2005. június 15. szerda 19:58

 

Bagatell történet

 

Teát, vagy kávét parancsolnak, kérdezte a fiatal lány tekintete, és mosolya. A köszönés, és a hellyel kínálás után persze nem ezt mondta, csupán megkérdezte: miben segíthetek? Ez volt a feladata, lévén egy bankfiók alkalmazottja. Nyűgös nap lehetett amúgy, vagy talán már kezdődtek a nyári szabadságolások; majd húsz perces várakozás után ülhettek le asztalához az ügyfelek. Rossz hangulatuk azonban szinte azonnal szertefoszlott. Elegendő egy kedves szó – amelynek hangsúlya korántsem volt gépies. Számlát szeretnénk nyitni, felelték tehát, és visszamosolyogtak.

Azonnal, nyúlt polcára, megfelelő nyomtatványokért, az ügyintéző. Tessék kitölteni, csúsztatta át őket az asztal túloldaláról. A rubrikák értelemszerűek voltak, és túl sok adat nem is kellett – gyorsan haladtak. Melyik bankkártya legyen, hangzott el az első fogósabbnak tűnő kérdés. Kétféle van, mutatta a prospektust a fiatal lány, az egyik kék, a másik zöld. Lényegében ugyanazt tudják; bár mindkettő más-más nemzetközi szolgáltatást hirdet. De mindkettő igénybe vehető velük. Az asszony nem szerette az ilyen választási lehetőségeket. Tudja, mondta zavartan, én úgy jöttem át a huszonegyedik századba, hogy szinte semmilyen „kütyüt” nem tudok kezelni. Nincs mobilom, bankkártyát sem használtam eddig – és nem is fogok. Muszáj, hogy legyen?

Díjmentes, nevetett zavartan a lány. Legfeljebb nem használja – de nekünk ki kell adni. És magának melyik tetszik, kérdezte az asszony. Talán a kék, mosolygott még derűsebben a lány. Nekem jobban bejön ez a szín… Hát akkor legyen az, egyezett bele az asszony. Na tessék, szólt közbe a férfi. Az SZDSZ színét választod az MDF ellenében? Pont te? Tréfált persze, mindketten értették, bár a lány visszakérdezett: a kék az ő színűk? Persze, felelték mindketten. Nem emlékszik a plakátok domináns színeire? Nem nagyon figyelek oda, vallotta be a lány. Főleg három éve nem… És jövőre lesz még ez a kék párt, kérdezte, óvatosan. Ha egy csöppnyi józan ész szorult még az emberekbe, akkor nem, felelte határozottan a férfi. Egy önző, megbízhatatlan, megélhetési párt. Ezt mindkét oldalon látniuk kell a választóknak…

A lány tétován mosolygott. Az nem lehet, mondta óvatosan, hogy szövetségre lépnek a Fidesszel? Ugyan tagadják, de valahogy olyan érzése van az embernek – mintha ezt tesztelnék… Az nem lehet, horkant fel a férfi. Kizárt dolog. Ehhez már egyértelműen különböznek egymástól. Még azt sem mondom, hogy értékeikben – mert értékelvűnek csak az egyiket nevezhetjük. Az SZDSZ egy teljesen tarthatatlan liberális filozófiát képvisel; amelyben szinte az egyik alapelv zárja ki a másikat. Az egyén szabadságát hirdetik, miközben képviselőiktől pártfegyelmet követelnek meg. Nem, nem, ingatta a fejét határozottan, ne is menjünk bele a részletekbe. Egy megélhetési, pragmatista párt, amely – ugyanakkor – mindig a konfrontációk szítására játszva szerzett szavazóbázist.

Riogatott, és megfélemlített emberekkel juttatta be magát a parlamentbe.

Az meg, amit az oktatással csinálnak, kész katasztrófa, szólt közbe az asszony. Pedagógusként évek óta nem tudjuk: megint mivel fognak előállni. Ilyen reform, meg olyan – közben egy érettségit képtelenek levezényelni. S ahogy állandóan a toleranciára hivatkoznak – hát az a legszebb. A valóság az, hogy; tudja, egy nevelőotthonban tanítok; nos, szinte nem győzünk a rendőrségre járni. Jóformán hetente jelent fel bennünket valamelyik szülő, hadd ne mondjam ki, melyik rétegből, hogy meglopták, vagy még rosszabbat tettek a gyerekével. Az iskolában. Amikor pedig kiderül, hogy semmi nem igaz – ugyanannyi történik. Semmi. Legközelebb kezdhetik, elölről. Mert lehet vele szerepelni, kisebbségvédelemért rohanni, extra segélyt kapni… Legyintett. A lány tovább szőtte a fonalat: csak azt nem értem, folytatta, hogy milyen kisebbségvédelmet akarnak? Amikor a megszúrt fiú ügyében előkerült a tettes, és kijelentette, hogy ő is roma, én épp a rádiót hallgattam. Az egyik roma érdekvédelmis azt fejtegette, hogy várjuk meg a végét. Mert kevés, hogy romának vallja magát; ami azt illeti, épp az a baj, hogy elég ennyit mondani. Ezért van sok olyan kisebbségi önkormányzati képviselő, aki nem is szerb, vagy örmény, vagy roma – csak annak vallja magát. És a sok ismerős meg beszavazza. Most meg, hogy a parlament elfogadta ezt a törvényt; hogy is fogalmaztak a cikkek? Vége az etnobiznisznek; nos, most meg lemondott az egyik roma kisebbségi önkormányzati képviselő. Mert elfogadhatatlannak tartja, igazolta az információt a férfi, hogy bevezetik a kisebbségi önkormányzati választásokon résztvevők regisztrációját, listázását. Szerinte ez a változás azért rossz, mert a cigányoknak csak mintegy egyharmada vállalja cigányságát, különböző félelmek okán… Hát ezt nem értem, mondta a lány. Az egyik érdekvédő szerint ne legyen elég kisebbségnek vallani magát, a másik szerint meg tiltakozni kell, ha egy választási törvény ezen szigorít?

Tűnődve néznek egymásra.

Az a baj, hogy egy kormány-választást is eldönthetnek akár, szólal meg a férfi. Szavazzanak, persze, nem az a kérdés, csak amíg ők sem tudják, hogy mi lenne a jobb megoldás számukra, addig csak a viszályt növelik… És, persze, végső soron mindenért azt teszik felelőssé, aki, itt, valóban nemzetben, hazában, közös jövőben próbált gondolkodni…

Gondolják, hogy visszajön a Fidesz, kérdezte, kicsit bátrabban, a lány.

Sínen voltak.

Milyen furcsa, tűnődött magában a férfi: mennyire fiatal, és mennyire óvatos. Mintha csak a hetvenes években járnánk… Amikor az ember odafigyelve fogalmazott egy-egy társaságban; sőt, nem is nagyon járt – vagy próbált nem járni – a vele nem hasonszőrű emberek közé. Persze, bizonyára a munkájával is jár; biztosan ki van adva „szigorú napiparancsba” az, hogy az ügyfelekkel tilos politizálni. De miért? Attól, hogy valaki más nézeteket vall, még lehet korrekt ügyfél, vagy elvárhat korrekt szolgáltatásokat… A megosztottság mérge jelen van, állapítja meg, sokadszorra is. Önmagában. Közben az asszony már hevesen él a nyitottság jeleivel: maga olyan fiatal, mondja a lánynak. Nem szabad a kommunistákra szavazni. Már nem azok, nevet zavartan a lány. Dehogynem, legyint az asszony. Ha másképp is hívják magukat. De a kongresszusaikon ugyanazt a nótát fújják – és ezt nem képletesen értem. A szólamaik sem különböznek. Osztják az észt, de felmarkolták a közös pénzt. Az állami javak újrafelosztása, szónokolták, de mi miért nem kaptunk abból a vagyonból?

Hagyjuk a múltat, legyint a férfi. Inkább arra gondoljon: mikor érezte önmagát nagyobb biztonságban? Amikor a jövőre gondolt. A lány zavartan nevetett; nem kell engem ilyen részletesen meggyőzni, felelte. De azért van bennem félelem. Valahogy riasztóan erős a polgári oldal széthúzása… Jobban örülnék annak, folytatta, ha most egy szocialista köztársasági elnök lenne. Húsz SZDSZ-es szavazattal. Mert így mégis eljátszhatják majd a liberálist. Aki nem szocialista, és nem magyarkodó. Ott volt a népszavazás – az is azt mutatta, hogy sokaknak nem tetszik a „magyarok bejövetele”… Sokaknak viszont igen, szigorodott meg a férfi hangja. Szinte minden családban van határon túli rokon. Vagy barát. De ha nincs is – a maga józan racionalitásában kell nézni a kérdést. Gondolt már arra, hogy ki fogja megtermelni a maga nyugdíját? Úgy közel ötven év múlva lesz ugyan esedékes a kérdés, ahogy önre nézek, de azért, akkor, esedékes lesz. Azt fogja tapasztalni: nincs „hadra fogható” népesség. A lakosság elöregedett, s nincs, aki fizesse a közös nyugdíjbiztosítási alapot.

Elfogy a népesség – hát inkább a magyarok jöjjenek, ismét.

De nem is jönnének, folytatta. Ez csak egy okoskodó eszmefuttatás. Valójában nem jönni akartak; csak kaptunk volna egy közös lehetőséget. Annak bizonyítására, hogy becsüljük, és szeretjük egymást. A közös múltat, a közös nyelvet, a hagyományainkat. És nem kell egyedül éreznünk magunkat – sehol, Európában. Mert kiállunk egymásért. De ha ezt mi sem tesszük meg, egy állampolgársági gesztus kérdésében, akkor miért várjuk el Európától, az Uniótól, azt, hogy segítsenek a vajdasági magyarverések ügyében? Hogy velünk együtt, és értünk, lépjenek fel a kisebbségeket ért felvidéki, vagy erdélyi sérelmek esetében? Nem kértetek belőlük, mondják egymás közt, Brüsszelben, a nyugati uniós képviselők – most miért kértek tőlünk segítséget néhány elvakult szerb provokáció miatt?

Különben meg – mindegy, fejezte be a férfi. Ötven év… Addigra talán már valóban nem lesz ez olyan érdekes. Eltűnik a nyelv, s el a kultúra…

Dehogy, tiltakozott a lány. Az kizárt. Az nem lehet. Vagy mégis, nézett elgondolkodva.  

Itt kell aláírnom, mutatott az asszony a nyomtatványra. Igen, zökkent vissza az ügyintéző. Ott, És a másikat is. Készen is vagyunk. Ezek lesznek a számlaszámok; a kártyát néhány napon belül küldjük, postán. Viszontlátásra, köszönt el, kezet nyújtva. S egyébként pedig – mégsem, nézett a férfi szemébe. Megvédjük, üzente az a tekintet. A nyelvet, a kultúrát, egymást. Nem kell aggódni… Bár többen lennétek, sóhajtotta befelé a férfi. Bár többen lennétek…

Tamási Orosz János     

 .

Vissza a kezdőlapra