2005. június 08. szerda 20:28

 

Így kell éljünk, ahogy lehet
Diószén – Itt még a kutyák is magyarul beszélnek

Lemegyünk a térképről. Csak Erdély- térképet hoztunk magunkkal, s a Szeretnél véget ér rajta a világ. Vannak még a kezünk ügyében kiadványok a csángókról, pontosan kettő, de a Diószén nevű helység egyik szerint Gioseni, a másik szerint egy hangzásában sem hasonló helység, ráadásul a magyar megnevezés is időnként Dzsoszénnak van írva.

Így legyen valaki pontos és tudományos. Mindenesetre át kell menni a Szereten, ebben egyetértenek a források. Érdeklődünk többektől, megtaláljuk a hidat, ami hatalmas gát egyben, mesterséges tóvá duzzasztja itt a folyót. Egy vízi üdülő- és nyaralóparadicsomot lehetne itt létrehozni – úgy látszik, nincs rá igény. Nem csak a Székelyföld útjai elhanyagoltak, ha ez vigasztal valakit, itt is akkora kátyúkat kerülgetek néha sikertelenül, hogy félek, egyikben eltűnünk autóstól.

A Szeret keleti partja, mint hosszú, egyutcás falu, mindkét irányban be van építve, ameddig ellátunk. Tábla, útjelző – ilyesmi nincs. Aki itt lakik, tudja az irányokat, más meg mit keres itt. Jobbra indulunk az aszfaltot sosem látott úton, lehet haladni szépen lassan, több gyalogost is megelőzünk. Kár, hogy a sofőr nem sokat nézelődhet, kerülgetni kell a gödröket, útból kiemelkedő köveket. Talán több falun is átmegyünk folyamatosan, a házak építési stílusából, színezéséből, az utcára kitelepedett ünneplő társaságokból az első szakaszon arra következtetünk, hogy román faluban járunk, aztán a dolog lassú átmenettel elputrisodik, az emberek is barnábbak, az asszonyok színesebben öltözöttek, itt cigányok laknak (az egyik kapura – mint cégér – madzagon két tégla van lógatva, a téglavető kézműves-kisiparos így jelzi: áll a tisztelt vásárlók rendelkezésére), azután egy rendezett templomkert nagy, katolikus templommal. Parkszerű környezet, áthajtunk egy hídon, hatalmas betonkereszt, s az az érzésünk, magyar faluba érkeztünk. A gyermekek románul veszekszenek, egyiknél ostor van, és végigvág a másikon, egy anyuka előrohan a visításra, igazságot tesz románul, de ettől még lehetnek magyarok. Jók a megérzéseink, ráköszönünk az útszélen állókra magyarul, szépen fogadják.

Kocsma-vegyesbolt az út szélén, teraszán idősebbek ülnek egy itallal az asztal körül, mi is megszomjazhatunk ebben a melegben. Az autó rendszámából tudhatják, kifélék vagyunk, adjistent köszönnek, nagy a meleg, megszomjazik az ember, teszem hozzá a köszönéshez. Helyet csinálnak, üljünk közéjük. Kezemben a diktafon meg a pénztárca, rögzítek valamit a beszélgetésből a gyatra emlékezet megsegítésére. Három öreg üldögél. Két férfi meg egy asszony, a fiatalabbak üveg sörökkel a kezükben messzebbről figyelnek. Nincs gond a magyar beszéddel, gyakorlottak benne, a közelben játszadozó gyermekek románul élik közéletüket.

A kolléga a gombákra tereli a szót, ebből nagyon hamar megvan az egyetértés, én képviselem a laikusokat. Az egyik öreg kicsit be van szíva, a jókedély és a melldöngető nagyotmondás határán, óvatosan terelgetem másfelé is a szót, ezért több beszélgetés alakul egyszerre, italos barátunk időnként dalra fakad, közbevág, nagyon szeret bennünket. Egy kis rekonstrukció a beszélgetésből (arról faggatózom, van-e, volt- e magyar iskola a faluban...):

- Én tanultam magyar iskolában.
- Itt a faluban?
- Nem, Kalagorban, ott tanultam három évet. Meg voltam három évet Magyarországba, kettőt Törökbe, egyet Jugoszlávba.
- Amerikában nem volt? (nevetünk)
- Ott van a fiam. A legküssebb. Az egész világ tudja. Ott megnősült, nem akar beszélni velem. Megváltotta a hitit.
- Milyen hitű lett?
- Pokoic.
- Az mit jelent?
- Azt ki mit tudja. (Mária néni: Nem vetnek keresztet.)
- Nem mondok én semmit.
- Most van itt magyar oktatás?
- Járt itt egy tanító, fölirogatta...
- Még nem kezdték el ezek szerint?
- Egzákt nem bírnám tudni. Ne beszéljek...
Ruzsabokorban jöttem a világra...
- Hogy hívják magát?
- Lukács Aurél.
- Az szép magyar név. És magukat?
- Klára György. Calare Ionica. Calare Maria.
- A lányneve mi volt?
- Puskasu Maria.
- És honnan való?
- Lábnyikból. Ott magyar van csak.
- Az itt van közel?
- Ponyicsétől még sápte kilometri.
- A gyermekek nem beszélnek magyarul a faluban?
- Itt még a kutyák is magyarul beszélnek.
- Aurél bátyám hányban született?
- 39-be. Hatvanhét évem van. Még nem vesztem el. Este megyünk lakadalomba. Nyámok vagyunk.
- És kétmilliót kell adni? (roppant tájékozott vagyok)
- Akinek van... Ahogy gondolja.
- Gyerekek vannak szépen a faluban?
- Van olyan asszony, akinek van tíz gyereke. Olyat itt nem kap, akinek egy-két gyereke van. Öttől fel tízig, olyat kap.
- Erdőket kaptak-e vissza a faluban?
- Én kaptam, de nem az egészet.
- Gombát szoktak vinni a piacra?
- Mink nem, a cigányok.
- Sok cigány van?
- Ott az a nagy kereszt... ott fölfelé mind cigány.
- Tudnak-e magyarul azok?
- Nem tudnak. Némelyik még ért belőlük, az öregek.

Beszélgetés közben közelebb jönnek a fiatalok, lejár a kismagnóban a szalag, észrevétlenül kiveszem a kazettát, zsebre rakom, és csak figyelek. Székeket hoznak, már több mint tízen üljük körül az asztalt. Ahhoz képest, hogy a kutyák is magyarul beszélnek itt, a fiatalabb korosztály nehezen szól magyarul, gyakran románra vált. Mellémtelepedik Aurél bácsi fia, s próbálunk magyarul beszélni. Nagyon nem megy neki, pedig igencsak mondani akar nekem valamit. Fele magyar, fele román mondatait összerakom, s visszamondom magyarul, ha ezt akarta közölni, akkor bólint, ha nem, akkor újból nekirugaszkodik. Nem számít az, hogyan beszél az ember. Mondom: beszélhet románul valaki vagy magyarul, az számít, milyen ember. Nem ezt akarta mondani. Ő nem tud jól beszélni. Az öreg részeg, mindenfélét beszél, az nem jó. - Úgy érti, hogy mi elvisszük, amit mond? – Az most is megy? – mutat az ölemben a kismagnóra. – Nem megy – rázom a fejem, és meg is mutatom, üres, még kazetta sincs benne. Neki az apjáról van szó, ne csináljunk bohócot belőle. Meg van győződve, hogy talán még filmezünk is valamilyen fondorlatos, titkos módon.

A gyanakvás mindvégig jelen van, az idősek között ajánlólevél, hogy szót értünk ezen a finnugor nyelven, a fiatalabbak már jó románok. Talán még tudják, hogy a Calare a Klárából lett, de jobb azt elfelejteni.

Krebsz János, RMSZ

 forrás: erdely.ma.

Vissza a kezdőlapra