2005. május 12. csütörtök 06:43

 

Részletek a 2001-es ország-értékelő beszédből

 

„Ha belegondolnak abba, kedves barátaim, hogy milyen képet mutatott hazánk tíz esztendővel ezelőtt, akkor talán Önök előtt is egy viharvert, megtépázott, roskatag és korhadt, eresztékeiben meglazult, sodródó hajó képe ötölhet föl, amely elveszetten bukdácsol a hullámokon. Egy olyan hajó, amelynek a legénysége nem érti, hogy mi történt vele, hiszen becsülettel tette a dolgát a legutolsó napokig, épp úgy, mint a megelőző harminc-negyven esztendőben. Egy hajó, amelynek a kapitányi hídjáról mindenki eltűnt. A kormány gazdátlanul forog és hiába keresik, a hajókassza sem található. Mi több, a hajót elzálogosították és senki sem tudja, hogy hova lettek a felvett kölcsönök. És tisztelt hölgyeim és uraim, ez egy olyan hajó, amelynek a legénységére nem kisebb munka vár, minthogy a nagyjavítás, az addig rendben lévőnek mondott, de valójában javíthatatlan alkatrészeket a maga erejéből kell kijavítania, esetenként kicserélnie, ráadásul viharban és a nyílt tenger közepén. És ha ma, tíz esztendő elteltével egy pillantást vetnek a hazánkra, akkor azt láthatják, hogy Magyarország ma már inkább egy olyan hajóhoz hasonlít, amelynek alkatrészeit sikeresen kicseréltük, ahová nem szivárog a víz, ahol az eresztékek biztosan tartanak, a hajótest - úgy tűnik - a legerősebb hullámokat is jól bírja. A fedélzeten lévők újra látják az értelmét a munkájuknak, mintha a kapitányi hídon is állnának emberek, előkerültek a térképek, megkerült az iránytű is. Az igaz, hogy a hajókassza nem került elő, de sikerült egy újat, egy közöset nyitnunk és a hajót is sikerült kiváltanunk a hitelezők egyébként cseppet sem gyengéd öleléséből”.

„Emlékezzenek rá, a kettőezredik évben nemcsak az évszázad, de talán az évezred legnagyobb árvízét kellett elszenvednünk, az egész világgal közösen kellett átszenvednünk egy olajválságot és bár nem vagyunk tagjai az Európai Uniónak, de mégis át kellett élnünk az Európai Unió közös pénzének első és nagy megrendülését. Ezek a megpróbáltatások és veszteségek számokban is kifejezhetőek. Ha talán nem is pontosan, de nagyságrendjüket illetően bizonyosan. Az árvíz majd százmilliárd forintot úsztatott le magával. A szakértők azt mondják, hogy az olajválság miatt mintegy egy milliárd dollárnyi veszteséget, olyan háromszázötven milliárd forintnyi veszteséget szenvedtünk el és több százmillió dollárra teszik azt a veszteséget, amelyet a gyenge Európai Uniós közös pénz, az euro okozott a magyar gazdaságnak. A baj tehát nagy volt, de úrrá lettünk rajta. Önök is láthatják, ha jönnek-mennek az országban, hogy az újjáépítés mindenhol befejeződött, szeretném, ha tudnák, hogy 1300 középületet és 32 ezer lakóépületet kellett és sikerült újjáépítenünk és ma is nagy erővel folynak a gátrendszert megerősítő munkálatok. Szeretném, ha az inflációt is egy kicsit másképpen néznénk, mint ahogy a híradásokból találkozunk azzal és fölfigyelnénk arra a tényre, hogy az egész európai térségben, beleértve az uniós tagállamokat és a csatlakozni akaró országokat is. Magyarország az egyetlen olyan állam, ahol a kettőezredik évben nem nőtt, hanem csökkent az infláció”.

„Amikor a nemzetközi értékeléseket olvassuk a magyar gazdaság kettőezredik teljesítményéről, kettőezredik évi teljesítményéről, akkor ott azt szokták írni, hogy nem egyszerűen csak úrrá lettünk a nehézségeken, hanem azt is, hogy 1990 óta a kettőezres év volt a magyar gazdaság legsikeresebb esztendeje. És valóban, sikerült 5 százalék fölé emelnünk a nemzeti össztermék növekedési ütemét, érzékelhetően és jelentősen csökkent a munkanélküliség, a magyar gazdaság történetében - azt hiszem - először a kivitelünk, az exportunk elérte a 30 milliárd eurót. Az adósságszolgálat, amely az évtized elején még 60 százalék feletti értéken állt, tavaly már húsz százalék alá csökkent, amit úgy is mondhatunk, hogy sikerült kivergődnünk az adósságcsapdából, bár a teher még nagy és a világ három legnagyobb hitelminősítő intézete a legerősebb kategóriába sorolta Magyarországot és így a jövőben olcsóbban juthatunk a magyar gazdaság fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Néha már a magyar fül számára túlzónak tűnő véleményeket is olvashatunk, egy tekintélyes brit gazdasági lap például azt írta, hogy Magyarország a közép-európai átalakulás állandó és legfényesebb csillaga”.

„1998-ban egy új gazdaságpolitikát hirdettünk meg és az elemzésekből kitűnik, hogy ennek következtében 1999-től már nem növekedett a különbség a legnagyobb és a legkisebb jövedelmi csoportok között és ezek a tudományos munkák most már azt is igazolják, hogy a gyermekszegénység, amely 1995-ben növekedésnek indult, 1998-ban tetőzött és még 1999-ben is éreztette a hatását, mára már megváltozott. Tudják, a "95-től kezdődő időszak volt az a néhány esztendő, amikor a legtöbb fiatal számára a gyermek vállalása egyúttal a szegénység vállalását is jelentette. De változás következett be, és míg korábban, tisztelt hölgyeim és uraim, minden harmadik gyerek szegénységbe született Magyarországon, ma már csak minden ötödik születik ilyen helyzetbe. Ez is sok, mert ahol a gyermekek szegénységtől szenvednek, ott bizony még sok a tennivaló és ezt minden szülő tudja. A fölmérések, elemzések, tanulmányok azt is kimutatták, hogy a gazdasági növekedés és a családokat támogató új rendszer együttes hatásának eredményeképpen - ahogyan a tudósok fogalmaznak - a szegénység mélysége is csökkent. Ez azt jelenti, és ezt mondhatjuk büszkén, hogy Magyarországon ma már nem nő a szegények száma, másrészt a jövedelmük kevésbé marad el az országos átlagtól, mint ahogy korábban történt. És az is itt áll előttünk most már feketén-fehéren, hogy azoknál a családoknál, ahol a szülők dolgoznak és legalább három gyermeket nevelnek, ott az éves jövedelem tavaly majdnem 40 százalékkal növekedett. Így olvastuk a Népszabadságban. Az újság azt is megírta, hogy az egy-két gyermeket nevelő családok helyzete is javult”.

„Nekünk nincs, nincsenek brüsszeli jóakaróink és nincs amerikai nagybácsink sem. Tehát csak magunkra, a magunk által elvégzett munkára támaszkodhatunk. Ezért mindannyiunknak közös érdeke, hogy aki dolgozni akar és képes, az valóban munkához is juthasson. És ha a dolgot a másik oldaláról nézem, akkor Rockefeller úrnak is igaza van, aki azt mondta, hogy a világ minden embernek tartozik azzal, hogy módot adjon neki saját munkájával megkeresni a kenyerét. Ezért örömteli, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy az elmúlt két évben talán a várakozásokat is felülmúló mértékben csökkent a munkanélküliek száma, nőttek a munkalehetőségek és egyre többen dolgoznak Magyarországon. Hovatovább ma már több tízezer betöltetlen álláshely van Magyarországon. És itt engedjenek meg nekem egy megjegyzést. Ma azon küzdünk, hogy mindenkinek juthassék kenyérkereset. De ha a szemünket kicsit távolabbra emeljük, akkor azt láthatjuk, hogy nincs már messze az az idő, amikor az lesz a gondunk és ez súlyos gond lesz, hogy nincs az országban elegendő munkáskéz. Talán néhányukat meglepi ez a gondolat. Pedig higgyék el, ez a jövő. Kérem, gondoljanak arra, hogy már ma is vannak olyan vállalatok, amelyek elegendő munkavállaló híján a határ túloldaláról, buszokkal hozzák ide Magyarországra a munkásokat. Kérem, higgyék el nekem, hogy a magyar gazdaság olyan ütemben képes növekedni, amely könnyen kimerítheti munkaerő tartalékainkat. Éppen ezért, mint bizonyára tudják, a kettőezredik évben egy új munkanélküli segélyrendszert vezettünk be. Talán kicsit korai még, hogy mérleget vonjunk, engedjék meg, hogy arra szorítkozzam, hogy a döntésünk mögötti indokot tárom föl. Mi úgy gondolkodtunk, miért kellene továbbra is együtt élnünk azzal a helyzettel, hogy valaki munkanélküli segélyre tart igényt, miközben feketén dolgozik. Ezért ma Magyarországon munkanélküli segélyt már csak az kaphat, aki a fölajánlott köz- vagy közhasznú munkából valamilyen részt magára vállal”.

„Nos, a munkára épülő világ gondolata volt az, amely arra sarkallt bennünket - nagy viták után, nem titkolom, - hogy a minimálbért Magyarországon jelentősen fölemeljük. Kérem, emlékezzenek arra, hogy amikor a polgári kormány hivatalba lépett, 1998-ban, akkor a minimálbér Magyarországon 19.500 forint volt. 2001. Január elsejétől már 40.000 forint, és a következő évben ez 50.000 forintra emelkedik. Hadd mondjak néhány érvet a döntéseink felől. Természetesen, az egyik ok az volt, hogy emeljük az emberek bérét, mert szeretnénk, hogyha tisztességes munkáért egyre tisztességesebb bérhez lehetne jutni. De volt egy másik megfontolás is. Az, hogy a segély értéke fölé kell emelnünk a munka értékét. Hiszen az emelés előtt Magyarországon a munkanélküli segélyből majdnem annyi jövedelemhez lehetett jutni, mint a tisztességesen elvégzett, 8 órai munkáért kifizetett minimálbér összege volt. Egy ilyen ország sohasem fog a munkára épülni. A munka értékét mindig magasan a segély értéke fölé kell emelnünk. Ezért volt az, hogy minden vitával és komolyan megfontolandó, reális ellenérvekkel is számolva, végül is az emelés mellett döntöttünk. És arra kérem Önöket, harmadik érvként, hogy lássák be, hogyha valóban európai polgárokká akarunk válni, és hogyha valóban úgy nézünk magunkra, mint akik a világ legfejlettebb részéhez tartoznak, akkor ennek egész egyszerűen így kell lennie”.

„Egy munkára épülő világban a mezőgazdaságnak is tisztes megélhetést kell nyújtania a gazdák számára. Ezért a legsürgetőbb teendőink közé tartozik, hogy Magyarországon végre megszülessék az a korszerű mezőgazdaság, amelynek középpontjában a családi gazdaságok állnak. Ezért a 2001-ik év lehetőleg már első felében meg kell alkotnunk azt a magyar földbirtokrendszert szabályozó, régóta hiányzó törvényt, amely a helybenlakó gazdákat juttatja földhöz, amely orvosolja a mai birtokok szétaprózottságát, vagyis amelyik a Dániában és Franciaországban bevált szabályokat a hazai körülményekhez igazítja. Ma a föld tulajdonlása a mezőgazdaság legfontosabb kérdése és ennek a vitának a végére, ez év közepe táján jó lenne pontot tennünk”.

„A megváltozott, az új világ másik legfontosabb pillére a tanulás. Ideje szembe néznünk azzal a ténnyel, hogy beköszöntött egy új korszak, amikor nem hihetjük, hogy elegendő elvégezni egy iskolát, kitanulni egy szakmát, és ezzel életünk végéig elboldogulhatunk. Ma már nemcsak a jó papnak, hanem mindenkinek egész életében, ha úgy tetszik, holtáig tanulnia kell. Ezért fontos az, hogy mindenki, aki akar, az valóban járhasson is iskolába. Azt szeretnénk, és azon dolgozunk, hogy egyetlen gyermeket se akadályozzon meg a tanulásban az, hogy hová született, vagy hogy milyen a szülei vagyoni helyzete. Ezért örömmel mondom el Önöknek azt, hogy még tíz évvel ezelőtt, tehát mindösszesen tíz esztendővel ezelőtt csak minden tizenkettedik fiatal juthatott be egyetemre, vagy főiskolára, addig ma már minden harmadik beülhet az iskolapadba. És belátható időn belül - legalábbis Pokorni miniszter úr ezt ígérte nekem - eljutunk oda, hogy minden második fiatal felsőfokú végzettséghez juthat. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az Oktatási Minisztérium gyorsan kidolgozza a diákhitelt és lehetőleg már a szeptemberi tanév kezdéskor ez a diákok rendelkezésére álljon”.

 

 .

Vissza a kezdőlapra