2005. június 05. vasárnap 21:35
Trianonért szól a harang
Surján Lászlónak az I. Abaúji Polgári Pikniken mondott beszéde
Szikszó, 2005. június 4.
Reménykedünk Kölcseyvel mi is, hogy eleink megbűnhődték már nemcsak a múltat, hanem a jövendőt. De hozzá kell tennünk a magunk igyekezetét. A bűnt újra, meg újra el kell űznünk magunktól, s jövőért minden nap meg kell küzdenünk. A sült galamb csak a mesében repül.
„A félrevert harang megdöbbenést, riadalmat okoz; de ugyane harang hangjának más a hatása, amidőn délre kondul; más ha temetésre szól, és ismét más, ha a bevonuló nagyot üdvözli. És bizonyos az, hogy erős, fegyelmezett idegrendszerre van szüksége annak, aki a harangszó hatása alól ki akar menekülni”
Herman Ottó szólt így. De boldog idők voltak, amikor a harangszó hatása elől kellett menekülni! Se rádió, se tévé, se hangosbeszélő, se internet, se száz lépés, se népszavazás. Akkoriban még királyság volt, ahol az öröklés rendje feleslegessé tette a királyválasztást. Hú de cserélnének szocialista és szabaddemokrata uraimék! De hagyjuk őket, megvan jócskán a maguk baja. Inkább azt kérem, hogy lármás, zajos, kiabálós világunkban halljuk meg a harang szavát.
Mit mondott nekünk június 4-e délutánján a harang szó, nyolcvanöt évvel Trianon után?
Elmondta-e az elszakítottság fájdalmát? Elhozta-e a tátrai fenyők susogását? Az erdélyi patakok csobogását? Eszünkbe jutott-e Rákóczi, Bethlen vagy akár Thököly? Márai Sándor, Áprily Lajos, Kós Károly; Durai Miklós Sütő András, Kányádi Sándor? Felidézte-e a harang december ötödikét?
Ma már nem június 4-e a
gyásznap, hanem december 5-e.
Nehéz, nagyon nehéz erről a kérdésről beszélni, s mégsem kerülhetjük meg.
Először tanuljunk Wass Alberttől: "bizonyos magyar személyek részéről egyre
több ökölrázást észlelhetünk. Az ökölrázásnak van azonban egy alaptörvénye.
Ahhoz, hogy hatása legyen, nem csupán ökölre van szükség, hanem megfelelő
izomzatra is, mely ennek az ökölnek szükség esetén megfelelő ütőerőt is ad.
Sajnos mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a mi «ökölrázásunknak»
mindössze színpadi hatása lehet. Az ökölrázók nagy része szemmel láthatóan
tisztában van ezzel, s emiatt nem az ellenség felé rázza az öklét, hanem saját
honfitársai felé, ahonnan nem kell megtorlástól félnie." Mintha ma írta volna,
pedig 35 évesek e sorok.
Tehát öklöt nem rázunk. Idézzük inkább a Himnuszt.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben:
Sem Kölcsey, sem IV. Béla királyunk, sem a prédikátorok nem elemezgették, mi volt a bűn, ami kiváltotta a büntetést. Megvolt viszont bennük a maga-javító szándék, ami például Szent Margitot adta nekünk, ami igaz Istenhez fordulással járt akár a reformáció akár később az ellenreformáció idején. Reménykedünk ugyan Kölcseyvel mi is, hogy eleink megbűnhődték már nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is. De hozzá kell tennünk a magunk igyekezetét is. A bűnt újra, meg újra el kell űznünk magunkból, s jövőért minden nap meg kell küzdenünk. A sült galamb csak a mesében repül.
Trianonban olyan méltatlanság, olyan gyalázat történt velünk, mi még talán soha senki mással. Ne én beszéljek erről, hallgassuk meg miként ír erről egy kisebbségi magyar, Matuska Márton a délvidéki Magyar Szóban: „Elvették a szavazati jogunkat, a politikai szabadságunkat, nagybirtokosainktól a birtokot, a béresektől, napszámosoktól a munkát, s mindannyiunktól iparkodtak elvenni az anyanyelvünket. "Beszélj államnyelven!" Sokakat megvertek akkoriban, mert megszegték ezt a falra írt rendeletet. Akkor ezt írták a falra, s emiatt vertek bennünket. … S ami még a békeszerződésen felül sújtott bennünket, legyőzötteket! A mi több tízezer magyar áldozatunk itt, a Délvidéken! Az elüldözött nemzettársaink százezrei 1918-tól 2005-ig. A lelki megnyomoríttatásunk! A minap megvert délvidéki magyarok szülei panaszkodni sem mernek. Hogyan lehet itt bízni és küzdeni? Tizenöt évvel ezelőtt, ha valaki azt mondta volna, hogy nekünk magyar iskolarendszer kell, magyar képviselet az országgyűlésben, magyar autonómia, s magyar állampolgárság, talán fegyverrel számolt volna le vele az akkori hatalom. Annyit már elértünk, hogy ezek a követelések legális politikai igényként léteznek. Az anyaország is, Európa is foglalkozik velük, ha ímmel-ámmal is. Van miért küzdeni is, és van miben bízni is!”
Valóban, Madách az, aki utat mutat: te
megfáradt, lélekben, testben megtört, önbecsülésében meggyalázott, száz
lépésecskékkel félrevezetett magyar, ne add fel. Küzdj és bízva bízzál.
Keress magadnak megfelelő vezetőket, ne engedd magad hamis látszatokkal
megcsalatni.
Azt gondoltuk sokan, hogy mind gazdasági, mind lelki bajainkra Európa lesz a
megoldás. Európa nem megoldás, hanem esély. Mennyien gúnyolódtak rajtunk,
amikor azt mondtuk: Igen Európára, igen, de. A franciák és a hollandok, ha
rosszul is döntöttek, de megszázszorozták ezt a mi de szócskánkat. Legyen
Európa, legyen Unió, de ne így. Ne engedjük elveszni az alapító nagyok komoly,
szent gondolatait. Ne alakítsunk ki egy fejünk felett működő, érdekeinket
semmibe vevő szuperállamot. Legyünk az egymást tisztelő, egymásra támaszkodó,
s ha kell egymásért áldozatra is kész államok valós közössége. Ez a közösség
hozza meg nekünk, hogy úgy szerethessük szomszédainkat, ahogy arra régen
vágyunk: határtalanul. De mit érünk a határ nélküliséggel, ha nincs hozzá
határt átlépő akarat? Ha csak Dunán, Ipolyon épülnek hidak, s nem emberek
között? Nemhogy nem közeledünk a szlovákokhoz, románokhoz, hanem még határon
túli testvéreink előtt is bezárunk kaput és szívet. Engedtük,
hogy félelmeinket kihasználva félrevezessenek minket.
Olyan Európát szeretnénk, amely esélyt ad nekünk is, másoknak is. Ebben az új
Európában a mai kormány szemmel láthatóan nem ismeri ki magát. Hibát hibára
halmoz, felemelkedés helyett rendre lemarad a néhány éve nálunknál rosszabb
helyzetben levőktől is. A harangszóban benne csendül a mai lelketlen és
eredménytelen kormányzás feletti lélekharang is.
Trianon pusztulás volt. Tatárdúlás, török veszedelem. Most tehát hozzá kell
látnunk az országépítéshez. Küzdve és bízva. Bízva a magunk erejében, de bízva
Istenünkben is. Rá találunk-e ismét őseink hitére?
Mit hallhattunk tehát a harangszóban? Legelőször hívást. Imára, Istenünkkel
való találkozásra, a magunk jobbítására. Másodszor – mint félre vert harang –
vész jelzést: egy tehetség és erkölcs dolgában megfogyatkozott kormányzás
veszélyét, a csökkentésnek kikiáltott adóemelésekét, a kakaó-biztos
számítógépekét, a komédiába fulladt köztársasági elnökválasztásét, a fejenként
4000 forintos uniós támogatásét, a tíz versenyző között megszerzett tizedik
helyét.
De ez a harangszó, ha meghallottuk az imára hívást, magába foglalta az öröm
diadalmas harangzúgásának esélyét is. Egy olyan Európáét, amely képes tanulni
hibáiból, s kijavítja azokat, amely szolidáris a lemaradtakkal, gyorsítja
felemelkedésüket, munkához segít és biztonságot ad. Jogot a jogfosztottaknak.
Szabad mozgást és szabad életet a szétdarabolt ország minden magyarjának.
Ezért érdemes küzdeni, s ebben lehet bízni. El is jutunk ide, ha tudjuk,
bűneink miatt gyúlt a harag. A felemelkedést mindannyiunknak saját magunkon
kell kezdeni. Legyünk minden nap jobbá egy kicsit, s jobb lesz az egész
ország. Reménytelen helyzetekben mindig ez a megoldást. Jelezze a harangszó
a magunkban lévő rossz feletti győzedelem diadalát. Ez vezet
ahhoz, hogy ne hazánk, hanem a trianoni rémálom felett konduljon meg a
lélekharang. Rajtad is múlik!
A rendezvény egyébként valódi piknik volt, jóféle gulyásokkal, pogácsával, Golopi kaláccsal, meg a szikszói fiatalok fergeteges táncaival.
Surján László
.
