2005. április 08. péntek 21:24

 

II. János Pál verseiből

 

„A Ragyogó víz éneke” ciklusból

 

A szamáriai asszony visszaemlékezik Jézussal történt találkozására:

 

1.

így látni önmagát nem tudja senki

Ő másképp ismert fel. Szinte rám sem emelte a szemét. A mindentudás

/gyújtópontja volt Ő

- mint a kút vize, me1y ragyogva rezzent meg a tekintetétől.

Egyetlen tükör... mint a kút... Ahogy csillog a mélyben.

Nem kellett kilépnie önmagából, sem a szemét fölvetnie, hogy lásson.

Önnönmagában látott engem. Birtokba vett.

Áthatolt rajtam, erőszak nélkül,

elvéve tőlem szégyenemet, míg az emlékezés hosszan bilincsbe vert.

Mintha érezte volna halántékomnak lüktetését,

s egy időre elfeledtette velem roppant fáradtságomat. ..

gyöngéden, szelíden...

Szavai egyszerűek voltak. Körülvettek, mint kedves kis gidák.

És bennem... felriadtak az ott fészkelő madarak.

Ő látta minden bűnömet és minden titkomat.

Te szóltál, kellett, hogy fájjon, kellett, hogy földre sújtson

(a gondolatok áradata lezuhan súlyosan, mint egy ólomtető)

Hallgatsz - de már tudom, magamba fogadva minden szavad,

hogy az én szenvedésem abban a pillanatban föl nem ért a Te szenvedésedig.

Te szóltál... szeretetem ma át akarja élni minden gyötrelmedet,

letépni szétvagdalt kötéseid. ..

Túl késő, most a Te egész fájdalmad

szeretetté lesz a nagy úton.

 

Milyen hamar! Mekkora jósága ez a megismerésnek!

Hiszen még föl sem tekintettél

csak szóltál hozzám, szóltál a szemeddel,

mely megcsillant a kút felragyogó mélyében.

 

2.

 

Én akkor - igen, én, én tudtam: ez már az ébredés,

mint aki a folyam tükrében megpillantja önmagát

- hirtelen kiragadják a tükörből s ő föleszmél

s lélegzete eláll az ámulattól, ahogy lebeg önnön fényében.

 

Így ragadtak ki engem is - hogy történt, nem tudom. De akkor

fölismertem magam - azt, aki voltam - és aki leszek

mitől ez a kettősség - csupán az ébredéstől?

Egyszerűn megnyílt a fal, amin már annyiszor átmentem,

nem tudva, hogy elválaszt önmagamtó1

- és nemcsak önmagamtó1.

 

Igen, kiragadtak, más lettem. Látszólag minden olyan, amilyen volt:

 a teherhordó öszvérek lefelé baktatnak a dombról, ahogy naponta.

A világ rója megszokott útját, fölkel és lenyugszik a fényben

a házakba beözönlik az azúrkék ég - (hiába, hiába)

És a várva-várt csillagok közt újra fényre gyúlnak a lámpák

 

Levetted rólam bensőm terhét - de csak lassan fogom érezni,

hogy fáradsággal megteremtsem, oly sok kemény küzdelmen át

egy töredékét annak az egyszerű harmóniának,

mely ott van benned könnyedén - és határtalanul.

 

Magadhoz ölelsz - belém árasztva sok-sok fáradsággal

ezt a parányi részt. És én tudom, hogy bensőm terhe,

amit levettél rólam, nem az űrben lebeg

mérleg nem jelzi súlyát - nem leng ki erre-arra.

 

Ezt a súlytalan súlyt megérzem újra, s oly könnyű vagyok.

Könnyű, akár a száraz fábó1 felröppenő láng

nincs súlya ragyogó röptében,

mégis fölrebbenti az éj sötét boltozatát.

 

3.

 

Ott lent a mélyben, ahonnan vizet

merek a korsómmal - régóta látom már

a fényt... annyira, annyira későn

találtam rá - mégis megmarad ez az óra! .

Rátaláltam, visszfényében a kútnak, meglelve magamban üres helyét.

De jó is ez! Bár nem lehetsz egészen az enyém

maradj meg mégis tükörként a kútban

a levelek és a virágok is megmaradnak s minden ámuló pillantás

lehozza őket a magasból a szemembe

- szemembe, amely sokkal inkább csupa fény, mint bánat.

 

Az „Anya" ciklusból

 

János kérése

 

A szív hullámát, ahogy feltornyosulva csöndben kiül a szembe,

ne csitítsd el, Anyám, ne csöndesítsd ezt az érzést,

de vedd e hullámot gyöngéd kezedbe s fordítsd .

felém.

Ő kért meg erre Téged.

 

János vagyok, a halász. Oly kevés,

amit bennem szeretni tudsz.

Még érzem: a tóparton, apró kavicsok a lábam alatt -

s hirtelen - Ő.

Bennem már nem ismered fel az Ő titkát,

noha gondolataidban ott leszek szelíden, mint a mínusz.

 

De Ő akarta, hogy azt mondjam neked: Anyám.

Hagyd hát, hogy így maradjon, és a szó ne rejtse el fényességedet.

Valóban nem könnyű feltárni a szavak mélységét,

melyek értelmét Ő kettőnkbe oltotta,

hogy elrejtse bennünk titkát örök szeretetének.

 

Új időkbe merülve

 

Titkomban elmerülve élek, tekintetednek gazdagsága áthatja lényemet,

 mennyire növekszem e látomásban, mennyire eggyé válok itt a csönddel,

minderről nem tudtak sokáig

mert a Te tekintetedről senkinek sem beszéltem.

 

De jelenléted nem szűnik soha bennem

feléd tartok, egyetlen torkolat, s oly eggyé válunk egy napon

mint mozdulatlan, legmélyéig áttetsző folyó

bár testem megmarad.

 

Jönnek majd tanítványaid - érzik, hogy nem dobog a szív.

 

Életem nem függ többé vérem ritmusától

és fáradt lépteim alól nem szökik el az út.

Körülölel az új idő, mely ott csillog a kihunyó szemekben,

és szívemben él.

És végleg beteljesül minden, s a gondolatokat betölti az öröm.

 

Akkor dalra nyitom ajkam, nem hagyok ki egyetlen mondatot sem,

akkor dalra nyitom ajkam, s az magába zárja egész életed,

színültig átitatva a mérhetetlen fényű és egyszerű Eseménnyel,

mely minden emberben megfogant, láthatóan és titokzatosan

bennem pedig megtestesült és a világra jött

eljutva oly sok nemzedékhez, akiknél otthonra lelt.

 

Az „Egyház" ciklusból

 

Az alap

 

Ezen a helyen léptünk érintkezik a földdel, ahol annyi

sok fal s oszlopsor épült... ha nem tűnsz el közöttük, s tovább

haladsz, megtalálva az egységet és az értelmet

azért van, mert Ez vezet téged. Ez nemcsak a

reneszánsz épületek tereit fogja össze, hanem a távolságokat is bennünk,

kik mindannyian gyöngeségünk s kudarcaink tudatában élünk.

De Te Péter vagy. Te akarsz lenni itt az alap, hogy rajtad járjanak

(maguk után menve, ki tudja, hova jutnak), s arra haladjanak, amerre lépteiket vezérled,

hogy a tekintetükkel eggyé fonódjon a tér, mert így születik meg a gondolat.

Az akarsz lenni, aki szolgálja lépteinket - mint a szikla a juhok lépteit:

a gigantikus szentélyek alapja is a szikla. Legelőjük a kereszt.

 

Szinódus

 

Mégis mindnyájan munkához látnak, fáradtságot nem ismerve

pedig vének - alig vánszorognak, de készek a stadionban a küzdelemre,

kihunyó tekintetük, akárha a fiataloké, átfogja az egészet: ez az

a világ, melynek újjá kell születnie

az ő testük és lelkük által - az élet által, amit odaadnak és a halál

által, amire szomjaznak.

Ennek a világnak úgy kell eljönnie, mint a tolvaj - kifoszt minket

abból, amink van.

Szegények leszünk és mezítelenek, átlátszóak, mint az üveg,

mely nemcsak tükröz, hanem vág is:

a lelkiismeret ostorcsapásai alatt forrjon össze a szétszaggatott világ,

mert rajta épül a hatalmas szentély.

 

Evangélium

 

Az igazság nem olajcsepp a sebre, hogy ne fájjon, ami éget,

nem ültetik szamárra, hogy körülvigyék az utcán -

az igazságnak szenvednie s rejtőznie kell.

Minden idegszál megfeszü1 az agy szerkezetében, valahányszor

valami összeomlik bennünk, mint egy épület - tudjuk, nem elég

csak kívülről rendbe hozni, a biztos támasz az alap, mint csónaknak a hullám.

Az igazság fölemeli az embert. Ha nem volna így, kétszeres teherként

nehezedne ránk az épület, mert ami minden emberben közös,

ott rejtőzik valamennyiünkben, mint titkos aroma -

míg mások riadtan futnak az utcán, együtt a szamárral

(kevesebb-e az utcákon az igazság? vagy egyre több?)

mi bátran tekintünk előre, nem vesz erőt rajtunk a félelem.

 .

Vissza a kezdőlapra