2005. június 08. szerda 20:57

 

Népmesékkel a depresszió ellen

 

Hallgatom az ismert televíziós riportert a televízióban, és elfog a sárga irigység. Arról mesél: hogyan múlt el a depressziója. Hosszú-hosszú évek során, ám mégis egyik percről a másikra, mondja. Sőt, egy könyvet is írt vergődéseiről; lehet, hogy jó. Még nem olvastam. Mert ami engem illet: épp azt gondoltam én mindig is erről, amit ő a riportban megfogalmazott. Hogy egy reggel úgy döntött: márpedig ettől fogva neki nem lesz depressziója. Mert az élet szép, és minden csodás, és a legrosszabb helyzetben is gondolhatunk arra: van még ennél is gyötrelmesebb. Másoknak. És nekünk is lehet – inkább ússzuk meg. Szóval fel a fejjel, gondoltam (ismétlem) én erről a depressziós dologról mindig is. Más kérdés, hogy nem tudom megvalósítani.

Valamitől mindig rám jött.

Sokszor ok nélkül is. Bár, visszagondolva, mindig eszembe jut ekkor is olyan – tegnapi, tegnapelőtti – rossz élmény, ami előidézhette. Épp csak késve tört rám. Hiszen nap közben az ember általában nem ér rá depressziósnak lenni. Vagy este az, vagy – ha már ehhez is hullafáradt – másnap reggel. Ma viszont azonnal rám tört. Pedig látszólag semmi rendkívüli nem történt…

Délelőtt egy gyermek-klinikán jártam. Egy rossz hírű városrész jó hírű kórházában. Messze földről is visznek oda súlyos állapotban lévő gyerekeket. A főorvossal arról beszélgetünk, sok egyéb téma mellett, hogy egyik legnagyobb feladatának most azt tekinti: valahogyan koordinálni kellene a civil szféra adományait. Mert sokszor nem a legjobb helyre jutnak el – az alapítványokon keresztül – az adományok. És sokszor el sem jutnak – mert az alapítványok „felélik” azokat. Adminisztrációra, működési költségekre; az alapítványi támogatásokért pályázott összegeket. Ez, persze, elenyésző, teszi hozzá sietve; a nagyobb baj az, hogy sokan nem tudják: az egészségügy melyik sebét is kezeljék. Ezért a hírnév és a lobbi győzedelmeskedik – az adott alapítvány azt az intézményt keresi meg támogatásával, amelyről már korábban is hallotta, hogy milyen nehéz körülmények között van. Odasiet, segíteni, holott van, ahol – épp akkor – jobban elkelne a segítség…

De nem csak a civil szférától, teszi hozzá… Tudja, meséli, nemrégiben itt járt nálam egy idős férfi. Korábban kezeltük az unokáját – megismerkedtünk. Tudtam: milyen rossz anyagi körülmények között él. De most pénzhez jutott: százezer forintnyi örökrész jutott rá egy hagyatékból. Elhozta, nekünk. No de magának sincs sok, tiltakoztam, meséli a főorvos, lenne mire költenie. Ugyan, legyintett, én már megszoktam. De maguknak – kell. Nem tűrt ellentmondást. Majd egy félóra múlva, folytatja a főorvos, bontom a napi postát. Az egyik levélben egy multinacionális cég közli velem, két sorban: a gyermekegészségügy támogatása nem az ő profiljukba vág…

Elbúcsúzunk. Ballagok az autóm felé, lélekben még ebben a furcsa népmesében bolyongva. Együtt a jó és a rossz; a szegénység összefogó hatalma és a gazdagság dölyfössége; benne az életért küzdő emberrel, aki ezt a harcot a békeidők legkeményebb háborújában vívja, rendíthetetlen hittel. Tűnődöm, úszom e népmesében – majd a földre zuhanok. Az autóm mindkét ajtaján egy hosszú, átmenő, mély karcolás. Láthatóan emberi kéz okozta; valamilyen hegyes tárgy. Kés, szög, ehhez hasonló. A mögöttem álló gépkocsin ugyanez a seb. Döbbenten nézem – nem értem. Majd a másik oldalára lépek – ott ugyanezt látom. Csak az egyik ajtón, de sokkal mélyebben. Megzavarhatták közben, fut át rajtam, gépiesen. És azonnal, definícióként, a környék „szinonimája” is belém villan. Elhessegetném - de nem megy. Marad a depresszió…

Fokozott közúti ellenőrzés van, fut át rajtam. Idejövet vagy nyolc rendőrautót számoltam össze. Három igazoltatást láttam. (Az egyikbe majdnem beleszaladtam, mert a szokásos módon végezték: egy szűk kanyar után, az autókat belül, az út szélén parkoló kocsik mellett állítva le…) De itt – minden további nélkül megtehette ezt valaki. Karcolt, mert karcolni támadt kedve. Lassan azért, valahogy, elindulok. A szerviz felé – mégis, körülbelül, mekkora is a kár; és mennyi ideig tart a kijavítása. Át kell fényezni az egész ajtót? Vagy az egész autót? És miért? Kinek volt ez jó? Kérdések – teljesen értelmetlenül. Közben szól a rádió; valaki épp arról beszél, hogy „a Fidesz szándékosan vezette meg átszavazókkal az első körben a szocialistákat. Hogy azok ne léptessék vissza Szilit”. Mondanám a rádió előtt, hogy de hát eddig az volt a baj: a Fidesz lejáratta a jelöltjét, mert hogy nem vett részt az első körben. Nem kell mondanom: máris elhangzik az okfejtésben, legalábbis az első fele. Hozzátéve: a Fidesz odáig aljasodott, hogy csaló átszavazókat vásárolt meg a függetlenek közül… Csóválom a fejem, legszívesebben hangosan röhögnék, no de ott a seb az autómon.

És a kisgyerek fején. Akit a liftben láttam, a klinikáról jövet.

Mihez képest is van akkor most nekem egy kezdődő depresszióm?

Kicsivel a kanyar előtt most is ott szobroznak a rendőrök. Szélesen rájuk vigyorgok – láthatóan beledermednek a látványba. Valaki most épp meglóg előlük – van ez nagyon ráírva az arcukra. Pedig csak azon mosolygok: egy szembejövő épp csak kicentizi a közöttük és a közöttem lévő távolságot. Máskor anyáznék, mint rendesen; most elnevetem magam. Csak úgy – ezen az egészen. Hogy naná, hogy a Fidesz a bűnös. Naná, hogy a kormánykoalíció erősebb, mint bármikor – „még ha várhatóak is némi feszültségek”. Például – hogy az egyik betelefonálót idézzem – „várhatják, hogy mikor fogok én ismét Demszkyre szavazni”. Ezt eddig se tetted jól, kommentálom, és a szerviz elé fordulok. Hamarosan megtudom, hogy az egyik ajtón talán ki lehet polírozni a karcot, de a másikat egyszerűbb kompletten átfényeztetni. Túl mély a seb. Ám, ha átfényeztetem, és később majd el akarom adni, megmérik a festék mélységét, és azt fogják mondani: totálkárosra törtem én ezt, valamikor. Hiába mondom majd, hogy csak egy karcolás volt rajta… A dolog arra megy ki, észlelem: kerüljön minél többe. Legyek minél bizonytalanabb. És örüljek majd a talán drágább megoldásnak – mert azt fogom hinni, hogy olcsóbban úsztam meg. Így megy ez… A casco nem jó, ez azonnal kiderül: az önrészem túl magas. Persze, jut eszembe, hát így érte meg. Hogy ne legyen maga a casco eleve nagyon magas… Hát persze, kezd liftezni a gyomrom.

Mint az a kisfiú. Liftezett, lapulva a nővérhez.

Közben nem engem nézett, csak megállt rajtam – is – a tekintete…

Majd lesz valahogy, köszönök el a szervizben. Átgondoljuk. Gurulok hazafelé; otthon szkeptikusan bontom a súlyadóról szóló értesítő levelet. Még egy skalp, legyintek. Nézem a híreket: ismét evázgatnak benne. Megszorul a szívem – no nem értük. Csak eszembe jut ismét, amiről pár napja már írtam. Hogy akkor mi lesz az „áttérési adóval”? Kérdezi ezt valaki? Készül hatástanulmány? Hogy mennyi volt az EVA-bevételekből az az összeg, ami mögött nem állt vállalkozói teljesítés. Csupán adóskalp. Pécsett a szocialista válságstáb, fut tovább a tekintetem a híreken – Hiller nem mond le, a kongresszus Glatzot akarta, Toller lesz a miniszterelnök-jelölt? Ez utóbbi, persze, már a meglódult újságírói fantazmagória terméke; s az egész nem is olyan fontos. Hiszen a kormánykoalíció stabil, bár feszült, mondják a szabaddemokraták. Kormányozni kell, mondja Gyurcsány. Végre kell hajtani a száz lépést. Amely valójában nem is létezik, tenném hozzá görcsösen, hiszen az adóváltoztatásokról már kiderült: többe kerülnének, mint amennyi hasznot hoznának. A többiről pedig azt sem tudjuk, hogy léteznek-e még, hiszen eredeti formájukban már régen visszavonták őket. Miközben a Miniszterelnöki Hivatal már költi a pénzt: látom a kék munka kampányklippjeit a televízióban, és nem tudom, miről szólnak? Hiszen kék munka – még nincs. Csak kampány. Közpénzen. Adópénzből.

Miközben épp az EVA-mra utaznak…

Dühösnek kellene lennem. Depressziósnak. Talán az is vagyok. Talán nem. Mert valahogy – nem megy. Bár talán még akkor is az voltam, amikor ezt a történetet kezdtem írni. Minden úgy egybefojt bennem – és már azon kezdtem gondolkodni, hogy nem szeret engem ez az ország. És én sem szeretem ezt az országot. A hazámat, persze, igen. Ott fent, a magasban. A verseit, a dallamait, az ízeit, a mérhetetlen távolságait. Ahogyan minden bánatát, fájdalmát, könnyét, keservét képes népmesékbe írni. Mindig. Ma is. Amikor, talán, már egészen mások, egészen más miatt, csak mesélnek nekünk. Erről, arról, kormányzásról, adóról, közbiztonságról, szorongásról.

Depresszióról.

Nem. Juszt sem leszek az.

Csak a gyomrom liftezik egy kicsit…      

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra