2005. május 31. kedd 23:01

 

Levelek az illúziók földjéről

 I.

 Az első – öt esztendővel ezelőtti keltezéssel… Bár józan eszem azt súgja, hogy mihamarabb el kellene felejtenünk Mádl Ferenc köztársasági elnökké történt választásának kínos közjátékait; ugyanezen józan ész azt is tanácsolja: a kialakult polémia végére egyszerű, ámde radikális módon kell(ene) pontot tennünk. Nevezetesen: nyilvánosságra hozni az első két forduló pártok szerint leadott szavazati arányait, sőt, ha szükséges, név szerint „kilistázni”, ki hogyan szavazott. (A „hogyan” ez esetben arra is utal: vajon több évnyi parlamenti szergyakorlatok után kik azok, akik még ma sem tudnak egy érvényes igent, vagy nemet jelezni; hogyan lehet(ett) kilenc érvénytelen voks!? Ez ugyanis azt feltételezi, hogy vagy az illető értelmi képességei, és az úgynevezett adminisztratív feladatok ellátásának technikai minimuma között van jelentős, feloldhatatlannak tűnő ellentét; vagy az illető ekképp menekült a „senki földjére” a pártfegyelem önfeladásra késztető akarata elől…)

Fel lehet-e oldani az anonimitást? Technikailag nem. Jogilag egy kissé még bonyolultabb a helyzet, hogy azt ne mondjam: kilátástalan, hiszen épp azért találták ki a titkos szavazásokat, hogy azokban titkosan lehessen szavazni. Legalábbis így magyarázná ezt Svejk (egyik) elhíresült felettese… A hasonlat nem véletlen: ez az elnökválasztás – tragikus tartalmi vonatkozásain túl – parodisztikus elemévé vált a harmadik évezredébe lépő magyarság történelmének. S lehet-e ennek felelősségét a névtelenség korántsem jótékony leple alá rejteni!? Ma csak gúnyolódnak egyesek azon, hogy például Teleki Pál szerint idegen a magyar embertől a titkos szavazás intézménye.

Epizód, mondják most sokan; ha kínos is, epizód csupán. Mint megannyi, máig tisztázatlan kérdése elmúlt másfél évtizedünknek. Amely epizódok azonban, épp tisztázatlanságuk okán, azóta is alkalmasak zavarkeltésre, bizalomvesztésre, emberi és politikai kapcsolatok végzetes megrendítésére, s – talán elsősorban - az ilyen, vagy olyan indíttatású sajtó muníciójának utántöltésére. Mert: nem tudjuk, hogyan (és „miből”) alakult ki a gazdaságot máig uraló vállalkozói elit, már a nyolcvanas évek első-második harmadában; s úgy tűnik: sikerült végképp összezavarni a polgárok gondolatait a rendszerváltó első tíz esztendő több, jelentős – paktumok, média, önkormányzatok kontra kormányok, integrációs kapcsolatok, stb – folyamatáról. S most itt a legújabb, amely – korántsem epizód.

Mi is történt Mádl megválasztása előtt? A kormánykoalíció pártjai, valamint két ellenzéki párt (MSZP és SZDSZ) vezetői, nem csupán magánvéleményt közölve, támogatásukról biztosították a jelöltet. Csupán egy párt (a MIÉP) elnöke nem tette ezt; így tehát joggal tűnt „formálisnak” a szavazás. Mégsem vált azzá; s ennek miértje a jövő nyílt, tiszta, élhető demokráciájának érdekében a jelen súlyos, tisztázandó kérdésévé lett.

Az ellenzéki pártok és sajtója szorgalmasan bizonygatja: nekik nem állhatott érdekükben az első két forduló bojkottálása, hiszen az „egyszerű többség” elve alapján úgysem akadályozhatták volna meg a végleges eredményt. Így hát miért másították volna meg korábbi kijelentéseiket? Az érv tetszetős ugyan, de – több sebből vérzik. Kezdve ott, hogy elég sok teljesítetlen ígéretet kérhetnénk számon rajtuk. Végezve úgy: aki másnak vermet ás, nem teszi hiába… Mert azzal, hogy az anonimitás álarca mögül voksoltak (s tételezzük fel, hogy ők a hunyók…), legkevesebb három legyet is ütöttek, egyetlen „gombnyomásra”. Egy: bogarat ültettek a kormánykoalíciós képviselők megingathatóbbjainak fülébe; gyanakvásra, bizalmatlanságra, széthúzásra (vagy ezek hajlamára) késztetve őket. Kettő: a titkos szavazás eredményeinek részletei nyilvánvalóan nem hozhatóak nyilvánosságra; s ez újabb lehetőség a kormánykoalíció helyzetének, tekintélyének nehezítésére. Három: lényegében egyszerű „kontrával” hozták nehéz helyzetbe Mádl elnök urat is. Hisz nyilvánvalóan lesznek majd a jövőben olyan helyzetek, amelyekben az ő ellenjegyzésén „áll vagy bukik” valami; s ha nem az ellenzék „szája íze” szerint dönt, akkor elfogultsággal fogják vádolni, épp megválasztásának tisztázatlan körülményeit fordítva személye, tekintélye, pártatlansága ellen.

Bárki mondhatja most, hogy mindhárom lehetőség kisszerűsége méltatlan a mai magyar belpolitika közállapotaihoz. Én viszont úgy vélem (és úgy is tapasztaltam), hogy a mai magyar belpolitika ennél kisszerűbb, ennél méltatlanabb helyzeteket is játszva produkált és még fog produkálni…

Természetesen e pillanatban a gyanú árnyéka alól a kormánykoalíció pártjai sem mentesülhetnek (sározza is őket, rendesen, a végül is csak évtizedes „dolgát végző” ellenzéki sajtó…). A kisgazdák ugyan vehemensen kérdik: miért szavaztak volna az ő hozzájárulásukkal választott személy ellen – de tiltakozásuk súlya megkérdőjelezhető. Tételezzük fel, hogy ők a hunyók; a kérdés: miért tették volna? Egy: éreztetni a nagyobb kormánypárttal, hogy nélkülük semmire sem mennek; a gyeplő – valójában – az ő kezükben van. Kettő: gyengítve az elnökválasztás jelenlegi módszerének tekintélyét, tovább szorgalmazhatják a nép általi, közvetlen elnökválasztás módszerét. Három: e „figyelmeztető gesztussal” egyfajta nyomást gyakorolhattak a leendő Köztársasági Elnöki Hivatal személyi összetételének kialakítására.

Ennyi. A lehetőségek további taglalása során utalhatnánk az MDF és a FIDESZ közötti, megromlottnak látszó kapcsolatokra; a FIDESZ sorain belüli – valós, vagy a sajtó egy része által vélelmezett – ellentétekre. De akár a köztársasági elnöki méltóság tekintély-annulálásának szándékára – amely szándék, hosszútávon, valamennyi pártról (valamiért) feltételezhető… A helyzet tehát, ismétlem, gyors tisztázásra szorulna; bárha jól tudom – illúzió, naivitás akár csak feltételeznem azt, hogy a helyzet valaha is tisztázódik.

Annyi tanulsága azonban feltétlenül van, hogy a pártoknak el kellene azon tűnődniük: a jövőben minden kétharmados, négyötödös, vagy egyéb – tartalmi súlyától függően akár egyszerű többséget igénylő – kérdésben – név szerinti szavazás történjen. Ezt ugyanis joggal várhatja el a társadalom s az egyén – aki „a dolgozó nép okos gyülekezetébe” küldte képviselőjét. Akik saját megválasztásukkor még nyíltan, nevüket és arcukat vállalva indultak a mandátumért…

 

II.

 

Tudom – s e második „levél” immáron ma datálódik – nem először kérem arra olvasóinkat: olvassák újra, egykor papírra vetett soraimat. Nem valamiféle okoskodás ez, remélem, elhiszek, nem az „én megmondtam” szánalmas bizonygatása – hiszen, akkor, szorgosan kigyomlálnám az olykor megmosolyogtatóan naiv következtetéseket. Az ember ne hozza nyilvánosságra tévedéseit is, akkor, amikor bölcselkedni akar… Nos, a fentebbi írásban is van néhány olyan mozzanat, amely fölött már aznap estére eljárt az idő; ám a legviccesebbnek most mégis azt a mondatomat tartom: „ez az elnökválasztás – tragikus tartalmi vonatkozásain túl – parodisztikus elemévé vált a harmadik évezredébe lépő magyarság történelmének”.

Az? A mostanihoz képest? Ugyan. A méltóság és az elegancia diszkrét bája lengi be – összehasonlítva a mai demokrácia-szilikonnal. Mert ez utóbbi esetben, bizony, a legjobb esetben is plasztikai sebészeknek és kozmetikusoknak nevezhetjük a köztársasági elnök személyének megválasztása körül bábáskodókat. Kiindulva abból a nyilvánvaló tényből: a jelölés feladata, annak méltó körülményei a kormánykoalíciót terhelték – minden esemény csak és kizárólag e szempontból ítélendő meg.

Előbb azonban pillantsunk vissza, kicsit másképp, mint az előbbi levélben. A Magyar Köztársaság első elnökének megválasztását ma is beárnyékolja egy olyan paktum megkötése, amelyről ugyan már szinte mindent tudunk. Azt is: a lehető legszükségszerűbb lépés volt ahhoz, hogy az első szabadon választott, rendszerváltó parlament működése megőrizze törvényalkotói jogosítványát. Épp csak a mellé vegyül egyre több kétség, hogy tényleg – „miért is nem tetszettünk forradalmat csinálni…”? Summa summarum: az első elnökválasztás még magán viselhette a bizonytalan, botorkáló, „békemániás” hatalomváltás erényeit és tévedéseit. A második egy kicsit már ebből nőtt ki: az elmaradt tudatváltás, az értelmiség egymásra uszulása – kiderült, hogy legfőbb szószólóiknak az osztályhatalomig még csak-csak megyeget az út, de a demokrácia felé már jóval göröngyösebb… - megteremtette a posztszocialisták hatalom-szerzését. S amikor a szabaddemokraták is melléjük álltak, lényegében hosszú időre lehetetlenné tették azt, hogy a társadalom úgy nézhessen szembe az elmúlt négy évtizeddel, ahogy kell. Tisztán, kendőzetlenül, őszintén – s mindenek előtt a legkijózanítóbb tárgyilagossággal. Nos, elnökük mandátumának meghosszabbítása – tiszta helyzet volt.

A harmadikról fentebb szóltam – akkor azt gondolván, hogy a politikai belharcok annál mélyebb szintre sohasem vihetik egy közjogi méltóság fogalmának nyílt társadalmi értékét, tisztességének besározhatatlanságát. Mert vannak olyan alapkérdések – vélekedtem és vélem ma is – amelyekben nem szabad a két politikai tábor közötti harcot konfrontálni; azok végszavazása esetében pedig végképp nem. Mert, valahol, erről szólt a békés átmenet, paktum, kerekasztal-tárgyalás, satöbbi…

Ennyit az illúzióimról…

Summázzuk hát: mi is történt az utóbbi három-négy hónapban, elnökválasztás ürügyén? A jelenlegi kormánykoalíció erői egyértelműen bizonyságot szolgáltattak arról: a demokrácia keretein belül képtelenek a diplomácia erényeinek felmutatására. Hatalmi arrogancia nélkül képtelenek az annak lényegileg ellentmondó konszenzus megteremtésére. A szabaddemokraták magatartása már az ominózus paktum környékén arra utalt: nagyon gyorsan képessé válhatnak a praktikus, pragmatikus szempontok alapján vezérelt „megélhetési párt” szerepkörére. Ezt négy év múlva be is teljesítették… Most pedig százszázalékosan e kategórián belül maradtak – minden formális ellenvetésük ellenére… És maradnak – mondom, figyelvén a napi eseményeket. Mécs Imre megszólalása pedig – az íre a pont. Retirál a póttartalékos szabaddemokrata… Mert az – hiszen emlékezzünk: ha Demszky nem lép vissza mandátumáról, akkor Mécs Imre ma nem országgyűlési képviselő. Akkor nem követ el – ilyen minőségében – alkotmánysértést; amiért, persze, még csak parlamenti dorgálásban sem részesült. Most pedig jóformán a pártonkívüliek nyugalmával közli, hogy ő élni akar elnökválasztói mandátumával. Látszólag szembe menetelve az SZDSZ hétfőn megfogalmazott álláspontjával – valójában lehetőséget teremtve arra, hogy a szabaddemokraták kihátráljanak a közös felelősség alól, és beódalogjanak a névtelenség homályába… Mert nem élni a választási mandátummal – nyílt beszéd. Kijelenteni, hogy a koalíciós béke érdekében nem szavazom meg a koalíciós társ jelöltjét; mondom, nyílt beszéd, még ha kissé komikus is. Az által pedig végképp, hogy a posztszocialista és a rendszerváltó értelmiség egyik markáns személyisége közül egyiket sem választani – a megélhetési pártideológia tökéletes definíciója.

No de Mécs Imre ennél tovább nyargalt. Uzsgyi, közölte, ide nekem a választójogomat. Azt is egyértelművé téve, hogy nem Sólyom Lászlóra akar szavazni. Ő tehát nem csupán tartózkodik a véleménynyilvánítástól, hanem egyenesen követeli, hogy a rendszerváltás személyi konzekvenciáját, determinálását ne részesítse előnybe. Teszi ezt az a Mécs Imre, aki a szóbeszéd szerint még pár hete saját maga köztársasági elnökké választásáért kuncsorgott az általa oly megvetett fideszes körökben. No comment…

Nos: mi is fog történni június hatodikán és hetedikén a magyar parlamentben? Látszólag köztársasági elnököt választanak az egybegyűltek – ám valójában nem a demokrácia győzelmi, hanem a megélhetési politika menekülési útvonalai rajzolódnak ki. Minden szocialista és liberális variációban. Elképzelve akár a koalíció szakadását is… A szocialisták – talán – lehettek volna praktikusabbak. Megengedőbbek – nem a koalícióstárssal szemben, hanem saját mozgásterüket illetően. Hiszen még az is belefér, hogy a kongresszussal jelöltessenek elnököt; de azért akár az utolsó pillanatig lebegtethették volna a végleges jelölést, megnevezve két-három lehetséges személyt. Ezzel nem zárják le a koalíciós konszenzus esélyét; s nem hozzák nehéz helyzetbe azokat a képviselőket, akiknek most – a pártfegyelem okán – akkor is Szilire kell majd szavazniuk, ha a mögöttük álló alapszervezetek más személyben hittek… És amely képviselők, kihasználva az anonimitás lehetőségét, most sem szavaznak majd Szilire. Mert akár már ők is egy előre hozott választásban gondolkodnak… Igen - vajon miért viselkedtek ennyire mereven a szocialisták?

A szabaddemokraták lényegében csiki-csukit játszanak, nem először. Mondták ők már azt, hogy kommunistamentes kormányt akarnak, hogy Hornnal elképzelhetetlen a koalíció, hogy Demszky nélkül egy tapodtat sem. Hogy Medgyessynek mennie kell. A folytatást minden esetben ismerjük… A végletekig most sem lavírozták el magukat; Kuncze csupán – mielőtt hétfőn este elment volna tortát szeletelni a Művészetek Palotájába – kijelentette: nem veszünk részt a szavazáson. Ami nem jelenti azt, hogy akár már másnap ezt ne cáfolhatná meg néhány szabaddemokrata képviselő, mondván – a lelkiismeret nem pártfegyelem kérdése. A „11/9”-es útvonalat tehát ismét járhatóvá tették – csupán az a kérdés, hogy választóik még vajon meddig képesek hinni az ilyen elveknek…

Azzal együtt azt sugallják: akár a koalíciós szakadásig is hajlandóak elmenni. Amit Gyurcsány sem zár ki. Mi következik ebből? Hogy látszatra hajmeresztő ötlet azt gondolnunk: talán-talán előrehozott választásokra játszanak. Valójában – miért ne? A Gyurcsányt pajzsra emelők serege tagadhatatlanul megrendült. Érződik ez, minden gesztusukból. Hiller – mintegy előre menekülve – csak a Köztársaság tériekkel együtt hajlandó „elvinni a balhét”. Miközben Kiss Péter visszavágna, és Szekeres ugrásra kész… (A Szili helyébe lépő Mandúr ötlete különösen fájhatott neki…). Ami a belső torzsalkodásokon túlmutat: változatlanul nincs használható lépéskoreográfiájuk. Nem százat, de a negyedét sem tudták lerajzolni… Az „áfakatyvasz” még jóformán el sem hangzott – máris a pillanatnyi hőguta járulékos elemének tekintik azt a gazdasági élet szereplői. A korábbi lépésekről pedig már szó se essék… Summa summarum: van a jelenleginél két sokkal fontosabb kérdés a kormánykoalícióval kapcsolatban. Az első: képesek-e működő költségvetéssel előállni az esztendő végén, s azt képesek-e – egymással – elfogadtatni?

Nem sokkal egyszerűbb-e, mindkettőjüknek, egy előrehozott választás? A szabaddemokraták – átmenetileg – ismét leválhatnak a szocialistákról. Ráadásul ennek körülményei között esetleg visszaédesgetik korábbi táboruk jelentős részét; azokat, akik nem értettek egyet a koalíciós szerepvállalásokkal. A szocialisták pedig talán már arra készülnek, hogy ringbe szállnak – Szili Katalin vezetésével. Aki, ugye, végig kitartott a „megalázónak” is tűnő procedúrában. Aki már sokszor bizonyította, hogy eszmerendszere végtelenül toleráns, befogadó, és nemzetegyesítő – szemben a „fúj”-baloldallal és a „fúj”-jobboldallal… Őt követve kiszáradt háncsként hullana le a párt törzséről a nomenklatúra kérge, legalábbis így bíztatná egymást minden híve a baloldalnak…

Hát vágjunk bele.

Már a kormányzás látszatával sem kellene foglalkozniuk, így, az új gazdasági csődmechanizmus finisében. A történet amúgy sem megy nagyon előre; fejezzük hát be. Pontot a végére – de ne költségvetést. Ami van, azt még feléljük, amit lehet, kiporciózunk. „Gebasz” van az uniós alkotmány elfogadása körül is, ami miatt – esetleg – mégsem jön be annyi milliárd euró 2007-ben. Csúszóban az euró bevezetése is – szóval miért ne jönne jól egy téli, előrehozott választás? Ha nyerünk – valami csoda folytán – akkor az ellenzék „befoghatja”. Ha veszítünk, akkor sincs nagy gáz, hiszen a gazdasági hátterünk megmarad, a médiatámogatottságunk szintén; szóval milyen nagy baj történne, történhetne? A gondok meg a polgáriak nyakába szakadnak.

Milyen szépen eljátszottuk mi már ezt 1988-ban; és most még ennél is könnyebb.

Hiszen – már működő demokráciában élünk.

Nem…?

 

III.

 

Játék a szavakkal? Játék az összeesküvés-elméletekkel? Egyszerű rám cáfolni. Például azzal: a pártok tűnődjenek el azon: a jövőben minden kétharmados, négyötödös, vagy egyéb – tartalmi súlyától függően akár egyszerű többséget igénylő – kérdésben – név szerinti szavazás történjen. Ezt ugyanis joggal várhatja el a társadalom s az egyén – aki „a dolgozó nép okos gyülekezetébe” küldte képviselőjét. Akik saját megválasztásukkor még nyíltan, nevüket és arcukat vállalva indultak a mandátumért…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra