2005. április 30. szombat 06:56
Éljen május másodika
Válámi ván, de, – itt az a jellegzetes,
szavakkal visszaadhatatlan fintor következett, majd a csattanó: de... nem áz
igázi! És akkor elkezdtünk röhögni, Arkagyij Rajkin pedig elégedetten
nyugtázta a sikert. Amely tagadhatatlanul nagy volt. Miképpen ő maga: Rajkin
is. A szocializmus valódi clownja, a rendszer által kitermelt igazi bohóc.
Mert a századforduló, majd az azt követő évek polgári miliőjében a kabarék
konferansziéi is abból a világból érkeztek; nem lehet egy új, másfajta
korszellemet átöltöztetett poénokkal karikírozni; ezért volt nálunk is, Hofi
feltűnéséig, mindenki egy kicsit Nagy Endre, Békefi István és mások árnyéka;
és ezért hatott elementáris erővel, Hofi előtt, Arkagyíj Rajkin. Válámi –
lett.
Mert az az igazi, amikor az ember már nem csupán máson, másokon, hanem saját
magán röhög, de ezzel tökéletesen tisztában is van, és mégis; jól esik. Kicsit
könnyebbé válik a dolog, kicsit elviselhetőbbé. Ha már úgyis csak ez az egy
lehetőség maradt; hát használjuk ki. Röhögjünk, óriásiakat.
És mentünk röhögni. Éljen május, – itt az a jellegzetes, szavakkal
visszaadhatatlan rajkini fintor következett, majd a csattanó: másodika. Mert
az úttörő oly vidám: ajkáról ki nem fogy a bauxit. Majális, juniális, győzelem
napja; mindegy az ok, de: nagyrét, emháesz, sör és főtt kolbász – jegyre, vagy
tagságira. Micsoda ünnepek voltak! Ezerkilencszázhetvenhatban például. Ültünk,
válámi rozzant padon, bontottuk a sörünket, mi, ifjú titánok, válámi álkotókör
tagjaiként, s vártuk, hogy letáncolják magukat a színpadról más ifjú titánok,
mert utánuk: mi jövünk. „Öreg, bármit olvashattok, nem lesz cenzúra, na, mivel
készültök!?" A mondaton először úgy egy hónappal korábban röhögtünk; de
sokadszorra már nem volt olyan mulatságos.
Ez egy nagy szar, mondta hirtelen, sörét letéve, T. Én csak a vállamat
vonogattam, ő, mint később megtudtuk, a nyúlcipőt. Amszterdamban még látta
valaki, de lehet, hogy csak ő terjesztette ezt el, valahonnan Amszterdamból...
De akkor, ott, még felolvasott valami verset; én is; aztán kis híján leütöttem
legjobb barátomat. Mert azzal jött, hogy meghalt a Színészkirály; meghalt:
Latinovits Zoltán. Hazudsz! Csak néztünk rá, ostobán; aztán söröket ittunk és
lányokat; igen; őket is valahogy úgy ittuk akkor, mint az alkoholt; és másnap
hazamentünk. Voltak, akik láttak bennünket otthon, bár lehet, hogy ezt csak mi
terjesztettük magunkról; otthonról...
Aztán tíz éven át hallgattuk István király magyar énekhangját, ahogyan
Európát, a gyönyörű nőt féltette. Nekünk legyen mondva; akiknek akkor – mint
ezt később megtudtuk – még közünk sem volt Európához. Mert oda csak nemrégiben
érkeztünk, integrálódni, ha igaz... Európa... Gyönyörű nő... Hát mit mondjak:
nem egy Lollobrigida, de még csak nem is egy Lutz Gizi... Pedig ő azért már
igazán egy európai válámi!...
Az ember itt ül, kicsit öregen, kicsit tanakodva: mi is jut eszébe ezekről a
szárnyas napokról, majd azon, hogy mi a fenének kellett megint tanakodnia;
most kezdheti elölről az amnézia–tréninget. Mert úgy jár jól, ha nem pillant
ki ijedten az ablakon: szerelik-e már a fákra a megafont? Rossz helyen lakik
ugyanis, a liget mellett, egy olyan utcában, amelyet rendszeresen kijelöltek a
szervezett felvonulók egyik gyülekezőhelyének. S hajnali hatkor rárezonált az
ablaküveg; éljen május el; hej, te nyírfácska, te drá...
Pardon. Ez nem is így van. Ez most itt, csak úgy: bejött. A majálisoktól
lehet, meg az önök kértéktől. Mert este, aki még bírta, az jót röhöghetett
Rajkinon meg Latabáron; nézhette azt a kis köpcöst a kórusból: hogyan megy ki
a kertbe, a száz éves vén diófa áááááárnyááááábaaaa; és hogyan tipegnek be a
helyére a – Nyírfácskák. Légiesen, osonva, suhanva, mintha dróton rángatnák be
oda őket, vagy dehogyis rángatnák, hiszen úgy siklanak, mintha nem lenne
lábuk, mintha nem a földön járnának... Igen: légies, könnyed, elegáns, szemet
gyönyörködtető antré...
Önök – kérik!?... Mert válámi, már megint, ván... tu... Nyolcnál – gong.
Tamási Orosz János
.
Vissza a kezdőlapra