2005. június 07. kedd 21:07
Mert győzni kell végre
Kicsi vagyok, székre állok, onnan jó nagyot kiáltok. Nagyjából így foglalhatjuk össze azt, ami történt, és ami – a fenyegetések szerint – történni fog. Mondhatnám most, hogy roppant tanulságos – bár tulajdonképpen nem történt semmi meglepő. Ezért nem is mondom. Csak tárgyilagosan eltűnődöm azon: mennyire felerősödtek az alkotmányvédelmi hangok a baloldal felöl, keddről szerdára virradóra; és szerdára délutánodva… Szabaddemokrata elkötelezettségű barátom felháborodva közli velem: azért nagyon megalázták jelöltjüket a Fideszesek. Miért gondolod, kérdem. Hogy nézett ki – tizenhárom szavazat. És be sem mentek. Lehet, hogy tudta, óvatoskodtam. Ugyan, láttad, mennyire elfehéredett. Talán azért, mert nem számított annyi ellene szóló ellenzéki szavazatra, tromfolok. Néz rám, majd legyint. Ezt akkor sem lett volna szabad megcsinálni. Gúnyt űzni a jelölésből. Zsarolni a többi ellenzéki pártot… És a te csapatod mit csinált, próbálom meggyőzni. Mit? Mit? Három hónapja közölték, hogy nem vesznek részt. Vagy tessék mást jelölni. A meglátásod szerint ez nem zsarolás, veszítem el a türelmemet. Húsz szabaddemokrata – illetve tizenkilenc és fél, hiszen egyikük közös jelölt volt… - ugráltathatja a sokkal nagyobb koalíciós társat, de tizenhat volt és jelenlegi demokrata fórumos azt tehet, amit akar?
Következmények nélkül?
Folytattuk még, de már értelmetlenül. Mert szerinte nem élni a választói megbízatással teljesen korrekt, ám elvárni, hogy a másik oldal is tiszta lapokkal játsszon – már nem az. Ahogyan az alkotmányjogász is – érdekes módon – azonnal alkotmánysértésről beszélt. Amikor annyi történt, hogy néhányan – elhárítani akarván a gyanút magukról – bemutatták szavazólapjukat. Na és, kérdezem. Egy ilyen kiélezett helyzetben – amelyet a szabaddemokraták hoztak létre – vajon mi mást tehettek volna?
Egy biztos: nem azok mutatták be, akik végül – talán megrettenve a kényszerhelyzettől – nem szavaztak át. Ahogyan azt sem tudhatjuk: nem voltak-e átszavazók akár, éppenséggel, a szocialisták közül? Olyanok, akiknek nagyon nem tetszik az, hogy a „régi gárda” egyre jobban kiszorul. Akik már tudják, hogy jövőre nem indítják őket – mert kell a hely az ifjú szocialistáknak. Vagy a posztkisz-generációnak; egy a lényeg: semmiben sem lehetünk biztosak. És mégis: megy a kórus, rákezdte, hogy a Fidesz „diktatórikus módszereket” alkalmazott. Megfélemlített; egy demokrata fórumos egyenes kétségbe vonta, hogy valóban történt-e rendszerváltás. Tette ezt a Klubrádió riporterének – és nem akkor, amikor Horn Gyula lett a miniszterelnök. Nem akkor, amikor a jelenlegi kormány még csak a történelemre sem merte rábízni annak vizsgálatát: valóban minden rendben zajlott-e a 2002-es választások során? Hiszen bezúzatták a szavazólapokat, ahogyan ezt tették a Kulcsár-úgy dokumentumainak egy részével is. De ez a demokrata fórumos még ekkor sem érezte kényelmetlenül önmagát. Csak most.
Hogy rákérdeztek: valóban úgy szavaz-e, ahogyan állítja?
És olyan körülmények közé került, amelyek nyomásában – talán – megfontolandó volt a végső hitelvesztésig elmennie.
Viszont – perel. Ezt már bejelentették…
Vajon miért? Azon kívül, hogy mindenkinek úgy kellett szavaznia, ahogyan korábban beszélt róla – az égadta világon semmi nem történt. Nem lehetett rejtőzködni – következmények nélkül. Ennyi… Ahogyan az a buzgalom is különös, ahogyan az MDF elnök asszonya támad. Kijelentve: a Fidesz nem támogatta az MDF jelöltjét. Tessék…? Ha már annyira ragaszkodunk a formaságokhoz, akkor: Sólyom Lászlót a Védegylet javasolta. Független értelmiségiek álltak össze, egymással nagyon ellentétes vélelmek hirdetői, azért, hogy egy kérdésben egyetértve a társadalom támogatását kérjék. Ehhez csatlakoztak az ellenzéki pártok. MDF-jelölről nem igazán beszélhetünk: legalábbis nincs tudomásom arról, hogy ehhez megszereztek-e ötven képviselői támogatást a Házban? Azaz, legalább negyvenkettőt – amennyiben feltételezzük, hogy ők, nyolcan, valóban mindannyian ugyanabban a személyben gondolkodtak…
Ami talán a legfontosabb: a mennyekbe menjen-e ezek után az SZDSZ? Sokan máris fényezik őket: megvédték a demokráciát a komcsik ellen; kitartottak az elveik mellett; felmutatták a valódi liberalizmus alternatíváját. Hát akkor, kérném szépen: arról a pártról beszélünk, amely már elég sok alternatíváját mutatta fel a „következetességnek”. Kommunistamentes nemzeti kormányt és hasonlók… Ha valamikor, akkor a szabaddemokraták most megmutatták: egyetlen kormánykoalícióban sincs helyük. Azt, hogy a parlamentben sincs, nem mondom ki, hiszen ezzel kétségbe vonnám a választópolgár döntési jogát és józan eszét – ehhez pedig nincs jogom. De azt, hogy nem koalíció-képesek – fényesen bebizonyították. Nem írták alá az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainak jegyzőkönyvét; igaz, ezt egy másik párt is megtette, de az nem azért, hogy tárgyalási alkusz-pozíciót harcoljon ki magának – maradva a rendszerváltás során kényelmesnek mondható ellenzéki szerepben, ám a köztársasági elnököt azért ő adja… Majd az első adandó alkalommal – egy lényegében fölösleges helyzetben, hiszen a Horn-kormánynak nélkülük is volt egyszerű többsége – beszálltak a hatalmi pozíciók megszerzésébe. És az a ciklus másról sem szólt – aki nem amnéziás, még emlékezhet rá – hogy: lesz-e a jövő héten kormányválság; szakad-e a koalíció? Három évvel ezelőtt a szociknak ismét szükségük volt rájuk – és ők keményen fel is srófolták az öt százalékuk hatalmi értékét. Miniszteri tárcáik szentek és sérthetetlenek voltak; s talán azok a pletykák is igazak: ők hajszolták bele a néhány hétig bizonytalan, álláspontot keresgélő szocialistákat a kettős népszavazás kérdéseinek elutasításába. Egy biztos: elég drágán adták magukat – de most bebizonyították, hogy partnernek, bizony, erősen megbízhatatlanok…
No persze: nem kell sajnálnunk a szocikat.
De a szabaddemokratákat sem kell dicsérnünk.
Hiszen az elveik mögé – amennyiben valóban vannak – már 2002 nyarán behúzódhattak volna. Vagy akkor, amikor látták: a száznapos program szakadékba viszi a költségvetést. Vagy akkor, amikor asszisztáltak a demokrácia szabályait megcsúfoló miniszterelnök-cseréhez. Egy puccshoz – amelyhez képest az, hogy most néhány demokrata fórumos kényelmetlenül érezte magát a választások alatt: fabatka. Amelyhez képest a rendszerváltás vélt morálja valóban elveszett; kiabálni akkor kellett volna… Akár úgy is: nem elfogadni a házszabály Szili-kínálta mentőövét. Mindegy. Még nem késő. A végeredmény megmutatta: csak egy valódi összefogás vezethet eredményre. Azt, hogy mi történt volna akkor, ha a Fidesz az első fordulóban alkalmazott taktikával nem teszi lehetetlenné az anonimitás maszatolását – talán sohasem tudjuk meg. De azt egyértelműen látnunk kell: a lopakodó agresszióra csak határozott eszközökkel lehet válaszolni. Mert talán valóban elmaradt a rendszerváltás – kedves demokrata fórumos képviselő úr. De végrehajtható…
Csak így.
És így; csak azért is… Mert akkor, talán, a következmények sem maradnak el.
Tamási Orosz János
.
