2005. április 07. csütörtök 18:15

 

 „Totus tuus” – II. János Pál emléke

  

„Egészen a Tiéd” ― ez volt a XX. század vége és az ezredforduló pápájának jelmondata. Tevékenységével hatást gyakorolt egész világunkra, egyszerre volt modern és konzervatív egyházfő, munkásságát egyformán jellemezték a merész újítások (a Vatikán szervezeti reformja, száznál több fõpásztori utazása), valamint a keresztény-katolikus alapelvekhez és a II. Vatikáni Zsinat határozataihoz való hajthatatlan hűség. Felismerte, hogy a katolikus egyháznak, ha küldetését teljesíteni akarja, ki kell lépnie a múlt század két világégése okozta dermedtségéből, ismét és folyamatosan hallatnia kell szavát a világ dolgaiban is. Hatalmas életút, amelynek egyes állomásai egyazon célt szolgáltak, egy szilárdan elgondolt terv alapján. Benne felfedezhető a filozófus rendszeralkotó képessége, a teológus átszellemült lényeglátása, az egyház és az evangelizáció irányítójának elkötelezettsége ― és maga az Ember.

II. János Pál, Szent Péter 263. utóda hatalmas életművet hagyott hátra, amelyet a halála előtt és után megjelent méltatásokon túl még sokáig fognak faggatni a gondolkodók. Én most a pápa emberi arcát próbálom felvázolni személyes élményeken keresztül, és a gyász napjaiban válaszolni az oly sokszor feltett kérdésre: Milyen ember (volt) a pápa?

Itt gyorsan el kell mondanom a várható (elvárt) címeket, megnevezéseket, hogy rátérhessek személyes élményeimre: Egy világméretű (218 különböző államban élő, több száz millió hívőt számláló) egyház feje, szervezetének irányítója, illetve egy Rómában elterülő „mini-állam” uralkodója (klasszikus hasonlat, hogy a Vatikán területe 44 hektár, azaz 60 futballpálya nagyságának felel meg, ennek jó részét is a parkok, kertek teszik ki). Itt él a pápa valamelyik palotában, amelyet II. János Pál szándékosan a zarándokokkal zsúfolt Szent Péter térre néző szárnyban választott ki. Dolgozószobájának ablakaiból közvetlenül rálátott a térre, tanulmányozhatta Bernini optikai kihívásnak szánt művét, és követhette az embercsoportok szüntelen mozgását, szemmagasságban látta a Szent Péter székesegyház hatalmas apostol-szobrait. A választás praktikus célokat is szolgált: lakosztálya ablakából közvetlenül tudott szólni a hívekhez, a vasárnapi Úrangyala imádságokban vagy a hagyományos Urbi et Orbi áldás elmondásakor. Itt jelent meg utoljára, amikor betegen, beszélni már nem tudván hatalmas erővel és önfegyelemmel még egyszer együtt akart lenni híveivel ― és örömet szerezni nekik. A beszámolók szerint orvosai véleménye ellenére, makacs kitartással vállalta ezt a találkozást, amely egyszerre mutatta meg az esendő embert és a szolgálatát betöltő pásztort: „Ecce Homo”. És az esemény senkiben nem keltett visszatetszést, megbotránkozást ― ellenkezőleg! Utoljára felmutatta, fel tudta mutatni azt, amit a liturgiában szokásosan így neveznek: ”Mysterium Fidei”.

„Non abbiate paura!” (Ne féljetek!) – ezzel a kijelentéssel kezdte pályáját az 1978-ban megválasztott, viszonylag ismeretlen és fiatalnak számító lengyel pápa, amelynek ma már láthatjuk nem közvetlen, de érzékelhető, mert történelmet formáló következményeit is. „Én derűs vagyok, legyetek ti is derűsek” ― ez volt az utolsó üzenete a haldokló pápának, ami sokat elmond végső szándékáról, jellemvonásairól és emberségéről.

A tudós, egyházszervező II. János Pál pápa valóban derűs ember volt, és ha az előbb azt írtam: örömet akart szerezni, ezt egyházi méltóságának minden komolysága mellett – talán épp azért – folyamatosan és tudatosan tette. Tovább is mehetünk: a világszerte tiszteletnek örvendő pápa nem nélkülözte a humort sem. Beszámolók szerint a fiatal, sportokat kedvelő „Ioannes Paulus II Pontifex Maximus” számos meglepetést okozott a pápai udvarnak, testőreinek pedig olyan riadalmat, amit csak anekdotákban lehet mesélni. II. János Pál számára szokatlan volt az egyházfői bezártság, és szabadságát olykor furfangos módon, őrzőit kijátszva szerezte vissza. Nem láttuk, de hihetjük: egy derűs, talán cinkos mosoly kíséretében. „Eltűnt a pápa!” ― kapott lábra nem is egyszer a hír a Vatikánban a 70-es évek végén. A teljes udvar és a testőrség mozgósításával végül megtalálták, legtöbbször a vatikáni kertekben. Koránkelőként egészségügyi kocogást folytatott ― ettől kezdve elkísérték testőrei vagy paptársai is, máskor békésen olvasmányába merült egy félreeső árnyékos padon. A Vatikánban sportpályát építtetett, beszélik, hogy uszodát is tervezett, ettől azonban eltántorították a létesítmény várható költségei.

Magam szentszéki nagykövetként 1995. február 6-án találkoztam először a pápával, amikor megbízólevelemet átadtam. Hosszas előkészítés és a részletek elgondolása után, némi izgalommal érkeztem a pápai házba, ahol minden a terv szerint zajlott ― és mégsem. A nagykövet először is nem mondja el bemutatkozó beszédét, ezt írásban előre megküldi, majd távozásakor szintén írásban kapja a viszontválaszt. Egy példája a Vatikán időtakarékos és célszerű megoldásainak. Teljes volt viszont a protokoll, a pápai nemesek és a svájci gárdisták felvezetésével, akiknek piros-sárga-kék egyenruháját még Michelangelo tervezte. Így jutottunk el a pápai lakosztályig, ahol Monduzzi háznagy szigorú irányításával bebocsátottak II. János Pál dolgozószobájába.

A négyszemközti kihallgatás itt szó szerint értendő: a pápa derűsen, a rá jellemző figyelemmel fogadott, hellyel kínált az íróasztala mellett, és kötetlenül elkezdtünk beszélgetni franciául. Ekkor megint ki kellett lépnem elgondolt szerepemből: a Szentatya közvetlensége és személyes kérdései késztettek rá, amelyekben még a hagyományos lengyel-magyar barátság jeleit is felfedeztem. Később tudtam meg, hogy a pápának ez a munkamódszere: mindenből és mindenkiből „felkészül”, és abban a pillanatban tökéletesen összpontosít a témára vagy a személyre, megragadja a fontosat, aztán tekintete és gondolata továbbsiklik, a következő személyre vagy feladatra. Így történt ekkor is, aztán jöttek a kísérők, a közös fényképek, majd az ajándékozás (rózsafüzér vagy pápai érem), amelyeket ismétlődő rendszerességük ellenére türelemmel viselt a Szentatya. A búcsúzások pillanatában csillant fel ismét a pápai humor: egy-egy gesztusban, egy rövid mondatban, egy szemhunyorításban. Első látogatásom végén, amikor beszólították a családot, a pápa, aki az államfői bíbor palástot viselte, kislányom piros ruhája láttán felderült arccal, egy fejsimogatás kíséretében megjegyezte: „Lám, mi ketten viselünk pirosat.” Más esetben is tett hasonlóan szellemes, a helyzethez és a személyekhez igazodó megjegyzéseket.

Sokan tartották merevnek, kényszeredettnek a pápa viselkedését, amire rendkívül szoros időbeosztása miatt lett is volna oka – ez azonban nem igaz. Valójában a korábbi merénylettel összefüggő sérülése és egyre súlyosabbá váló betegsége akadályozta a mozgásban, a hangképzésben és az arcizmok mozgatásában. Ha meggondoljuk, nyilvános szereplései során ezeket a változtathatatlan korlátokat kellett legyőznie a korábban mosolygós arcú, több nyelven és csengő hangon beszélő pápának. Környezetéből tudjuk, hogy sokat is szenvedett emiatt. A tévéfelvételekből rezzenéstelennek tűnő arc mimikáját viszont a közvetlen találkozások során pótolni tudta a szemével, a szem által közvetített beszéddel. Sokan leírták már II. János Pál kivételes karizmáját, szeretetteljes kisugárzását, ami minden mást háttérbe szorított, és valami egészen különleges kommunikációs csatornát teremtett meg.

Hogy nézett ki a pápa dolgozószobája? ― kérdezték első látogatásom után az ismerősök, s bevallom, nem tudtam válaszolni. Nem is láttam mást, csak a zöld posztóborítású nagy íróasztalt és a Szentatyát, fürkészően jóságos tekintetével és kisugárzásával. Ez II. János Pál pápa igazi arca, kivételes szellemi erejének titka. A következő években számos csoportot, vezető politikust kísértem el a pápai kihallgatásokra vagy találkozókra; és elmondhatom, mindenkin megéreztem ezt az elfogódottságot, és azt a feledhetetlen hatást, amit a pápával való személyes találkozás kivált. Tudok példát rá, hogy neves művész vagy tapasztalt politikus, aki külön készült egymondatos megszólalására (a csoportos kihallgatásokon ettől többre nemigen jut idő), abban a helyzetben végül semmit sem tudott szólni – ám a pápa a szándékot megértve külön gesztust tett felé. 1997-ben a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Rómában és Nápolyban tartotta konferenciáját, és a szervezők felvetették a pápával való találkozás tervét. A pápa nyári rezidenciáján, Castelgandolfóban tartózkodott, de elvállalta a találkozást, amelyen a konferencia résztvevői (kb. 200 fő) szinte kivétel nélkül megjelentek. A hivatalos bemutatkozó beszédek alatt a voltaképp betegszabadságát töltő pápa átmenet nélkül rá tudott hangolódni a magyar kultúra és nyelv kérdéseire, és válaszában kiemelte azt a történelmi párhuzamot, amely a kereszténység közelgő kétezredik évfordulója és a magyar államalapítás, illetve első keresztény királyunk megkoronázása között fennáll. Ennek lett az eredménye a Vatikáni Múzeumban 2001-ben rendezett milleniumi magyar kiállítás. A pápa láthatóan jól érezte magát a hungarológus tudósok társaságában, a kihallgatás elhúzódott, és a tervtől eltérően nemcsak a tizenkét (nehezen kiválasztott) személy köszönthette személyesen, hanem a terem másik végén távozva gyakorlatilag mindenki a közelébe jutott. Ez lehet egy példa a pápa szintén jellemző rögtönzéseire, amelyek nem kis gondot okoztak környezetének ― amint feledhetetlen élményt és örömöt a résztvevőknek.

A számos példa közül egy még mindenképp említést érdemel: találkozása calcuttai Teréz anyával egy vatikáni ünnepi misén 1997-ben, amelynek mi, a diplomáciai testület tagjai is tanúi voltunk. Megrendítő és egyszerűségében magasztos volt ez a találkozó. Teréz anya már betegeskedett, de tolószékében is el akart látogatni Rómába, a Szentatyához. A mise végén II. János Pál Teréz anyára fordította tekintetét, és nehéz léptekkel lefelé indult a Szent Péter székesegyház oltárának lépcsőjén. Mindenki kettejüket nézte, a levegőben érezni lehetett a két karizmatikus szellem sugárzását és a találkozás tiszta örömét. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a megtört egészségű pápa elért hozzá, ekkor a valószerűtlenül vékony, törékeny Teréz anya minden marasztalást elhárítva felállt a tolószékéből, és tett egy lépést a Szentatya felé, aki kinyúlt felé és megölelte. Így álltak több mint egy percig, némán örvendve, két beteg ember és két emberfölötti erőt árasztó lény. A zsúfolt székesegyházban visszatarthatatlanul szétáradt az öröm, az emberek könnyeztek, tapsoltak – valamit ismét megértettünk, valamivel ismét gazdagodtunk.

A gyászhét alatt számos méltatást olvashattunk, Sodano bíboros legutóbb a „nagy pápa” névvel idézte II. János Pál emlékét. A magam részéről ezt a néhány morzsát akartam hozzátenni a magasodó emlékműhöz.

Budapest, 2005. április 5.

Bratinka József

1995-1999. között Magyarország

szentszéki nagykövete

 .

Vissza a kezdőlapra