2005. június 14. kedd 20:33

 

Elmaradt ünnepek ünnepe

 

„Úgy akarom bemutatni a művet, ahogyan az le van írva”, mondta José Cura a koncert előtti sajtótájékoztatón. A Miskolci Operafesztiválon Kodály Zoltán Te Deumát vezényelte (Rossini Stabat Mater-je mellett) – rendkívül szuggesztíven. Ez a mű nem egy fohász, hanem jajkiáltás, folytatta. Két világégés, számtalan nemzeti tragédia közben fogalmazódott meg. Azt akarom, hogy hallják, amit én hallok a kottából. Szentségtörés, de kimondom: hol a pokolban vagy, istenem, kiáltja a zeneszerző. Miért nem jössz? Miért nem segítesz?

A sajtótájékoztató után, még innen a csodától, a lillafüredi Palota Szálló kertjében bolyongok. A rózsakert csodálatos; a csend szinte elviselhetetlenül méltóságteljes. Az imént sétáltam el a vízesésnek háttal álló József Attila mellett; ráköszöntem, de nem hallotta meg. Valamin nagyon mélyen elgondolkodhatott, ott, a csillámló sziklafal előtt. (Varga Éva szobrát a figyelmükbe ajánlom. Az ércbe öntött lélek; a legyőzhetetlen esendőség. A magányra ítélt méltóság szobra…) Majd lassan eljön a délután.

A miskolci egyetem aulájában idén először rendeznek operafesztiválhoz kötött eseményt – és azonnal José Curával nyitnak. Pompás. A Rossini-mű úgy szól, ahogyan kell; a tenor- és a szoprán-áriák lenyűgözők. Különösen a tenor… Majd a koncert második részében – felrobban a terem. Cura a karmesteri dobogóra lépés közben már beinti a kórust; a közönségre azonnal rázúdul a harag kiáltása. A zene lüktet, forr – előbb torkon ragadva mindenkit, majd a szorítás a szíveket is eléri. S nincs menekvés… Fentebb átsiklottam az első részen – nos, ezért. Rossini műve – nagyon szép. A buffó megtérése, bocsánatkérése – gyönyörű. De Kodály sistergő haragjának, nemzeti fohászának „nyitányaként” meghallgatni – egy kissé méltatlan bánásmód az öreg itáliai mesterrel…

A közönség, persze, felállva tapsolt, nagyon hosszú ideig. Miért is tettek volna másként egy aulából időnként majd koncertteremmé avanzsáló avatási szertartáson? Miért tettek volna másként korunk egyik világhírű muzsikusának jövetelét köszönve? Miért tettek volna másként, amikor azt látták: Cura a sorok közé lépve köszönti Kodály Zoltán özvegyét? Miért? Miért? Azt hiszem: mindebből a közönség – ha észre is vette, és reagált is rá – nem túl sokat fogadott be. Mert túl sok hely, ott, a szívekben, már nem nagyon maradt a hangok után…

Ünnep volt az a koncert. Az elmaradt ünnepek ünnepe…

Tamási Orosz János     

 .

Vissza a kezdőlapra