A következő napokban részletekben közreadjuk Varga Imre beszélgetését Tamás Gáspár Miklóssal

A következő napokban részletekben közreadjuk Kengyel Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszék Európai Tanulmányi és Oktatási Központja docensének írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

7. rész

5. Természeti erőforrásokkal való gazdálkodás: a 2. költségvetési kiadási fejezet értékelése

Az új 2. fejezet a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás címet kapta. Ez a költségvetési fejezet tartalmazza a közös agrárpolitika 2 pillérének támogatását, a halászati politika finanszírozását és a környezetvédelmi politikához kapcsolódó kiadásokat. A bizottsági javaslat szerint a 2. költségvetési fejezetre fordítanák a költségvetés összes kiadásainak több mint 40%-át, 404,7 milliárd eurót. Önmagában az agrárpolitikai kiadások a teljes költségvetés 35%-át teszik majd ki még 2013-ban is. Ez az arány azt mutatja, hogy az agrárpolitika finanszírozása továbbra is az unió közös költségvetésének legnagyobb kiadási tételét képviseli, megelőzve a kohéziós politikára fordított 32%-os részarányt, nem is beszélve a versenyképességet befolyásoló meghatározó közös politikák támogatásának 16%-os részesedéséről.

A közös agrárpolitikára fordított kiadások ilyen kiemelkedő szerepét az agrárszektor jelentősége egyáltalán nem teszi indokolttá. Rendkívül furcsa helyzet, hogy amikor az európai gazdaság világgazdasági versenyképességének javítása, az információtechnológiai szektor fejlődése és a tudásalapú gazdaság és társadalom kialakulásának megerősítése kellene, hogy legyenek az unió fő fejlesztési irányai, akkor az agrárszektor támogatására szánt összeg még mindig a legnagyobb tételt jelenti a közös költségvetés kiadásai között. Ennek jól ismert történelmi gyökerei vannak, már az integrációs folyamat kezdetén a közös agrárpolitika vált az unió legrészletesebben kidolgozott közös politikájává.[22] Az is tény, hogy az agrártámogatásokra való jogosultság automatizmusa miatt az 1980-as évekre már a költségvetés 2/3-át fordították az agrárpolitika támogatására és az 1992-es MacSharry-féle reformmal indulhatott el a kiadások arányának lefaragása, és sikerült az agrártámogatásokat a költségvetés 50%-a körüli szinten stabilizálni, majd az alá vinni. Ehhez képest a 2007-2013 közötti további fokozatos részarány-csökkentés pozitív fejleménynek tekinthető, ugyanakkor egyértelmű, hogy még mindig indokolatlanul magas a támogatások súlya.

Az eddigi reformok tapasztalatai alapján sajnos azt a következtetést lehet levonni, hogy az agrárszektor bonyolult érdekviszonyai mellett (az eddig élvezett támogatásokról, a megszerzett jogokról senki sem mond le szívesen) a Bizottság és a tagországok kormányai is csak fokozatos reformokra mernek vállalkozni. Pedig éppen az elmúlt évtizedek nagyarányú támogatásai következtében olyan korszerűsödés ment végbe a nyugat-európai mezőgazdaságban, aminek következtében most már nem indokolt az ilyen nagymértékű támogatás fenntartása. Persze a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az új tagországoknak viszont most lenne szüksége a nagy összegű támogatásokra ahhoz, hogy ugyanolyan modernizáció mehessen végbe, mint korábban a többi tagország agrárszektorában. Ez tehát paradox módon ellenérdekeltséget szül a támogatások jelentős csökkentésével, a radikális reformokkal szemben, még akkor is, ha mindenki tisztában van vele, hogy nem a mezőgazdaság a felzárkózás szempontjából meghatározó ágazat.

Közös agrárpolitika

Az agrártámogatások nagyságának alakulását megszabja a 2002. decemberi brüsszeli Európai Tanácson elért megállapodás, amely szerint a közös agrárpolitika keretében a piaci támogatásokra és a közvetlen kifizetésekre 2013-ig meghatározott plafon szerinti kiadásokat kell biztosítani. Emellett a következő költségvetési időszakban a KAP második pillérét alkotó vidékfejlesztési politika fokozatosan emelkedő támogatásban részesül. A bizottsági javaslat alapján a 2. fejezet kiadásainak 70%-át a piaci alapú támogatásokra és a közvetlen kifizetésekre fordítanák.

2006	2007	2008	2009	2010	2011	2012	2013	Összesen
43,735	43,500	43,673	43,3548	43,034	42,714	42,506	42,293	301,074	teljes kiadás
	-1%	0%	-1%	-1%	-1%	0%	-1%	-1%	átlagos évi növekedés
	-0,235	0,173	-0,319	-0,320	-0,320	-0,208	-0,213	-3%	növekmény 2006-hoz képest

A KAP második pillérét jelentő vidékfejlesztési politikára a 2. fejezet kiadásainak 27%-a jutna. A politika keretében 3 fő célkitűzés alapján nyújtanának támogatásokat:

A Bizottság javaslatai alapján a 3 cél közötti arányok kialakítása az adott tagállam döntésétől függne: ahol a szerkezetátalakítás és modernizáció az elsődleges fejlesztési kérdés, ott erre lehetne koncentrálni a támogatásokat, ahol pedig például a vidéki életforma életképességének befolyásolása kap nagyobb hangsúlyt, ott a diverzifikáció lehet kiemelten támogatott cél. A Bizottság felhívja a figyelmet a vidékfejlesztési és a kohéziós intézkedések közötti összhang megteremtésének fontosságára.

2006	2007	2008	2009	2010	2011	2012	2013	Összesen
10,544	11,575	12,050	12,500	12,600	12,725	12,850	12,975	87,275	teljes kiadás
	10%	4%	4%	1%	1%	1%	1%	3%	átlagos évi növekedés
	1,031	0,475	0,450	0,100	0,125	0,125	0,125	23%	növekmény 2006-hoz képest

A tagországok ezidáig nem kívántak érdemben hozzányúlni az agrárkiadásokra előterjesztett bizottsági javaslathoz, legfeljebb abban alakult ki eltérő álláspont, hogy Románia és Bulgária támogatásai beleférnek-e a „brüsszeli plafonba”, vagy külön forrásokat kell biztosítani a két új csatlakozó országnak. A 2005. április végi luxemburgi javaslat is szinte kizárólag a kohéziós politika kiadásainak lefaragásával kíván kiadáscsökkentést elérni. Ennek egyenes következménye az is, hogy az amúgy is legnagyobb kiadási tételt jelentő agrárköltségvetés aránya az összes kiadáson belül emelkedhet, tehát nem teljesül az az eredeti elképzelés, hogy az agrárpolitikai kiadások aránya a költségvetés 45%-áról 35%-ra fog csökkenni a 7 év során. Vagyis az agrárkiadások változatlan nagysága ellentétes az agrárszektor támogatási arányának fokozatos visszaszorítását célzó törekvésekkel. Láthatóan az elnökség nem akar hozzányúlni a korábbi agráralku eredményeként elfogadott keretekhez, mert ez beláthatatlan vitákat indítana el.

Ebben a helyzetben azonban – amikor a nettó befizetők merevsége miatt mindenképpen kiadáscsökkentést kell elérni – hozzá kellene nyúlni az agrárfinanszírozáshoz is. Sőt, fel kellene vetni az eddig tabutémaként és azonnal elutasított álláspontként kezelt nemzeti társfinanszírozás kérdését. A tagországok többsége kategorikusan elutasítja a renacionalizálás címszó alatt megfogalmazott lehetőséget, átvéve azt az álláspontot, hogy ezzel az agrárpolitika, mint közös politika jellege sérülne és félő, hogy a támogatások versenye alakulna ki. Ez így nem állja meg a helyét: a többi közös politikánál is van társfinanszírozás (kohéziós politika, K+F, vagy oktatási programok), ráadásul éppen az új tagországok esetében került bevezetésre a közvetlen kifizetéseknél a nemzeti költségvetésből történő kiegészítés. Tehát az új tagoknak nem ismeretlen az agrártámogatások esetében a nemzeti hozzájárulás módszere. Vagyis egyáltalán nem új dologról van szó, csak a régi tagországoknál nincs ilyen.

A renacionalizálás egy részleges társfinanszírozás bevezetésével járna pl. a területalapú támogatásoknál, vagy a vidékfejlesztésnél (megállapodás kérdése) – tehát nem a KAP egész támogatási mechanizmusa kerülne nemzeti finanszírozás alá. Mindezek alapján az agrárköltségvetés jelentős csökkentését lehetne elérni a meghatározott nemzeti hozzájárulás bevezetésével. A támogatások versenye persze reális következmény lehet, de ezt szigorú szabályokkal kordában lehet tartani. A társfinanszírozás bevezetésével egyben összhangot lehetne teremteni a régi és az új tagokra vonatkozó szabályok között, mert amúgy is a csatlakozási tárgyalások kényszerű kompromisszumos megoldásáról van szó, amely egyoldalúan érinti az új tagországokat. Tehát lényegében az új tagországokra kialakított módszer általános bevezetését lehetne javasolni.