2005. június 24. péntek 21:04

 

 Bush elnök rigai beszédének hatása az európai új demokráciák belpolitikai helyzetének alakulására

 Egyre többek részéről fogalmazódik meg az igény, hogy a magyarországi parlamenti pártok folytassanak érdemi párbeszédet egymással, és politikai és gazdasági alapkérdésekben alakítsanak ki konszenzusos álláspontot. A nemzetközi gazdasági közösség Magyarországon tevékenykedő képviselőinek, akárcsak egyes politikusoknak vagy értelmiségieknek ez az elvárása jogos, hiszen a parlamenti demokrácia politikai és társadalmi alapkonszenzus hiányában nem működhet. Mégsem várható változás e téren, hiszen a meghatározó magyarországi pártok közötti „kommunikáció” nem a politika koordináta-rendszerében, hanem azon kívül, e pártok által választott, számukra kedvezőbb érdekérvényesítési lehetőségeket kínáló dimenziókban zajlik.

 Bush elnök néhány megnyilatkozása – a rigai beszéd május 7-én, a Nemzetközi Republikánus Intézetben (IRI) mondott beszéd május 18-án – alátámasztja az ellenzékben lévő jobboldali FIDESZ antikommunista alapállását, igazolván azt a dimenziót, melyben ez a párt a politikai eseményeket értelmezi, ugyanakkor megtörheti a kormányon levő baloldali Magyar Szocialista Párt (MSZP) és Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) kommunikációs lendületét. Bush e beszédeiben ugyanis nem utolsó sorban a volt Szovjetunió kommunista örökségének felszámolása mellett száll síkra.

 Az amerikai külpolitika hangsúlyeltolódása hozzájárulhat a szorosabb együttműködéshez az európai új demokráciák jobboldali, antikommunista gyökerű politikai szereplői között.

Elemzés:

 A magyar parlament meghatározó pártjai (MSZP és SZDSZ, illetve FIDESZ) közötti „szakadék” azért keletkezett, mert mindekét politikai csoportosulás megkísérli a politikai erőtéren kívülre száműzni a másikat. A FIDESZ nem tekinti legitim politikai szereplőnek az MSZP-t. Előbbi párt politikai gyakorlatának lehetséges következményeit elemezve az MSZP-nek nincs helye a politikai színtéren. A FIDESZ törekszik az SZDSZ delegitimálására is, minden adandó alkalommal rámutatva, hogy MSZP-vel való együttműködése esetében többről van szó szokványos kormánykoalíciónál („összenő, ami összetartozik”).

 Ezzel egyidőben a kormánykoalíció pártjai a politikai helyett a kriminalitás dimenziójában kezelik a FIDESZ-t. A FIDESZ nyíltan vállalt patriotizmusából kiindulva egy túlfeszített gondolatsor végpontjaként – a nacionalizmuson és irredentizmuson keresztül – eljutnak a rasszizmus és antiszemitizmus alaptalan vádjáig, szintén megkérdőjelezve a másik szereplő politikai legitimitását.

 Az antikommunizmus a FIDESZ önazonosságának szerves része. E párt létrehozásának elsődleges célja 1988-ban a kommunista rendszer felszámolása volt. Meghatározó személyiségei soha nem tekintettek el ettől a körülménytől, mely a mai napig a párt egyik legfontosabb összetartó erejének számít. De miért vált ez a párt kommunikációjában hol nyíltan, hol burkoltan megjelenő alapeszme mára a kommunista utódpárt legitimitásának tagadásává a FIDESZ politikai gyakorlatában? Erre a kérdésre egy lehetséges választ a rendszerváltás egyik mozzanatában találunk.

 A rendszerváltás idején általánosan elfogadott gondolat volt Magyarországon, hogy a kommunista párt politikai hatalmi monopóliumáról nem minden ellentételezés nélkül fog lemondani. Minden akkori politikai szereplő tudomásul vette, hogy a kommunisták politikai hatalmukat gazdasági hatalommá konvertálják. A rendszerváltás körülményei azonban nem indokolták, hogy a rendezendő kérdések sorába kerüljön az is, mi történik, ha a gazdasági hatalmat – amelynek megszerzése a megállapodás részének tekinthető – a kommunista utódpárt sikeresen használja fel a politikai hatalom visszahódítására. A FIDESZ a rendszerváltás során kötött megállapodás ismételt felrúgásaként értelmezi, hogy az utódpárt MSZP másodszorra is kormányt alakított Magyarországon.

 Az MSZP tudatában van annak, hogy vékony jégre tévedt. Képviselői éppen e politikai legitimációs zavarok ellensúlyozása végett hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltás lezárult Magyarországon. Külpolitikai elemzőik megfogalmazásában ez úgy hangzik, hogy a kétpólusú világrend végleg meghaladottá vált. Ideológusaik ugyanakkor azt is beismerik, hogy a rendszerváltás „túl jól” sikerült e gazdasági-politikai érdekközösség számára. A FIDESZ ezzel szemben a magyarországi rendszerváltás befejezetlenségéről, a demokrácia elmélyítésének szükségességéről beszél, és ugyanezen nézetrendszer részeként a szovjet örökség felszámolásának jegyében alakítja külpolitikai felfogását.

   Az MSZP számára egy ilyen helyzetben – azon túl, hogy sikerült magához láncolnia az SZDSZ-t, mely a rendszerváltás idején radikális antikommunizmusáról volt ismert – meghatározó jelentőségű az a legitimáció, melyet a külföldi – nyugat-európai és Egyesült Államok-beli – politikai szereplők e párthoz való pozitív viszonyulása jelent. E viszonyulás alapján az a feltételezés áll, hogy a rendszerváltás stabilitását ebben a térségben első helyen a nacionalizmus veszélyezteti. Ebből a feltételezésből pedig közvetlenül következik, hogy azokkal a politikai erőkkel szemben, melyek bármilyen formában kapcsolatba hozhatók a nacionalizmussal (például patrióták) más politikai erőket kell előnyben részesíteni – akár a kommunista utódpártokat is. A párt-térkép fokozatos leegyszerűsödésével a közép- és kelet-európai államokban általában két nagy politikai tömb maradt a porondon: az inkább patrióta konzervatív jobboldal és az erős gazdasági háttérrel rendelkező posztkommunisták, miközben a közvetlenül a rendszerváltás utáni szakaszban kiemelten támogatott liberálisok jelentéktelenné váltak. Adott volt, hogy az említett sémának megfelelően például az Egyesült Államok adminisztrációja mely pártot preferálja a 2002-es magyarországi választásokon.

 Az amerikai külpolitikára jelentős befolyást gyakorló kutatói körökben elkezdődött a „nacionalizmus versus stabilitás” séma felülvizsgálása és árnyalása. Ismertté vált például az a nézet, hogy a nacionalizmus az európai új demokráciákban éppen akkor bizonyult a stabilitást valóban veszélyeztető tényezőnek, ha a kommunisták politikai hatalmának átmentését szolgálta (Milosevics, Meciar). A Szovjetunió utódállamainak esetében pedig a séma egyáltalán nem működik, hiszen a stabilitást mindenek előtt a kommunista rendszer egyes összetevőinek folyamatos továbbélése, a volt kommunista vezetők autoritárius hatalomgyakorlása ásta, illetve ássa alá (Grúzia, Ukrajna, Kirgizisztán, Moldova, Fehéroroszország).

 George W. Bush Rigában a hatvan éve kötött jaltai megállapodásról szólva úgy fogalmazott, hogy „a próbálkozás, hogy a stabilitás kedvéért feláldozzuk a szabadságot megosztottá és instabillá tett egy kontinenst.” Azt is mondta, hogy „megtanultuk, hogy az önkormányzásra irányuló törekvést gyakran a patriotizmus lendíti előre és tartja fenn, a szülőföld hagyományai, hősei és nyelve.” Majd így folytatta: „A demokrácia kilátásai nemzeti büszkeséggel, függetlenséggel és választásokkal kezdődnek.” Noha e beszéd üzeneteit az amerikai elnök első sorban Oroszországnak és a Szovjetunió többi utódállamának címezte, nehezen képzelhető el, hogy e szemlélettől az amerikai közép- és kelet-európa politika teljes mértékben függetlenedhetne.         

Következtetés:

 Az amerikai külpolitika szemléletének módosulása, melyet első sorban a szovjet utódállamok problémáival való szembesülés idézett elő tovább erősítheti a FIDESZ politikájának antikommunista vonulatát. A nyugat-európai pártok nagy valószínűséggel követik majd az amerikai külpolitika változását. A preferenciák módosulása hatással lesz általában az európai új demokráciák jobboldali pártjaira. A kedvezőbb légkört máris érzékelő konzervatív politikai erők szorosabb együttműködésre készülnek egymással.

 Az együttműködés egyik első témája a kommunizmus bűntetteivel való szembesülés lehet. A fasizmus rémtetteivel való szembenézéshez hasonló folyamat indulhat el, és ennek során nyilvánvalóvá válhat, hogy a kommunista utódpártok egy bűnös rendszer gazdasági és politikai haszonélvezői. A jobboldali pártok önbizalmát tovább erősítheti az a tudat, hogy mindannyian derekasan kivették részüket országaik NATO- és EU-csatlakozásából, a destabilizációval kapcsolatos amerikai és nyugat-európai aggodalmak esetükben megalapozatlannak bizonyultak.

 A magyarországi belpolitikai kilátásokról szólva: változást a 2006 tavaszán esedékes országgyűlési választások hozhatnak. Attól is függően, hogy mely párt nyeri meg a választásokat, elméletileg két lehetőség adódik. Az egyik, hogy a politikai szereplők elvarrják a rendszerváltás idején elvarratlanul maradt szálakat: új megegyezés születik azokról a nagy horderejű kérdésekről, melyek 89-90-ben nem kerülhettek napirendre. A másik, hogy a parlamenti többség és a kormány fokozott mértékben hagyja figyelmen kívül a parlamenti kisebbség véleményét, szándékait, érdekeit. Ez egy autoritárius rendszer irányába való elmozdulást jelentene. A választásokig a magyar parlament meghatározó politikai erői minden bizonnyal tovább folytatják azt a nulla összegű játszmát, melyet 2002-ben elkezdtek.  

 Budapest Analyses No. 67, .

Vissza a kezdőlapra