Remenyik Zsigmond

Költők, ha költők egyáltalán, nemcsak alkotásaikkal, de életük döbbenetes példájával is nyugtalanítják a világot. Aligha van mód rá, hogy ezt megcáfolhassuk. Botrányok, zavar, féktelenség, elveszejtett és elveszejtő hajszák, alkohol, csalárdságok, hitszegések kísérik, mint hold az őszi éjszakát, zavart életüket. Csodálatos, hogy a költői rend és a metrikus forma e megszállottai mily rendszertelenekké, kapkodókká, bizonytalanokká válnak, ha arról van szó, hogy egyéni életüket e világ egyetemes formájába valamiképpen beillesszék. Most, hogy József Attila már halott, ha még nem is öltött végső és ellenállhatatlan formát munkássága, ha még nem is tisztult mondává, nyugodtan azt is mondhatnám, legendává, szerencsétlen élete, mi egyebet tehetünk mi barátok, hívek, utódok és ellenlábasok, akik túléltük őt nemkülönben irgalmatlan életünkkel, mint hogy ki ki saját eszközeivel és emlékeivel igaz például és egyben elrettentésül felkutassuk és bemutassuk ezt a szerencsétlen életet. Hiába igyekszem megnyugtatni magam, ismerve a nyugtalanító körülményeket, a múltat, a jelent és a halálával kikerült és félrevezetett jövőt, hogy jobb ez így, jobb ez így, hisz a hölderlini sors, amely előtt állt, szenvedéseken kívül mennyi megaláztatással, rágalommal és - költőre nézve ez a legirtóztatóbb - hitelrontó elfelejtéssel porlasztotta volna életét. Hisz, talán valóban jobb is így, ezt diktálja az értelem, amelynek ő, - és ezt biztosan tudom, - eszméletének utolsó pillanatáig hívője, harcosa és vállalója volt, de lehet-e értelemmel felmérni az effajta rettenetességeket? Magyarázni talán lehet, de aki magyaráz, az igazol, már pedig hogy igazolhatná az ember - fülében a csikorgó kerekek emlékével - a sorsot, a kétarcú ösztönöket és végső fokon még magát az értelmet is, amely pusztításra és pusztulásra uszít.

Mit érdekel most a költészete, ez a múlhatatlan és befejezetlenségében is egységes és impozáns töredék, ami, hűen költők küldetéséhez, nem is kíván egyéb lenni, mint része az egésznek. Mit érdekel most költészete, mondom, varázslatos átmenetei, fondorlatos szófűzései, örvénylő utalásai is mit érdekelnek, amidőn életét kutatom és a titkot, mely, mint nehéz hínár, átfonta, sodorta és pusztulásba húzta életét. Elhullt szülők bűneit kutassam, irgalmatlan körülményeit, szegénységét és öntudatos büszkeségét, amelyhez nem volt méltó a keret, amelyben mozoghatott, túlhajszolt magabiztonságát, kíváncsiskodó természetét, gyermekes báját, amely körüllengte egyéniségét? Mondom, költészete mit érdekelhet most, amidőn az embert boncolgatom, vesztegethetek-e szót költői megkülönböztetettségére, társtalan útjára a költészetben, ha ezt tenném, sem tennék egyebet, mint amit teszek, hogy kommentálnám fizikai életét. Mert költészete - ritka kivételképpen - életének volt a kiegészítője, sorai mindig feleltek, mint a visszhang, körülményeire, még hozzá azzal az aktualitással, ami már az örök és sorsdöntő időtlenséggel rokon. Valóban, költészete és hősies élete kiegészítették egymást. Költészete nem abban állt, hogy rímeket talált efféle szavakra, mint asztal vagy fasírozott, hozzá hasonló igényes szellemet efféle játékok soha ki nem elégítettek volna, tudom biztosan, mélyen megvetette és szánakozott az effajta költészeten. Hitele volt költészetének, mint ahogy nem volt hitele annak az életnek, amelyet élt, legkevésbé maga előtt. Egy mélységes szakadék állt értelme és élete között, amióta csak ismertem. Mit segített ezen igazolás, afféle, mint amidőn rájött, hogy a fűszeresné, akinél alkalmi munkát végzett - csomagokat kihordott (pár évvel halála előtt!) -, ismeri munkáit és nevét, nagyon jól látta pár percre rá, hogy silány vigasza és kárpótlása ez a sorsnak az elveszett és soha meg nem szerezhető emberhez méltó körülményekért. Be kell vallani, silány értékű embernek tartotta magát, már legalábbis abból a szempontból silánynak, hogy nem alkalmas a tülekedésre, a munka anyagi hasznának biztosítására. Bizony, sokszor tőrt vetett segélyező barátainak, egyszerűen álmatlan éjszakákat szerzett neki az a tudat, hogy segélyezésre szorul, kiváltképp oly tapintatos segélyezésre, mint amiben részesült. Így gabalyította maga körül mind jobban és jobban, mind kibogozhatatlanabbul és életét maga részére kibírhatatlanabbá téve a hurkot. Mindig hangoztatta, írta is, hogy szeretetre vágyik, kellett neki a szeretet, mint "egy falat kenyér". Szerelmei, talán, mert éppen hol hajszolta őket, hol meg nem volt szeme és ereje védekezni ellenük, mégis, vagy talán éppen ezért csúfosak és őt magát is dehonesztálóak voltak. A pszichoanalízis, már a gyakorlati pszichoanalízis örök törvénye szerint ugyanakkor, amidőn tisztította eszméletét, tudatosította ösztöneit, mély örvényt is kavart fel benne. Mellőzöttnek is érezte magát - joggal - és kínlódott ebben a mellőzöttségben, mint ahogy a legtöbbet érőbb a "szakmában" ügyes semmiházik és kijátszott stréberek eredményein csak kínlódhatik. A kételkedés és a hit tették rapszodikussá életét, viszont valósággá költészetét is ugyancsak ez tette, a hit és a kételkedés. Hite, - és ez bizonyos - erősebb volt kételyeinél, ezért kellett megbomolnia. Mert ha egy elrendeltetett kételye lett volna az egész világban, nem vette volna, mint ahogy vette, saját életét egy roncsolt kivételnek, kibírta volna, ha jajongva is, ha szűkölve és nyöszörögve is, az életet. De saját sorsát roncsolt kivételnek vette, alapélménye, nagy tévedése az volt, hogy az ő élete kibírhatatlan és amidőn belegabalyodott ebbe a rémes tévhitbe, már saját életének kibírhatatlanságába, amidőn már nem volt rím, amely ráfelelhetett volna e kibírhatatlannak tűnő élet rémségeire, amidőn kifogyott minden metrum, amidőn elveszítette a lendület minden dallamát, akkor veszítette el eszméletét és értelmét, amire pedig mint egyetlen támpontra ebben a világban, amely a formákat ha el nem is fogadtatja, de legalább megmagyarázza, nagyon büszke volt.

Életének utolsó előtti napját baráti körünkben töltötte, Szárszón, ahol meglátogattuk. Két nővérével, nővérének kisgyermekeivel élt itt hetek óta, egy kőhajításnyira a Balatontól, hatan két kis szobába összezsúfolva. Mondják, érkezésünket megelőző napon - miután hosszú napokon át anélkül, hogy felkelt volna az ágyból, - hirtelen szedelőzködött, hogy nem vár meg bennünket, nem kívánja látni barátait. Mégis, amidőn megérkeztünk, kedves komolysággal állt a kertben a ház előtt, várt bennünket és boldog volt nagyon. Viselkedésén, magatartásán nem mutatkozott semmiféle rendellenesség, pedig közben már megjárta a szanatóriumot és híres orvosa véleménye szerint nem is volt rá más lehetőség, ha élni akar, mint hogy oda ismét visszakerüljön. De régi formájában mutatkozott ekkor előttünk ismét, mondom, hallgatagabb volt talán a szokottnál és felvetett kérdésekre csendesen és összehúzott szemöldökkel felelt. Így, megjelenésében egészségesnek tűnt, ha kissé fáradtnak is, de betegnek semmi esetre. Viszont, amit elbeszéltek róla a nővérek, az kétségbeejtő volt. Mondották, hogy hosszú napokon át fel sem kelt, heteken keresztül feküdött az ágyban, napokon át nem vett táplálékot magához és sokat sírt. Kiszolgáltatott áldozatnak tekintette magát, aki ellen az egész világ összefogott. Látogatásunk előtti napon is újságot olvasott, - csak újságot olvasott az utóbbi időkben -, elolvasta a vezércikket, sírt, elolvasta a tárcát, sírt megint és így tovább, hogy olvasta a külpolitikát és a hirdetéseket, sírt és csak sírt szakadatlanul. Egy szerkesztői üzenet olvasásakor hangosan felzokogott, számoltak be e napjáról a nővérek. A szerkesztői üzenetben ez állt: Halott költő, nem közölhető. Nyilván semmiházi költőnek üzente ezt a szerkesztő, otromba verse olvasásakor, ő magára vette, sírt és zokogott, hogy ő már halott, neki üzeni a szerkesztő, hogy verse nem közölhető. Hiába csitítgatták a nővérek, jó sokára hagyta csak abba a zokogást. Ekkor akart távozni a házból, hogy meg sem várja az érkezésünket. Mint ilyenkor, szokás szerint, ha egyébbel nem is, de kedves hírekkel igyekeztünk érdeklődővé tenni legalább saját dolgai iránt. Mondottuk neki, hogy kiadója új kötet megjelentetésére vállalkozik, együtt volna-e már egy kötetre elegendő költemény. Egy pillanatig hallgatott. „Tudjátok, hogy a Nagyon fáj-ból hány példány fogyott? Száztizenöt. Nem hiszem, hogy kiadónak kedve lenne költőtől kötetet megjelentetni, akinek verskötetéből csak száztizenöt fogyott", mondotta. „Ha az eladott példányszámok határoznák meg az író értékét, jól nézne ki a világ. Goethének a Dichtung és Wahrheitjéből, pedig akkor Goethe már világhírű író volt, kétszázötven példány fogyott", válaszoltunk, abban a reményben, hogy ez megnyugtatásra szolgál. Ajkait kissé gúnyosan félrehúzta, nem tetszett neki az összehasonlítás. Majd Miskolcról beszélgettünk, ahová előadásra következő napokban voltunk hivatalosak, és ahová, tekintettel javult állapotára, már őt is bejelentettük. „Akkor megyek most veletek - mondotta és látszott rajta, hogy ehhez a szándékához ragaszkodik. „Majd kedden jössz fel, Lalával" válaszoltunk -, szerdán megyünk az előadásra, addig maradj itt és pihenj. Az autóban különben sincs hely, így is szorongunk." Az este folyamán még többször ismételte szándékát, hogy velünk kíván jönni, még kinn a sorompónál is, ahol a sárra való tekintettel az autó várakozott, megismételte kívánságát. Úgy tudtuk csak meggyőzni, hogy bennülve a kocsiban, megmutattuk neki, hogy merő képtelenség, amihez ragaszkodik, a négyüléses autóban így is öten szorongtunk, hatodiknak, ha akkora lenne is csak, akár egy kutya, nem lenne hely. Integettünk és búcsúzkodtunk. Következő napját, pusztulásának napját, délig ágyban töltötte. Délután kelt fel csak. Victor Hugo verseket olvasott, nagy kedvvel és hozzáértő bámulattal. Estefelé sétálni akart, már sötétedett, fél hét volt. „Mindjárt visszajövök", mondta a nővéreknek, „ne zárjátok be az ajtót. Sétálok, kiszellőztetem egy kissé magam." Ekkor ment ki a sáros utcán át az állomásra, ahol egy Pest felé induló tehervonat rostokolt. Hogy itt mi minden fogta el, mire gondolt, mi világosodott meg előtte, mint pokoli láng, vagy mennyei fény, az örök titok, mert erről már sem írásban, sem szóban be nem számolhatott. Mire az állomástól egy rövid kőhajításnyira ért, lassan gyorsuló indulásba kezdett a szerelvény. Szemtanúk állítása szerint három diákgyerek volt a szemtanú - ekkor futásnak eredt, a sorompó alatt átbújt és két kocsi kerekei közé feküdt óvatosan, de döbbenetes elhatározással. Előbb csak két kezét fektette a sínekre, behajolva mélyen a kerekek alá, hogy utána, visszavonhatatlanul a lendületben lévő vagon kiálló vaskampója, lépcsője, vagy összekötőlánca szétroncsolja okos fejét. Rettenetes halálát a visszatérésére várakozó nővéreknek tisztességtudóan a falu bolondja jelentette.

Átok kísérte életét, kísérje hát átok mindenkiét és mindenét, aki, és ami az ő életével roncsoló kapcsolatba került. Kivételes képességeit életében hiába méltányoltuk hívőjéül szegődve, köréje csoportosulva és őt munkára ösztökélve, - mert költőket valóban szükséges, hogy munkára ösztökéljen baráti és hívő köre, - hírét terjesztve, értékeit méltányolva, magunk is dicséretben és hírben növekedve ezáltal. Költőnek nem adatik az meg, ami megadatik akármelyik semmiházi politikusnak, pártütő tábornoknak, megalomániás vezérnek és utazgató szélhámos politikai ügynöknek, hogy híre és neve a népesség egyetemessége előtt ismert legyen. A költő valóban a népért élt, majdnem természetes dolog tehát, hogy a költőt nem ismerte a nép. A költő a világ titkait, a természet és a társadalom kapcsolatait bolygatta, az emberi élet szerencsétlenségeit tárta és kendőzgette, csoda-e, ha a költőt nem ismerte a világ. Méltánylást aligha várhatott a költő ettől a világtól. Pusztuljon, roncsolódjon hát ez a világ, vesszen és süllyedjen, ha legjobb fiai egyikét így veszni és süllyedni hagyta. Jöjjön hát a pusztulás piszkos örvényeivel, ha felelősség fogalma él még ebben a világban, hát bűnhődjék és vezekeljen ez a világ. A semmirevaló analitikusok, ezek a kibiclelkű kíváncsiskodók és alamuszi tudákosok, akiknek nagy része van barátunk eszméletének megbomlasztásában, vesszék el maguk is eszméletüket, rostokoljanak üres kanapék előtt, és haszonleső munkásságuk maradjon eredménytelen. A nők, akik hosszú éveken át rombolták nagy költőtársunk öntudatát, kicsinyítették hitét, akik őt a nyilvánosság előtt és maga előtt is sokszor megalázták, legyenek magtalanok, kódorogjanak utcákon a festéktől megkopott hajjal, vagy megkopaszodva, ocsmány szájukból kihullott fogakkal, szavuknak kétes hitelét végleg elveszítve, kifolyt gonosz szemekkel. Mindazok, akik társai, ha méltatlan társai is, de mégis társai voltak a költészetben, és akik föléje tülekedtek, megvonva tőle az éltető levegőt, múljanak el, vesszen el szavuknak értelme, és még életükben érje őket a legrémesebb sors, ami költőt érhet, maradjanak visszhangtalanul, porladjanak el megértetlenül. Derüljön ki soraikból, azok hazugságból születtek, képmutatásból és merő alamusziságból. Akik dicséretet tudtak volna osztani barátunk számára, és ezt elmulasztották, azoknak rohadjon el a nyelve. Akik dicséreten kívül kötelesek lettek volna rendelkezésre álló eszközeikkel őt méltóságban és anyagi biztonságban erősíteni és ezt mégis elmulasztották, honorálva barátunk helyett ötödrangú rímfaragókat, silány kártyajátékot kedvelőket, terméketlen és cicomás szavakkal játszadozó elővigyázatosokat, írói rangra még gonosz álomba sem méltó strébereket, azoknak is váljon semmivé, még szemük előtt, ha az látásra hivatott, egész munkásságuk. Váljanak gúny és gyűlölet céltáblájává, nevük múljék el és emléküket, ha marad egyáltalán, irtózat és utálat kísérje. Mi, barátai se maradjunk kivételek. Ismerősei és barátai, kiváltképp azok, személy szerint, akik utolsó kívánságában őt visszautasítottuk, utolsó, nyilván ravasz kérelmét elutasítottuk, mégha teljes megértéssel is és számítva rá, hogy helyesen cselekedtünk ezáltal. Bennünket is, akik nem vettük be az autóba, ítéljen elmúlásra, zavarkeltésre, öntudatunk elhomályosulására a sors és körülményeink. Jussunk piszkos hírkeltők szájára, fosszanak meg bennünket nagy költőtársunk emlékének jogos jussától, vádoljanak bennünket tudatos részrehajlással és pártoskodással. Nagy költőtársunk is legyen átkozott, halálában éppúgy, mint életében volt, az értelembe és a jóságba vetett hite váljon semmivé egy gonosz kor ostoba kalapácsainak csapásai alatt. Tiszta emléke, amely él és élni hivatott, váljon legendává és elrettentő példaképpé, élete és munkái pedig váljanak vádló és soha szűnni nem akaró bizonyítékaivá ennek a lucskos, gonosz, sárban és ködben hentergő világnak.

Fotók:

József Attila és József Jolán"
A számára fájdalmat jelentő "kis" Baumgartner-díj átadása. Barta János, Halász Gábor, József Attila, Nagy Lajos, Telekes Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, Füst Milán és Karinthy Frigyes.