2005. május 30. hétfő 21:01

 

Az államközösség utópiája

 

Szkeptikusan viszonyulni valamihez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kérdést magát hektikusan elutasítanánk. Legfeljebb olyan gondolatok felvetését, amelyeket – talán – érdemes alaposabban átbeszélnünk egymással. Ilyen például – természetesen – az Európai Unió alkotmányának tervezete, s annak francia (de nem csupán francia) elutasítása. Mert hiszen azt is át kellene most gondolnunk: vajon mekkora támogatottság is övezte mind magát a csatlakozást, mind a csatlakozás működésének kereteit összegző alkotmányt, az alapító és a később csatlakozott országokban? Egyes – óvatos – becslések szerint ennek az elfogadottságnak az aránya az uniós tagállamok összlakosságára vetített arányában nem éri el a „szükséges” ötvenegy százalékot… Az adat, persze, az egyszerű becslés szintjét sem éri el, semmiképp sem tekinthető reprezentatív közvélemény-kutatói eredménynek. Hiszen a csatlakozás kérdésében a népszavazáson részt vettek arányából, míg az alkotmány kérdésében az arról nem népszavazás útján döntött országok esetében az alkotmányt ellenzők szubjektív, hivatalosnak korántsem tekinthető adatsoraira támaszkodhatunk. 

Illetve – támaszkodhattunk volna.

Hiszen – akár csak Magyarországon maradva – az euro-szkeptikusság már-már szitokszónak számított a közvélemények tükrében. Pedig sokan nem az elutasítás, csupán a lassítás mellett érveltek; illetve azt vetették fel: akkor csatlakozzunk, amikor minden ígért feltétel valóban teljesülhet is. Nem lesz munkavállalási kvótarendszer, s a nyílt és szabad verseny piacára az elmaradott térségek is a megfelelő felzárkóztatási programok teljesítése után lépnek, de akkor oda is léphetnek… Nem így történt, s ez, bizony, sok később csatlakozott országban is belső feszültségeket keltett – ugyanakkor talán meglepő, hogy az unió működésének átgondoltabb szabályozására most épp egy alapító, egy erős, egy nagy ország közvéleménye figyelmeztetett. És figyelmeztet, néhány nap múlva, hiszen vélhetően Hollandia is követi a francia „nem” példáját. A terítéken, a fekete leves mellett, vázába helyezhetjük a fekete tulipánt…

Azt hiszem: hibát követ el az, aki most szinte kizárólag csak a francia belpolitikai élet viszályaira vezeti vissza az elutasítást. Mutogatván vagy a jobboldalra, vagy a baloldalra, vagy a szélsőjobb és szélsőbal összefogására. Mert – bár ugyan ez is a levonandó tanulságok közé tartozik – a lényeg egészen máshol keresendő. Például abban a népszuverenitásban, amelyet az „alkotmány” léte, születése, összetartó ereje, legfelsőbb ereje fejez ki a demokráciák életében egyértelműen, de így van ez az alkotmányos királyságokban is. Nagyon-nagyon hosszú ideig tart eljutnia az egyes államoknak addig, amíg alkotmánya és demokratikus rendje a szükséges belső összhangba kerül. Tudom, sokan írták és mondták el azt, hogy az emberek döntő többsége soha életében nem olvasta el országa alkotmányát; s nem tart abból egyetlen példányt sem napi olvasmányai között. Ebből azonban téves azt a következtetést levonni, hogy az alkotmány léte nem épült be, a legszervesebben, életvitelükbe… A nyugati demokráciákban a legtermészetesebb módon épült erre minden belső jogalkotói folyamat és a joggyakorlás minden állampolgári kontrollja; míg a diktatúrákban élő országok állampolgárai egy lehetséges rendszerváltás legelső zálogát a demokratikus alkotmányban, illetve annak jogi testületében, az alkotmánybíróság létrejöttében látták.

A magyar rendszerváltás komfortérzetét például egyszerre gyöngíti az, hogy mind a mai napig csupán módosítgatott alkotmányunk van; és erősíti, hogy az alkotmánybíróság – viszont – a „végső” segítség objektív eszközeként élő, organikus szervezetként épült be az állampolgárok tudatába.

De mi is történt, a fentieken túl, a kilencvenes évek közepén? Európában befejeződött a kétpólusú világrend befejeződésének folyamata. Addigra mindenkiben tudatosodhatott – bár a nyugati államformákban tisztábban és egyértelműbben – az, hogy az államhatalom gyakorlásának szélsőséges formái nem léteznek, nem létezhetnek többé. Létrejöhet a szabad országok szabad közössége… Ám, ezzel párhuzamosan, kiderült: az együttélést nem is olyan egyszerű megvalósítani. A szociális különbségek igen nagyok – s, bizony, az évtized második felének története fölé, mottóként, odaírhatnánk József Attila sorait: „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény”. Igen: a gazdag országok közép- s alsóbb rétegei rettegni kezdtek a szegényebb országoktól. Jönnek, éhenkórászokként, s elveszik tőlünk a kevéske munkát, illetve ráülnek, szerzett jogok nélkül, a szociális hálóinkra. A szegényebb országok pedig azzal szembesültek: a rendszerváltással kivívott demokrácia a munkahelyük elveszítésébe került, az uniós csatlakozás „eredménye” pedig egy az addiginál is nagyobb szegénységgel járt. Miközben talán valóban megjelentek a multinacionális cégek, de beruházásaiknál nagyobb hangsúlyt kapott a közvélekedésben az, hogy adómentességeiket kihasználva fejlesztés helyett elviszik az országból a nyereségeiket. Megjelenésükkel csupán saját termékeiknek akarnak piacot szerezni. Munkavállalóikat annyiért foglalkoztatják, amennyiért akarják; akkor küldik utcára őket, amikor akarják. Tevékenységük kontrollálására egyetlen szakszervezet, egyetlen működési szabályzat sem elegendő.

Majd ez visszagyűrűzött a nyugati országokba is. Mert az ottaniak egyre többször tapasztalták: a munkaadóik Kelet-Európába telepítik üzemeiket, gyáraikat – így tehát már nem attól kell félniük, hogy beözönlik a keleti, olcsó munkaerő, hanem attól, hogy megszokott munkahelyeik zárnak be, és költöznek el. Miközben, azért, az alkalmi munkavállalások terén megjelent az erős keleti konkurencia. S mi is történt még? Megjelent az euró. A közös pénz.

Aki a bevezetését követő évben, években járt tőlünk, turistaként, Ausztriában, Franciaországban, bizony, meglepődhetett: „első blikkre” is tizenöt-húsz százalékos árnövekedést tapasztalhatott. De az a csoki, amelynek az ára évtizedek óta nem érte el, vagy alig haladta meg a két-három schillinget – most egy cent híján egy euróba került. S az emberek itt is, ott s, elkezdtek töprengeni.

Eddig egy viszonylagos jólétben éltünk, így a nyugati polgár. Még arra is futotta, tette hozzá adomázva a német, hogy a nyolcvanas években élelmiszer-segélyt küldjünk a második világháborúban győztes oroszoknak… És sorolhatnánk még az ehhez hasonló, ezer apró megjegyzést. Amelyekből összeáll a polgár tudatát meghatározó egész. Mert hatalmas tévedés (hogy a lényegre térjek, mielőtt ismét túlszalad a tollam) azt gondolnunk: a tudatformálás útja eltérhet a tapasztalati kontextusoktól. Van erre számos megközelítés (a lét határozza meg a tudatot; éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni); ne csússzunk most végképp a filozófiák mezejére. Hanem fogadjuk el: értelmiségi mikro-organikus környezetekben talán tudjuk a megfelelő jövőbe vezető válaszokat – de az emberek nagy többségének mindig az a lehetséges világok legjobbika, amelyben éppen él, az abban épp csak megkapaszkodást is egyéni és féltendő sikerélményként őrizve, vagy az, amelynek megváltozását konkrét, kézzelfogható körülményekben reméli. 

Ezek után olvassuk el ezt a bekezdést: „Alkotmánynak általában azt a jogi szöveget nevezzük, amely egy állam legalapvetőbb rendelkezéseit tartalmazza. Témái között szerepel például az intézményrendszer felépítése, a hatalommegosztás módja és az állampolgári jogok felsorolása. Az Európai Alkotmány nem helyettesíti a tagállamok alkotmányait, hanem azokkal együtt érvényes. Az Európai Alkotmány egyetlen dokumentumként lép a legfontosabb (már létező) uniós szerződések helyébe”. Vessük ezt össze a szkeptikusok burkolt, illetve az elutasítás lehetőségét nyíltan alkalmazók vélekedéseivel. Létezhet-e két, egymással párhuzamos tartalmú, csak együtt érvényes alkotmány? Veszélyezteti-e az én nemzeti identitásomat egy európai identitás-tudat elvárása, azt elősegítő eszközrendszere? Toleráns, szolidáris, együtt érző módon élek – mióta élek – nemzeti közösségemben; vajon alkalmas vagyok-e arra, és alkalmasak-e erre a személyes körülményeim, hogy ezt a személyes magatartást további huszonnégy ország polgáraira is kiterjesszem?

Kanyarodjunk most vissza Franciaországhoz. Pontosabban egy olyan adatsorhoz, amelyet – más alkalommal – már említettem.   A nyolcvanas évek elején a Mozgó Világ közölte egy középiskolai közvélemény-kutató felmérés eredményeit. Adatait sokszor citálták már; mégsem árt ismét felidézni azokat. Hat gimnázium érettségi előtt álló diákjait kérdezték ki - név nélkül, kérdőívekkel - fiatal szociológusok. A felmérés különlegessége, hogy a magyar diákoknak ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint egy hasonló felmérés kérdezői francia diákoknak. A párhuzamba állítás - csüggesztő képet adott. A megkérdezett francia diákok kilencvenöt százaléka tudta, hogy hol és mennyi francia él Franciaország határain kívül. A magyaroknak csak huszonhét százaléka tudott arról, hogy az ország határain túl is élnek magyarok; s arról mindössze csak négy százaléknak volt viszonylagos ismerete, hogy a szomszédos országokban hány magyar él. De a legmegdöbbentőbb: a magyarok negyvenegy százaléka úgy vélte, hogy magyarok csak Magyarországon élnek – „akik nem Magyarországon élnek", mondták, „azok nem magyarok".

Lássuk: ki mire volt büszke. A franciák ötös listája: a legbüszkébbek (kilencvenhét százalékuk) arra, hogy franciák; ezt Napóleon (nyolcvankilenc százalék), Blériot (hatvannégy százalék), a Pompidou Központ (ötvenegy százalék) és végül a francia impresszionizmus (harmincnégy százalék) követte. És a magyar diákok? Ötvenkét százalékuk nem ismert olyan történelmi személyiséget vagy kulturális teljesítményt, amelyre büszke lehetne. De büszkék a földalattira (harmincegy százalék), arra, hogy látták Bécset, Rómát, Párizst (huszonhét százalék), Károli Gáspár biblia-fordítására (tizenhat százalék; de tudnunk kell, hogy díszkiadása a felmérés napjaiban jelent meg...) és a Szent Koronára (hét százalék - és tudnunk kell, hogy akkoriban tért haza az Egyesült Államokból, elég sok szó esett tehát róla.. .).

No és mit szégyelltek a francia diákok, és mit a magyarok? A franciák: hogy autóiparuk nem bírja a versenyt (huszonhat százalék), hogy Napóleont a reakció száműzte (tizenhat százalék), hogy korrupció van Franciaországban (nyolc százalék) és hogy a francia lányok kissé laza erkölcsűek (négy százalék). A magyar diákok viszont azt szégyellik, hogy „fasiszták voltunk" (huszonnégy százalék), hogy az 1918-19-es forradalmak elbuktak (huszonhárom százalék), s hogy Magyarországon nem egyenlő eséllyel lehet bejutni az egyetemre (tizenegy százalék), s hogy rossz a magyar foci) kilenc százalék). S a magyar megkérdezettek közül csupán heten vélték úgy, hogy nincs mért szégyenkezniük.

Nézzük a két legjellemzőbb kérdést. Az elsőre, hogy 2500-ben lesz-e még Franciaország, a francia diákok száz százaléka azt válaszolta: természetesen lesz. A magyar diákok negyven százalékának az volt a válasza, hogy „ez nem magyar ügy, hanem a szocia1izmusé". S végül: arra a kérdésre, hogy ha Franciaország a jövőben megszűnik, mi lesz ennek az oka - egyetlen francia diák sem válaszolt. Mondván, hogy ez méltatlan és értelmetlen kérdés. De mit gondoltak a magyar diákok hazájuk jövőjéről? Harminckilenc százalékuk úgy vélekedett, hogy ha ez bekövetkezik, a fejlődés következménye lesz. Tizenegy százalék vélte úgy: az integráció - vagyis országok, esetleg népek egymásba olvadása - nem ismer alternatívát.

Itt tartott a magyar és a francia nemzettudat – az identitás – a nyolcvanas évek elején. Azóta Magyarországon volt több - kisebb-nagyobb – olyan jelzés, amely abban erősíthetett bennünket: a korabeli statisztikai adatokat szolgáltató nemzedék felnőtt és „reprezentatív” módon igazolta az elszomorító számokat. Elég talán csak december ötödikére gondolnunk… S most Franciaországban is történt valami hasonló. Nem biztos, ismétlem, hogy az uniós alkotmány elutasítása csak egy pillanatnyi belpolitikai állapot tükröződése volt. Hanem egy olyan folyamat végeredménye, amelynek során a régi identitás-tudatot ütköztették egy új identitás-tudattal. Egy ilyen csata végeredménye egy önmaga teljesítményeire, demokráciájára, és köztársasági eszményeire büszke országban - nem lehet kétséges. Ahogyan az sem, hogy csak egy ilyen identitásra lehet – építeni. Az Európai Uniónak – ha szabad tanácsolnom – tanulnia kell abból a nemzeti büszkeségből, amely mindaddig képes önrendelkezésre és önérdek-érvényesítésre, ameddig nincs száz százalékban meggyőzve arról, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti. Ám, ha erről maradéktalanul meggyőződött, biztos támaszává válhat egy nemzeteket összefogó, európai identitásnak. Erős Európát csak az erőshitűek által lehetünk képesek felépíteni; a langyosakat kiköpé szájából az Úr. Az „épp, hogy átment” – féle népszavazásoknak, vagy az amúgy alacsony közérdeklődést tanúsító országok államratifikációinak túl sok értelme – nincs. A szkepszist, a félelmet, a bizonytalanságot, a közönyt kell mindenekelőtt legyőznie – minden országban – az unió eszméjét hirdetőknek. Mert sem egyedül, sem felülről vezérelve – nem megy.

A folyamat, persze, mindettől függetlenül, folytatódhat. A további működés feltételeit a Nizzai Szerződés biztosítja. Ám, ha ezt a népszavazást valóban egy nemzet pillanatnyi belpolitikai „dühkitörésének” tekintik; ha ez a jelzés következmények nélkülivé válik – akkor az Európai Unió országainak demokratikus államközössége még sokáig csak álom marad…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra