bartina és a Csurgó zenekar muzsikál
a művelődési központ előterében
16 órakor
"A bujdosó imája" - Wass Albert gálaműsor
a művelődési központ színháztermében
Közreműködik:
Dinnyés József - daltulajdonos
Réti Árpád - színművész
és a Wass Albert vers- és prózamondó verseny legjobbjai
(A rendezvény ideje alatt könyvvásár Wass Albert műveiből.)
Wass Albert:
Magyar karácsony az égben
Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a
földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában
a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a
mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes
népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterem-be, ahol várja őket Jézus
Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja
a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a
mennyezetig érő karácsonyfán az
emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos
hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a menny-ország népe azon a
karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére
sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga
imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos
angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között,
akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiába-való, de mindig beteljesülő imádságok a
mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn
karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönn az égben. Már
egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a menny-ország lakóit
s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony
lesz odafönn.
Ilyesmi még nem történ amióta
világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy
olyan kicsike maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. DE
Jézus Úr így látta illőnek és helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalenn a földön ma este a karácsonyi
harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt
odafönn, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja
vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy
megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis
bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett
egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani kezdtek. Mivel azonban a
csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kinn
várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a
soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig
úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s
elrejtőzött a karácsonyfa lehajtó ágai alá!
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt s megrázta
jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az
égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa
körül az égi magyarok számára, akik utoljára vonultak be, ünnepélyes
elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki
együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek
lángjai a Magyar Karácsonyfán!
Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta
rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak,
Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú sorban. "Pro libertate", suttogta
a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze reszketett amikor kinyúl a márciusi
ifjak emlékének gyertyája felé.
S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott
ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S
mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előrelépett öreg Csikay Gyuri,
esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s
felsírt a húrokon a magyar "Mennyből az angyal." De olyan szépen, olyan
szívfájdítóan, hogy még az Új Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme s
ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a mennyei
padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király
lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi
magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig
húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs
megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét
aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar
imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek már csak úgy
roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárul-hatott a
karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imád-ságot nem kapott,
amióta a világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán,
az Úr Jézus megáldotta valamennyit s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé
a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak hogy batyuba
kössék a sok égi kincset s alászáll-janak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar
karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor Úr Jézus szeme
hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között.
Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka aki elejtette az aranycsengőt
kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat s
kézenfogva elővezette onnan a szeplős kicsike angyalt. "Hát te minek bújtál
oda?" kérdezte tőle, mosolyogva. "Restellem magamat" vallotta be a szeplős,
"elejtettem volt azt a csengőt, lássa". "Oh, hát te voltál az!" nevetett az
Úr. "Ne búsulj semmit, meg-történik az ilyesmi mással is. De téged nem
láttalak eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?" "Katinka a nevem s
Budapestről jöttem" felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, "November
negyedikén, Uram!"
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi
magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a
szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott, Katika,"
mondta jóságosan s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, "aztán
küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieid-nek?" "Küldtem, Uram." Felelte
Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?" kíváncsiskodott az Úr
Jézus, "Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?" A kicsi angyal
képe még pirosabbra gyúlt. "Nem imádságot küldtem" vallotta be szégyenkezve.
Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. "Nem-é? Hát mi egyebet lehet küldeni
innen?" "Kenyeret," felelte szepegve Katika, "szép, fehér égi kenyeret. Minden
nap félretettem amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is." " tette
hozzá bizalmasan, "S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen
fehér kenyér, régóta már."
Mély döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek.
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság
helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kicsi lányt. "Jól
tetted, Katika!", mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a
szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én
népemben, amikor lenn jártam a Földön. Kenyeret."
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg mamából kitört
az elfojtott zokogás. Katinka kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott
az öregasszonyhoz és két véznakarjával átölelte. "Ne sírj, mama," kiáltotta
hangos csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész
mennyországot, "anyuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér amit
küldtem, meglásd, eltart sokáig!"
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem:
nyáriasan kisütött a nap Magyarország fölött!!!"
