2005. június 18. szombat 18:01

 

Vigyázó szemünket merre is vessük

 

„Lehet, hogy demagóg vagyok, de ha volt valaki, akinek nem volt világos eddig, miért mindig Európában törnek ki a világháborúk, annak a tegnapi nap után most már lehetnek elképzelései” – olvasom az elkeseredett mondatot, és nem tudok vitatkozni vele. Egy harmincéves fiatalember sorai ezek; az unió sikertelen költségvetési vitájának híre után írta le, gyorsan, sietve, nekem küldött elektronikus levelében. Bizonyára el lehetne vele beszélgetni a részletekről; adni a kincstári optimizmusból fakadó jó tanácsokat. Fölösleges… Ez a fiatalember nagyobbacska kamasz volt akkor, amikor a felnőttek arról kezdtek sutyorogni: buknak a komcsik. Megszűnik a kétpólusú világ, jutott el hozzá ez a mondat is – sokat nem tudott még kezdeni vele. Majd azt látta, hogy a „béketábor” országain végigsöpör valami furcsa vihar. Változnak a kormányok, államformák, zászlók és címerek; változnak az ország-stratégiák. Kilépünk innen, hogy beléphessünk amoda, ezt feloszlatjuk, mert amott tárt karokkal várnak bennünket.

Na, ez azért még billegett egy kicsit.

Meg kell felelnünk a kritériumoknak, mondták. Ezért át kell alakítanunk a gazdaság szerkezetét. A fiatalember mindebből csak annyit vett észre, hogy a szülei munkahelyről munkahelyre sodródnak, egyre bizonytalanabbak, egyre kiszolgáltatottabbak. És szép lassan ő is azzá válik – ha elszegődne valahová dolgozni, akkor az a feltétel: három hónap próbaidő. Addig be sem jelentik. Majd három hónap után közlik vele: nem vált be. Bár az előző napokban is még tíz-tizenkét órát dolgoztattak vele naponta – kifogást nem emelve a teljesítménye ellen. A következő munkahelyen már nyílt lapokkal játszottak vele: addig marad, ameddig tud, csak ne akarja, hogy bejelentsék. A „csúcspont” az volt tapasztalatainak rögzülésében, amikor másfél órás, pszichológiai alaposságú mélyinterjún vett részt, állásügyben, kitöltve utána egy sokoldalas, már-már analitikai részletességre törő kérdőívet.

Mindezt azért, hogy elnyerje az egyik nagyáruház árufeltöltői megbízatását.

A fiatalember, ha úgy tetszik, mindent alulnézetből lát. Elnézi olykor, vámpíridőkben, a beszélő fejeket a különböző televíziós műsorokban, de már halálra unja őket. Dolgozni szeretne, keresni, élni. Tervezhető, kiszámítható időket szeretne önmaga köré. Csak annyit, hogy, amikor kedve tartja, kiruccanhasson Londonba, egy hétvégére. Egyszer már járt ott – s a város számára az óta is, maga az álom. De fapadossal se jön össze neki; havi negyvenből egy év alatt sem lehet megspórolni negyven-ötvenezret… Ettől azért London még nagyon szép. Most nem tudom (hogy egy talán váratlan, ám korántsem kiszámíthatatlan fordulattal éljek): Tony Blair tudja-e, hogy kit is vágott ő pofon Brüsszelben?

S hogy megérte-e neki?

 

*****

 

Néhány hete eltűnődtem azon: előszedjem-e, befejezzem-e egy elkezdett írásomat? Naplószerű feljegyzés volt, a dátuma a múlt év május elseje. A csatlakozás ünnepe… Mit is írtam le aznap este? „Nemmel szavaztam… Nem, mintha akár az utolsó pillanatig pontosan tudtam volna az okát; a szavazásra menet, az utcán, még több volt bennem az igenlés; a fülkében azonban, talán számomra is váratlanul, a nem választ jelöltem be. Mennyi ideje is ennek? Másfél év körül lehet, vagy valamivel kevesebb; valamikor kétezerhárom márciusában lehetett talán az unós csatlakozásról szóló népszavazás. A referendum… Tényleg nem emlékszem, szegény Varga Lászlóhoz kötöm most a memóriámat; múlt év májusában temettük, s április elején még hallottam dohogni erről a „népszavazásról”: végeredményben a magyar választók mintegy negyedrésze szavazott igennel, s ez a nagyon egyszerű többség elegendő volt ahhoz, hogy a politikusok ünnepelhessenek. Ma reggel, hogy immár uniós tagállam polgáraként ébredhettem, sem azért írom le az én nemleges szavazatomat, mintha különösebben büszkélkednék vele. Írtam ugyan egy-két euroszkeptikusnak mondott cikket, de valójában nem nagyon csaptam fel a nyíltan tagadók táborába. Valahogy nem volt értelme – ez épp úgy elvégeztetett, mint annyi minden a magyar történelem során. Abban sem hiszek, ami a harcos tagadók egyik legfőbb érve, hogy tudn’illik „legális gyarmatosítás” kezdődött.

A lényeg egészen máshol van. Ott: az unió szükségszerűen szervezettebb és központosítottabb egység, mint a nemzetállam. Ha az egészet nem robbantják fel egy-két évtizeden belül az európai nemzetállamok önfenntartó feszültségei, akkor a magyarnak nevezett kisállam gazdasága, belpolitikája, energia-szolgáltatása, de minden egyéb szolgáltatói struktúrája, költségvetése egy magasabb rendű, az európai államok létét összehangoló szervezet irányítása alá kerül. Ha nem így van, akkor nincs értelme közös parlamentnek, és – ez utóbbiakról, csak mellékesen jegyzem meg, a népszavazás előtt senki sem beszélt nyíltan, egyértelműen – nincs értelme uniós alkotmánynak, közös hadseregnek, az egyedi, sajátos „made in …” termékek megszüntetésének. A sort folytatva: hat hét múlva szavazunk az európai uniós magyar képviselők személyéről, de e pillanatban fogalmunk sincs arról, hogy meddig terjed majd a kompetenciájuk? Az alkotmány megszavazása során majd csak ez után döntik el, hogy egy-egy képviselő voksa mennyit ér majd, hiszen szó van arról, hogy létszámarányosan voksolhatnak; márpedig, ebben az esetben, a huszonkét magyar képviselő szavazata egy-egy olyan kérdésről, amely magyar gazdasági érdekszférákat érint, a töredékét érheti egy-egy német, francia, vagy – feltételezve, hogy a bővítés az elképzelt arányban halad – román, vagy török képviselőének. S ki fog bennünket megvédeni egy-egy ilyen, számunkra negatív hatású, döntéshozatalkor? Svájc?

A magyar államiság függetlenségének olyan mérvű feladása következett be a mai reggellel, amit persze nem lehetett elkerülni, hiszen a kétpólusú világrend megszűnése óta a közép- és kelet-európai országok mintegy kényszerpályán sodródtak efelé; mondhatni: egyfajta nyugati elvárás volt ez, az oka a piacszerzés, tőkefelhalmozás, a multinacionális cégek globalizációs törekvéseinek kiszolgálása; kitérni tehát nehezen lehetett volna, de legalább nyíltan kellett (volna) beszélni mindenkivel. És felkészülni a nagyobb, szervezettebb, keményebb önvédelemre – ennek elmulasztása valamennyi politikus egyéni felelősségét, lelkiismeretét terheli 1990 óta.

Marad, persze, a kötelező lózung: visszük Európának a magyar kultúra sajátos, egyéni értékeit, kincseit, nem csak kapunk, hanem adunk, nagyon sokat, Európának. Kérdem tisztelettel: a magyar átlagpolgár mennyit tud a velünk együtt csatlakozó lengyelek, máltaiak kultúrájának kincseiről? Lesznek, persze, különböző európai fesztiválok, ahogy eddig is voltak, de a hétköznapi életben vajmi keveset jelent az a szó, hogy kulturális kincs, hozadék. A világ – és ezen belül természetesen Magyarország – a funkcionális analfabétizmus infantilizmusában él; nagy ívben leszarja (hogy ezen a nyelven szóljak…) mindazt, amit kultúrának nevezünk. Sznobok vannak, voltak és lesznek, közöttük olyanok is, akik értékmentésre adakoznak majd, egy-két ügyes kurátor megfogja őket, de a nagy többség – a nemzetunió népsége – inkább előbb, mint utóbb zanzásít majd minden egyedit, sajátságost. Kialakul az uniós kultúrnyelv, az interkultúra. Nemzetközivé lesz a világ…

Az, hogy nemmel szavaztam, semmit sem jelent; ösztönös, emocionális érdekességként jegyzem fel csupán, nem tagadva: szeretném, ha egykor szégyellnem kellene magam e sorok miatt. De nem hiszem, hogy ez bekövetkezik: a világ törvényszerűségei nem változnak. Márai már (talán ’47-ben) definiálta: most államosítják a bankokat, később jön egy kor, amely bankosítja az államot, aztán kezdődik minden elölről…

A Felszabadulás-téri (nekem már csak ez marad a neve, bár korántsem azért, mert elhinném azt, amit megörökíteni próbáltak vele) az aluljáróból fellépkedve szembe találtam magam a padokon alvó hajléktalanokkal. Háltak az uccán, egy óra lehetett, szépen sütött a Nap, idős nénik etették a galambokat (az unióban ez is tilos, olvastam, bár akkor nem értem a Szent Márk tér világhírét), s a lépcsőről turisták videózták a látványt… Pár száz méterrel később lett volna újabb filmezni való, talán; a Petőfi-szobor mellett már gyűlt a nép, az esti látványosságra. Tűzijáték, légiparádé, vízesés az Erzsébet-hídról. Ez például valami sajátosan magyar ünnepi ékszertalálmány: vizet szivattyúzni a Dunába, látványosság gyanánt (s ha már itt tartok: a befüvesített Lánchíd ötlete sem volt semmi); az egészben van valami egyedi báj: szerdán még arról olvasok, hogy újabb államhitelt vettünk fel, négyszáznegyvenmillió eurót, szombat-vasárnap pedig eldáridózunk a központi költségvetésből bevallottan nyolcszázmilliót, igaz: forintban, saccperkábé viszont legkevesebb kétmilliárdot. Vajon hány kórház, árvaház, vagy akár színház ünnepelhetett volna ennyi pénzből? Mindegy: a népnek cirkusz kell, látvány, nem élet; az kell, hogy cekkerrel, kispárnával kimasírozhasson a térre, s légiparádét bámuljon, szendvicset majszolva – és ne kérdezze, hogy mindez mibe kerül, csak akkor, amikor az országnak nemzeti kormánya van…

Este – koncert a Zeneakadémián. Beethowen Kilencedik szimfóniája, kétzongorás átiratban (Liszt által), Ránki Dezső és Klukon Edit előadásában; valóban gyönyörű volt. Élmény. Késő éjjel még megnéztem a Megasztár-koncertet – ezt azért még ideírom, bizonyítván: szorgos europolgár leszek, biz’isten… Egyébként: csattogott, dörgött, villámlott, jó nagy vihar volt este; elmosott egy-két rendezvényt. Azt is mondhatnánk: korán jött a hidegzuhany…”

 

******

 

Mondom: csak tűnődtem az alkotmány elutasítása utáni napokban, hogy folytassam-e ezt a gondolatsort? Akár csak önmagamnak – beismerve, hogy, bizony, még most sem tudom eldönteni: szégyellnem kell-e nemleges szavazatomat? Néhány fenti mondatomban talán ott a tévedés; másoknál elkelne a szakszerű pontosítás; ismét más szavaknál a finomítás. Ám, ami az egészet átjárta, még 2004-ben is, az a talán csak most körvonalazódó felismerés: milyen naiv vagyok. Ártatlanul, gyanútlanul szemlélem Európát; az talán felmerül bennem, hogy egy nagy cél érdekében egyfajta önfeladásban veszek részt, ám ennek szükségszerűségéről is meg vagyok győződve – lásd: senki sem önálló sziget… -, ám az a kérdés fel sem merül bennem: kellek-e én Európának? 

Miért merülne?

Európa évtizedeken át maga volt a tiltott gyümölcs. (Hadd ne mondjam, hogy melyik fele…) Az elérhetetlen életminőség. A vágy és a cél. És Európa hívott is engem: nagyrabecsüléséről biztosított a rendszerváltásért; olykor azt is szereti hozzátenni, hogy ő segített hozzá; és azonnal kitárta az unió kapuit. Invitált – no persze, valami önerőt is le kell tennem a csatlakozásig, a teljes jogú tagságig, mondta. Ezt én el is fogadtam, hiszen egy valóban működő struktúráról van szó; egy tizenkét szelepes, nyolcezres fordulaton pörgő motorra nem lehet csak úgy rácsatolni egy kordét. Megértem. Rendben. Dolgozzunk meg érte.

Elkezdtük.

S most, hogy ingünk-gatyánk ráment arra, hogy megfeleljünk egy olyan struktúra elvárásainak, amely struktúra egyébiránt folyamatosan biztosított bennünket önzetlenségéről és fogadókészségéről, arra kell ráébrednünk: becsaptak bennünket. Abban, ami a legfontosabb volt az egész modellben: az önzetlenség. Ne kacagjunk fel most ezeken a szavakon. Európa innenső felén, bizony, gondolkodhattunk volna másképpen is. A nyugat helyett – egymásban. Voltak, akik ezt szorgalmazták, de félresöpörtük aggodalmaikat. Mert csak együtt van értelme a jövőnek – Európában. A kontinens gazdasága és népessége is csökkenőben. Össze kell fognunk, hogy megmentsük egymást. Hát persze…

S most egy Blair pofon üt egy általa ismeretlen pesti fiatalembert, ezt teszi tíz olyan ország polgáraival, akik azt is felajánlják: vigye az ő péterfilléreiket, ha ez az ára trónjának; s ezt teszi a nagy nyugati országokkal is. Megmutatta, hogy, ha kell, megleckézteti az öreg Európát. Jól megmutatta. Ahogyan a többiek is. Győzött. De mit is mutatott fel ez a győzelem? Hogy Európa továbbra is sebezhető. Térdre kényszeríthető. Kihasználható, bevehető, feláldozható. Mert a „nagy, erős várak” ma is képesek – az utolsó pillanatig – elszigetelődni. Nemzetek közössége…? Hol van?

Jöjjön végül a reflexeinkben élő „vörös farok”: a helyzet, igen, a helyzet nem reménytelen. Nem olyan súlyos. Mert a nagy nemzetek (és a kisebbek) előbb-utóbb talán felismerik: arról, amit elindítottak, már nem mondhatnak le. Európa az egyesült nemzetek közössége lesz – akkor is, ha ők belegebednek. Vigyázó szemüket vagy egymásra vetjük.

Vagy kezdhetünk, együtt, visszaszámolni.

Tamási Orosz János  

 .

Vissza a kezdőlapra