2005. április 30. szombat 07:01

 

Válaszok öt kérdésre

 

Ha nagyon jól fut a szekere egy ország futballcsapatának, akkor rengeteg a szurkoló. Még a nagyon konzervatív és megcsontosodott háziasszonyok is érdeklődni kezdenek a lesszabály, a partjelzők és a férjeik örökös, hármas konfrontációi iránt. Ha döcögősre vált az iram, rögtön kiderül: a lelátón mindmegannyi mesteredző ül. Csak az az egy, ott lenn, a kispadon, csak az nem ért a focihoz! Ha pedig totálkáros lesz a szekér – kiürülnek a lelátók. Fellép a szinte teljes közömbösség; s ezzel párhuzamosan kezdik emlegetni a régi szakértelmet. A szakembereket. Meg a karizmát. Hogy az hiányzik a legjobban.
Helyezzük példánkban a futball helyére a társadalom hangulatát, és döbbenetes hasonlóságot fedezhetünk fel. Mert: megkezdődött a rendszerváltás nagy reményekre jogosító selejtezője. Összecsaptak a legények, leányok, de a leadandó voks joga a választók majd mindegyikét is szakavatott politikussá avanzsálta. Most viszont, hogy kátyúba fordult a szekér (s hogy mikor, s hogy hányszor is az elmúlt másfél évtized során, azt ne is firtassuk...) – csöndesen néptelenednek a lelátók. Politológus és laikus egyaránt arra futtatta ki gondolatait, a helyzetet elemezvén: mert nincs egy karizmatikus vezető.
Én ezért csalódtam.
És ebben vártam változást.
Persze – volt-e valaha is karizmatikus vezetője a nemzetnek? Olyan, aki tűzön-vízen át keresztülvitte az akaratát – több is. De olyan, aki feszültségek nélkül bizonyította a nemzet egységének ezen akarat igazát is – talán egyetlen egy sem. Történelmünk egyetemes tanulsága lehet az, ha kimondjuk: nagyjaink mindegyike akaratát csak diktatórikus módszerekkel tudta érvényesíteni. Akkor is így van ez, ha hozzátesszük: sokuknak igazsága (is) volt. Tartós nemzeti egységet azonban egyetlen igazság sem eredményezett. Vajon miért? A válasz talán az lehetne: karizmatikus vezetőt csak vészhelyzetek szülnek. Amikor a nemzet közössége, fizikai léte kerül veszélybe. És szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert e helyzetek többségében a vezető magával hozta a legszükségesebbet is: a programot. Azt a – konkrét tennivalókat tartalmazó – útmutatót, amely száz vagy félezer évre biztosította a társadalmi építkezés lehetőségét.
Mi történt egy rossz programot követően? Totális diktatúra vagy villámgyors trónfosztás. Mi történt egy kiöregedő, kiüresedő, az európai trendek mozgását nem követő program után? Tétova, tanácstalan trónháborúk kora. Mert nem született egyetlen egy jó megoldás sem – hát mindenki előállt egy valamilyennel. A helyzet különösen a hosszabb időtartamú berendezkedések összeomlása utáni időkben érdekes. Ekkor az önjelölt vezérek többségét a megszerzett javak s a korábbi évtizedek/évszázadok során kialakult (nyílt vagy rejtett) haszonélvezeti státuszok megtartása is motiválta.
Motiválja. Hiszen természetesen mindvégig a mi kis rendszerváltásunk kezdeti éveire céloztam történelmi párhuzamaimmal. Túlléptünk ugyan egy rossz, ám aránylag hosszú ideig tartó politikai struktúrán; de valójában minek köszönhetjük ezt? A világpolitika olyan átalakulásának, amelynek sodrában mi kényszerpályára kerültünk. A változást nem belülről, nem egységes nemzeti akaratból választottuk. (Ezen az összességükben partikulárisnak mondható, most elsőségért vetélkedő korabeli ellenzéki kezdeményezések meglévőségei sem szépítenek.) És valójában valamennyien tanácstalanul toporogtunk. Mert nincs vezető. Nincs karizma. Nincs program. (S a legpregnánsabban ezek hiánya minősíti, visszafelé, a fent említett ellenzéki kezdeményezéseket!...)
De honnan is lenne bármelyik? Hiszen nem volt itt olyan széleskörű antibolsevik összefogás, amely akár személyekben is megjeleníthető alternatívákat hordozott volna. Egyszerűen fogalmazva: úsztunk mi az árral, kérem tisztelettel... Mi több: többségünk valahogyan ki is evickélt a maga kis panelstégjére. Panelkégli, paneltelek, panelverda, panelmeló, paneltravel; panelország panelsanszai. Amelyeknél viszont most minden rosszabbnak tűnik.
Az én félelmeimnek ez az alapvető oka.
A közösségi félelmeimnek is…
Ebben a helyzetben kell egy olyan hiteles – és karizmatikus – politikus, aki kellő meggyőző erővel artikulálja a társadalom felé: nem eddig voltunk hősök. Most kell azokká válnunk. Félretenni az ön-, és ellenfél-marcangolást, félretenni a múltat, félretenni minden sérelmi politizálást, és félretenni valami hasznosat a szűkösebb napokra. Mert azok még csak most jönnek.
A tanulság adott volt s adott mindmáig: éhező és bűntudatra noszogatott nemzettel nem lehet jövőt építeni. Ahogyan velocipéddel sem túl szerencsés indulni a Tour de France-on. Keményen, nyíltan, őszintén kellett volna például adósság-kezelési csatáinkat megvívni. Tudatosítani a széles közvélemény előtt mindkét fél egyértelmű álláspontját: mi az, amit mi – esetleg – kérhetünk, és mi az, amit hitelezőink válaszolhatnak!? Ugyanakkor átgondoltabban kellett volna az ország belső államadósságát kezelni. Néhány, ezt fokozó – bár erkölcsi szempontból indokolt – intézkedést hosszabb időtartamban alkalmazni, a fokozatosság praktikumával párosítva. És sorolhatnánk még a példákat napestig...
Hogy mi mindent nem tett meg értünk a rendszerváltó ország…
Mi legyen a közös célunk? Min változtassunk? A feladat már akkor adott volt, amikor az állampárt – lényegében – csődöt jelentett.
S a helyzet másfél évtized után sem túl jó. Változatlanul van egy természetes gazdasági fejlődéséből kibillentett ország. Egy túlbürokratizált, túlközpontosított, épp azért szinte koordinálhatatlan közigazgatás. Az adott térségeken belüli törvényszerűségekkel ellentétes megyerendszer. A számítógépeknél is dinamikusabban fejlődő adócsapdák. A belső piacbővítést és a belső fogyasztói réteg elszegényedését modellező fordított aránypár egyértelmű eredménye. A világ-, és az európai piac kizárólag minőségi megközelíthetősége. Migrációs hullám; pozitív és negatív hatásokkal. A nemzeten belüli etnikai lélekszámarány várható változásának időzített aknája. Az új vallási és kulturális trendek erővel megállíthatatlan térhódítása. A történelmi és földrajzi összefüggésrendszerektől megfosztott, gyökértelenített oktatáspolitika utóhatásai. A technokrata szemlélet paradoxonja: minél korlátlanabb a felhasználás, annál korlátoltabb/kiszolgáltatottabb a felhasználó. A mélyökológia természeti és társadalmi szerepe. A politika és kulturális identitás mielőbbi szétválasztásának szükséges kísérlete.
A felsoroltakba kellene, végre, felelősen beleszólnunk.
Azoknak, akiket valóban a felelősség vezérel...
Mert az eddig felsoroltakból is kitűnik: mit kellene végre szoros rendszerbe illesztenünk? Show szerint elegendő helyes sorrendben lenyomnunk az írógép negyvennégy billentyűjét ahhoz, hogy Nobel-díjat kapjunk. Nos, ha valaki – valakik – végre a fentieket rakja helyes sorrendbe: az maga lesz a Program. A Karizma.
Pillanatnyilag viszont csupán arra hívnám fel az írástudók figyelmét: közel kétszáz lecserélendő dumaszerkesztőről tudok. A Kossuth-téren találhatóak...
 

                                                                                                                                                                                Tamási Orosz János

 

 .

Vissza a kezdőlapra