A

A második Európa Bál színe és visszája, tenyeressel és fonákkal

Milyen volt a huszadik század Európájának illata, kérdeztem évekkel ezelőtt Judith Mullert, az Oscar-díjas parfümkreátort. „A változatosság és az izmusok illata jellemezte” – felelte. „Beleszülettem a Horthy-idő feudálkapitalizmusába. Akkor a nagy klasszikusok illata uralkodott: Chanel 5, Molnár Moser kreációi. Majd jött a fasizmus. Kihozta a nagyon erős, agresszív illatokat. Franciaország német megszállása alatt jelent meg például a Soir de Paris. Szinte tüntetés volt a francia nacionalizmus mellett. Azt üzente, nagy, kék üvegben, erős, agresszív illattal: ez a párizsi este a miénk. Mi itt vagyunk, ti menni fogtok. A nácizmus – ezt csak vérszaggal tudom összehasonlítani….”

„A szocializmus azokkal az illatokkal rukkolt elő” - folytatta, - „amelyek olyan nagyon könnyűek voltak. Nem komplikálták túl őket. A kommunizmus kreálta a visszafojtott indulatok, az elnyomottság illatait. Voltak ilyenek… De most egy új században élünk. Hogy milyen illata lesz? Nem tudom. De nagyon szeretném megalkotni a Hungarian Rhapsodyt. A magyar nemzeti illatot. Szeretnék részese lenni a magyar nemzeti parfüm és kozmetikai ipar újjászületésének…” A „tegnapelőtti” vágy – tegnapelőtt teljesült. A második Európa-bálon bemutatták a Hungarian Rhapsody Nº 5 jelzéssel ellátott új magyar parfümöt. A porcelánüvegcse Szász Endre egyik utolsó tervezései közé tartozik; elegáns, kecses, de az üvegváltozata is szemgyönyörködtető. Szólunk még róla, hiszen a nagyközönség elé június első napján vezetik majd e – remélhetőleg európai – siker országos premierjét. Ám az „előzetes” körülményei sem voltak ezért – annyira… - rosszak…

Magyarország (?) immáron másodszor ünnepelte Európát; uniós tagállammá válásunk évfordulóját. A fővédnök Dobrev Klára volt, így természetes módon Gyurcsány Ferenc is részt vett az eseményen. Ahogyan Szili Katalin házelnök, valamint több miniszter, államtitkár, illetve magyar uniós képviselő is megtisztelte jelenlétével a szervezőket, és – elsősorban természetesen – az Európa-díj kitüntetettjeit. Így – elsőként - Antall Józsefet, aki a legkorábban ismerte fel csatlakozásunk kiemelkedő fontosságát, és küzdött annak sikeréért, hallhattuk Gurmai Zita laudációjában. A posztumusz elismerést a rendszerváltó kormány első miniszterelnökének özvegye vette át. S díjat kapott Nancy G. Brinker, Czakó Borbála, Esterházy Péter, Joe Leinen, Méray Tibor, Polgár Judit és Vizi E. Szilveszter. De részesítsük e beszámoló során „pozitív diszkriminációban” a protokoll további részét is, hiszen említést érdemlő gesztus az, hogy a bál bevételének egy jelentős részét a szervezők az emlődaganat-prevenció segítésére ajánlották fel. És köszöntőikben szóltak azokról a nőkről, akik „nap, mint nap hiába keresnek méltó munkát méltó bérrel, akik erőszak áldozataivá válnak, akiknek nem adatik meg az anyaság öröme, és akik a nőket sújtó betegségek szenvedői”. Az egyik legjobb helyen mondták el – az említett területek szakminiszterei épp úgy jelen voltak, mint néhány multinacionális cég (Matáv, BMV) vezetője. Valamint a Richter Gedeon Rt – kellő ösztönzést kaphattak ahhoz, hogy hatékony együttműködést tanúsítsanak a gyógyszerek forgalmazásának olykor nehézzé váló társadalmi körülményeiért. S az, hogy a magyarországi Lions Klub a bál szervezői közé állt, azt is jelezte: Ütő Ákos kormányzó egyesztendős tevékenysége alatt sokat lendített a klub ismertségén, hatékonyságán.

S hogy mi volt még? Természetesen tánc és tombola; pünkösdi király és királynő választás; somlói borok és mézzel sütött pulyka; szarvasragu és eurófa-ültetés. Majd meglátjuk, hogy ez utóbbi esetében beválik-e a népmesék vissza-visszatérő álma: mert milyen jó is lenne, ha a fa ágait rázva majdan, termésként, ropogós eurók hullanának az arra járó vándorok ölébe… S ilyen csodafák népesítenék be járdáink, közútjaink mentét; itt-ott túl kopár domboldalainkat – talán még a rezgő eurónál is többet érne, hogy frissítenék levegőnket, fékeznék a lezúduló vizek rohanását. Véget ért tehát a második Európa Bál. De azt tudnunk kell, hogy Európa – alkotmányával, gazdasági nehézségeivel, a nemzetek olykor még nehezen visszafojtott egymásnak feszülésével, a közös célok összehangolásának egyértelmű egyenrangúságával – új korszaka még csak most kezdődik. Nem igazán van, lesz báli hangulat. De az új magyar Európa illatáról Müller Judit – Debrecenből – már gondoskodott. Aki huszonnégy évesen nyerte illatkreációjáért az első Oscar-díjat. Harminckét éves, amikor a francia kozmetikai szövetség az ő nevét viselő díját alapítja, amelyet a legeredetibb szakmai kreációért adják át, azóta is. Majd Jerusalem 3000 néven került forgalomba egy izraeli állami aranyérem: egyik oldalát Judith bibliai parfümének üvegcséje díszíti. Judith Muller Haifából. Aki a legkönnyebben angolul olvas, a családi szeretetről magyarul, a hétköznapi élet tennivalóiról héberül, zenéről és művészetről németül, az élet, a szerelem, a parfüm és a kozmetika finomságairól azonban franciául gondolkodik.

És most, az Európa Bálon megtette értünk azt a legtöbbet, amit képességeivel megadhatott. Megmutatta, hogy a mi huszonegyedik századunk legyen franciásan elegáns, de magyarosan átható; édes, mint a brüsszeli bonbon, de maradandó, mint a magyar szív gondolata. Pikáns, mint egy nápolyi éjszaka, de nem múló, mint egy magyar rapszódia hangulata. És, ami a legfontosabb: ez a mi dolgos, küzdő, közös Európánk se bálban, se bál után ne legyen – izzadtságszagú…

*****

A fenti beszámolót egészítsük ki személyes vallomással is: lenyúltam Gyurcsány Ferenc tollát. Vagy Kóka Jánosét. Egy, az asztaluknál ülő hölgy írta fel vele nekem a telefonszámát, későbbi interjúnk kapcsán, de mert nem volt mivel, kinyújtotta a kezét, s egyikük átadta a tollat. Amelyet én – az újságírókra jellemző automatikus mozdulattal – a cetlivel együtt zsebre vágtam. A félreértések elkerülése végett ez még csak nem is kleptománia – egyszerűen ez egy szakmai mozdulat. Mire a leírt mondat végére érünk, már elfelejtjük, hogy a toll épp nem a saját munkaeszközünk. A lényeg, hogy egyik úr sem szólt rám, s mire visszavittem volna, már hazamentek. Az Európa Bálról.

Mert hogy ott történt e kínos eset. Most nézegetem – hát nem mondom. Snassz egy alkalmatosság. A hegye szépen fog, a betét talán Parker, de a foglalat ilyen fautánzatú IKEA-divatra hajaz. Cégnév is van rajta, németországi internet-címmel – nem túl sokat mondó. Summa summárum: hiába bocsátanám árverésre a tollat, azzal, hogy vagy Gyurcsányé, vagy Kókáé – nem érne annyit, mint Medgyessyé. Mármint az, amellyel aláírta uniós csatlakozási szerződésünket. Ha jól emlékszem – hárommilliót is megadott érte valaki, egy aukción… Kicsit komolyabbra fordítva: abban sem vagyok biztos, hogy az említett két úriember közméltósági szereplése során szert tett-e, szert tesz-e olyan tollra, amelyet érdemes lenne zsebre vágni, egy esetleges későbbi árverés nagy licitbevételéről álmodozva… Nos – beszéljünk a második Európa Bálról. Amelyet tavaly még a Gundelben tartottak, volt is ott nagy parádé, megjelent a sajtó színe s java. Olyanokkal is találkoztam ott, akikkel már hosszú évek óta nem futottam össze hasonló eseményeken. És jelen volt, természetesen, a baloldali politikai elit krémje; akkor még volt egy sportminiszter, akiről – legyünk korrektek – megjegyeztem magamnak: kiválóan táncolt. A parkett ördögeként rokizott – akkor még nem sejthettük (Pelikán elvtárssal szólva), hogy elég lesz néhány hónap arra, hogy a többségünk már csak – jó esetben – ropizzon… Nos, az úri közönség mára kinőtte a patinás városligeti helyszínt, és az ELTE kongresszusi központjában teríttetett. A baloldali politikai elit tovább nőtt, sőt, Csák Mátétól Sugár Andrásig, Méray Tibortól Esterházy Péterig a „független” vállalkozói és szellemi holdudvar sem marasztalta otthon magát – feltűnő volt azonban a sajtóelit kínos hiányzása. Mondom: a Gundelben még azokat lehetett a balliberális sajtó képviselői közül fehér hollóként említeni, akik nem voltak ott; most az arány megfordult. Az említett sajtókör számító (és számító) hangadói mintha pillanatnyilag nem szeretnének „vegyülni” ezzel a társasággal…? No, talán ne menjünk ilyen messzire…

A jelen lévő elit amúgy szolidan, már-már decensen viselkedett. Dobrev Klára bolgárhimzéses kosztümjének sötét színe talán metaforikus értelmezést is hordott magában; ahogyan az is, hogy a Gyurcsány-házaspár, Kóka miniszter, Dobolyi és Gurmai uniós képviselő asszonyok, valamint Lomniczi Zoltán alkottak egy asztaltársaságot; Szili Katalin házelnök asszony pedig egy asztallal odébb kapott helyet. S nem épp kiemeltet. Most, valahogyan, nem tűnt felhőtlennek a kedve (igaz – legalább elmaradt a rágógumi…); feltűnően korán el is távozott. Ahogyan, nem sokkal később, a fővédnök asszony is, férjura társaságában, s velük a közel ezerfősre beharangozott, ám valójában mintegy öt-hatszáz bálozó mintegy fele. Megértem – a hangulat messze nem érte el az egykor volt vállalati bulik, vagy üzemcsarnok-névadó ünnepségek hangulatát… Fogorvos barátom eképp definiálta helyzetünket, miközben a koktélra vártunk: „hát otthon még azt gondoltam, hogy nem igazán a nosztalgia lesz úrrá rajtam. De most valahogy még szép emlékeket is ébreszt bennem ez a Halló-bár „fíling”… Nézted a műsort?” (A Moulin Rouge tánckara villantotta fel műsorát és combjait amolyan nyitányként…) „A ruhák talán még ugyanazok, mint ott, harminc éve – legfeljebb a lányok fiatalocskábbak.” No no, szólt rá asszonykája. „Ha így folytatod, lecserélem az öregecskedő férjemet…” Eközben sikerült megsértenem Sugár urat; mivel vagy tíz perce kevergették már néki a koktélokat, megjegyeztem: talán jobban járunk, ha telefonon rendelünk magunknak. Szegény, magára vette – pedig a mixer gondolta úgy, hogy csevegő csomagként bánik a poharakkal…

Szóval azért telt-múlt az idő – elérkezett a tombolaidő, amelyhez fogható unikális eseményt (és ez komoly) élőben még sohasem láttam. Történt, hogy Fodor János a szokásosan fordított sorrendben abszolválta a húzást, gondosan fel is olvasva a cégek és magánszemély-miniszterek által felkínált ajándékok adományozóit (mert ez itt a reklám helye…), ám az utolsó előtti előtti körben – hogy hogy nem – elfogytak a díjak. Kihúzta a harmadik díj nyertesét, a hölgy ki is sétált, de a csomagok között nem volt ott a felkonferált nyeremény. Fodor – bakira gondolván – bejelentette, hogy ugrunk; nincs új húzás, de a hölgy, ha már kifáradt, elviheti a második díjat. És felolvasta, hogy mit. De legyen ott, ne égessem magam, kérte Fodor. Ám hiába. A nyeremény nem volt ott. Fodor láthatóan dühbe gurult, és közölte: akkor a hölgyé a fődíj, a félmilliós karóra. Na, azt kihozták, de Fodor kibontatta a csomagot: valóban benne van? És az, amit előre leírtak? A gyémántok is ott vannak?

Kínos volt. Néztem, néztem a Tűz van babám címmel kultusz-emlékeinkbe égett film megelevenedett jelenetét, és már csak azt a mondatot vártam: na, aki nem lopott, az nem is nyert. De nem hangzott el.

Ám mi jegyezzük meg – hová is ültették azt az eurófát. És ott egye meg a fene azt, hogy ők ültették – ha végre, legalább ez, nekünk fog teremni…

Tamási Orosz János