2005. június 06. hétfő 20:38
Trianoni Emléknap - Zebegény
Dr. Latorcai János Trianoni
emlékünnepségen elhangzott beszéde
Püspök Urak!
Főtisztelendő és Nagytiszteletű Urak!
Tisztelt emlékező Zarándok Hölgyek és Urak!
Minket, kereszténydemokrata országgyűlési képviselőket, akik nem szavazták meg az Európai Unió alkotmányát, ide, Zebegénybe, a Dunakanyar egyik legszebb helyére, a nemzeti emlékhely fennsíkjára, nemcsak Trianon emlékezete hívott, hanem ezeregyszáz-esztendős európai történelmi múltunk minden sikere, kínja, keserve, minden győzelme és kudarca.
Mi imádkozni jöttünk!
Imádkozni hazánkért, még megmaradt magyarságunkért!
Jöttünk, hogy 2004. december ötödikének minden szégyenével és keserűségével szembesülve, e zarándokhelyen felemelve szívünket, bátorítást kapjunk a hétköznapok nehézségeinek elviseléséhez, és biztató reményt a jövő megéléséhez.
Itt, az emlékmű magasában, a félárbocon lengő nemzeti zászló emlékeztető jel!
Arra emlékeztet, hogy nyolcvanöt évvel ezelőtt egy ország, egy nemzet, az akkori nagyhatalmak, az akkori győztesek igazságtalan döntése következtében, egyik napról a másikra elvesztette többségi nemzetének, magyar nemzetiségű népességének több mint harminc százalékát, területének pedig kétharmadát.
Akkor az országot sokkolták az események, a sebek a társadalomban máig nem hegedtek be.
Ma erre emlékezünk, de az emlékezés, a gyász felelevenítésének perceiben nem célunk a sebek felszaggatásával a fájdalom mélyítése.
Őszinte szívvel, tiszta lélekkel vetünk számot múltunkkal, megbocsátunk, feledjük, ami felejthető, de feljegyezzük örök tanulságul mindazt, ami nemzetünknek gyászt, könnyeket és pusztulást hozott.
Feljegyezzük, mert utódainknak is tudni kell!
Feljegyezzük, mert tudjuk, aki amnéziába esik, aki a múltat elhomályosítja, az a jövő előtt köti be a szemét.
Tisztelt Emlékező Honfitársaim!
Lehetetlen állapot, hogy nemzeti történelmünk Mohács utáni egyik legnagyobb katasztrófája, leggyászosabb eseménye után nyolcvanöt évvel még mindig csak félve mondhatjuk ki az igazságot, és messzemenő politikai óvatossággal szabad csak szóvá tennünk a Trianonban elszenvedett lesújtó nemzeti veszteségeinket.
Ezen sürgősen változtatnunk kell!
A kiutat semmi esetre sem a mesterségesen fenntartott kollektív feledékenység, hanem egyedül a múlttal, a valósággal való nyílt szembenézés, és Trianon káros következményeinek a felszámolása jelentheti.
1920. június 4-én, a békediktátum aláírásának percében, tiltakozásképpen megkondultak Magyarország harangjai.
A magyar történelemben, ilyen nevezetes harangkondulást csak egyet tartunk számon, a déli harangszót, amely évszázadok óta hirdeti Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének emlékét.
A trianoni gyászharang szava évtizedek óta elnyomni látszott a győzelmi hálaadás harangzengését.
Évtizedekig nyugtalanítón feleseltek egymással a trianoni és a nándorfehérvári harangok.
1990-et követően felerősödni látszott a győzelem hálaadó harangszava, de sajnos még napjainkban is fájón versel arra a gyászt üzenő trianoni harangszó.
Vajon, a mai zarándoklat napján, mit üzennek nekünk a harangok?
A határokon túliak bizonyára mást, mint a hazaiak.
De mást üzennek a Felvidék és mást a többi elcsatolt rész harangjai is.
Erdély, Kárpátalja, a Délvidék „elnémult harangjai" mindenekfelett azt üzenik az ottani magyaroknak, hogy ne veszítsék el a reményt, igazságos küzdelmüket ne adják fel, ne hagyják el otthonukat, ne hagyják az ősi földet, a nehézségek közepette is maradjanak meg magyarnak!
A nemzetnek ma sokkal, de sokkal nagyobb szüksége van a végvárak védelmére, mint bármikor történelmünk során.
A Felvidékiek újrakonduló harangjai azt üzenik, hogy omladoznak az elválasztó falak, már dereng a remény fénye az északi égbolton, de a sikerhez még hosszú az út.
Itt, a Kálvária-kápolna tornyában esténként felsíró lélekharang, a Nemzeti Emlékezés Harangja pedig azt üzeni, a harmadik évezred küszöbén még nem tudtuk átvágni a lelki vasfüggönyt, ami megosztja a nemzetet.
Az csak remény maradt, hogy az egységesülő Európa megoldja a gondokat.
Ezért ma a fő feladat a miénk, az anyaországiaké.
Az anyaországiaké, mert 2004. december 5-én nem az ANYA tolta el magától gyermekét, hanem egy rosszul vezetett, megtévesztett ország bénult, merevedett meg az MSZP és a kormány vezetőinek sulykolt NEM-étől.
Ezzel a bélyeggel a homlokunkon nem elég emlékezni, nem elég beszélni, nem elég gyertyát gyújtani, tenni kell, méghozzá sürgősen!
Sürgősen, mert akik a NEM-mel szavazásra való buzdítással egy időben fűt-fát ígértek: a magyarországi áttelepülés megkönnyítését, a szülőföldprogramot, akik bedobták a köztudatba a „nemzetpolgárság” fogalmát, azok ma, fél év múltán már szót sem ejtenek mindezekről.
Mégis hiszem, hogy ébredezve a bénultságból ez az ANYAORSZÁG képes lesz óvón kitárni karjait a határokon túli nemzetrészei felé is, mert felfogja végre, hogy „egy lelki Trianon” kivérezteti fiait, és akkor, mint oldott kéve – valóban - széthull nemzetünk!
Ha el akarjuk kerülni ennek bekövetkeztét, a határok által szétszabdalt magyarságnak meg kell őriznie lelki- és nemzeti egységét.
Ezért most azt kell tennünk, ami a legjobban építi és erősíti a nemzet önbizalmát, hitét magában és hitét jövőjében.
Ahogy Tőkés László mondta: „Most jogokat kell követelnünk az elszakított területek helyett. Területért - jogokat!"
Ennek kiharcolása pedig a mi feladatunk, az Anyaország kötelessége.
Jogokat kell tehát követelni, emberi, kisebbségi és közösségi jogokat, a nemzeti önrendelkezés jogát. Mert csak az autonómia az, ami végképp orvosolhatja a nemzetünkön ütött trianoni sebeket, és ami előfeltétele a térség általános rendezésének, a politikai és társadalmi biztonságnak, a stabilitásnak, s nem utolsósorban kényszerpályánknak, az európai integráció sikerének.
Trianon fájó emlékét idézve, nem a múlt, hanem a jövő kell, hogy érdekeljen bennünket.
Honfitársaim!
Sikeres jövőben, csak egy erős Magyarország, egy büszke, egészséges lelkű, egységes magyar nemzet reménykedhet.
A határokon inneni Magyarország ma a térség legglobalizáltabb állama, amely nem védekezik kellően az idegen érdekek behatolásával, a népességfogyással, az anyaföld és az identitás elvesztésével szemben.
Magyarország ma fizikai és lelki értelemben is mélyponton van!
Ha időben nem lépünk, és nem váltunk, magányosságunk beteljesedik.
A változásért küzdeni kell!
Harcot kell folytatnunk nemzeti eszméink megőrzéséért, az idegen befolyás visszaszorításáért, napról napra, házról házra, ha kell, utcáról utcára! Mert embertől-emberig kell újjáépíteni a magyar-magyar kapcsolatot!
S ebben a küzdelemben mindenkire szükség van!
Mindenkire, aki egy magára talált, életerős és hatékonyan működő új Magyarországot akar!
Egy olyan Magyarországot, amelyben minden döntésnek van jogi és erkölcsi következménye, olyat, ahol rend és hatékonyság uralkodik, olyat, ahol a társadalom mozgatóereje a becsület és a hit, a tradíció és a munka.
Itt, az 1848-49-es dicsőséges forradalom és szabadságharc emlékhelyén, az Aradi tizenhárom emlékparkjánál azt is ki kell mondanunk, ma a világnézeti megosztottságon túlmutató hídépítésre, modern, nemzeti érdekvédelemre van szükség!
Olyanra, amilyet csak egy, a nemzetéért felelősséget és áldozatokat felvállalni képes kormány tud megtenni, olyanra, amely reményeim szerint jövőre, a választásokat követően megalakul majd.
Addig is új válaszokat kell találnunk a kihívásokra, addig is dolgoznunk kell, nehogy akkor már késő legyen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én hiszek abban, hogy még mindig vagyunk elegen az Országgyűlésben is ahhoz, hogy lehajoljunk a Trianonban szétvert magyarság darabjaiért, csendben összeszedjük, és újra összerakjuk azokat.
Először a szívekben, később a valóságban is!
A Magyarok Istene segítsen bennünket!
.
