Az ihlető József Attila

Az alábbi sorokat néhány éve vetettem papírra, egy karcsú, ám annál tartalmasabb kötet előszavaként. Szécsi Magda, a nagyon tehetséges, Ferenczy Noémi díjas balladaíró és ballada-festő, rajzoló kiválogatta József Attila Istenkereső verseiből a neki leginkább tetszőket, és grafikákat illesztett melléjük. Impozáns vállalkozás volt. Most, természetesen, az ő műveiből is láthatnak néhányat. De előbb az előszó…

A függetlenségre törekvő individuum nem azt kérdi: van-e Isten? Számára a rejtély, a valódi kihívás: tud-e, akar-e hinni az Úrnak?! Lennie kell, ebben nincs kétely, hisz a szellem maga is világot próbál teremteni; rendet, amelyben érthetővé válik az érthetetlen, megoldhatóvá a talány, megélhetővé a halál. Világot szublimál a költőszellem is; határtalan teret saját idővel, önnön vívódásaiból gyúrt Istennel, taigetoszmúlttal és harmadnapos jövővel.

Közelebb vihet-e bárkit az Úrhoz egy, tíz, vagy száz istenes vers? Segíthet talán, bár ezt is félve mondom, de bizonyságot nem ad – egy sem. Az individuum nem hisz alázatban; képessé sem válhat rá, soha; az individuum az Egy, amely hozzáadódhat – két fél egyenrangú döntése által – a végtelenhez.

Kétféle úton juthatok el Hozzá... Az egyik a feltétel nélküli hit – de ennek szélén, az Ösvény mellett futó árokban keserű magokból sarjadt fanyar füvek suttognak. Elég csak egyszer harmatot inni róluk, felitatni velük verejtékemet, megpihenni közöttük; máris belém oson lágyságuk kételye. Éli, éli, lama sabbaktani... A rosszat elvetem ugyan, de két jó közül melyik a néked is tetsző!?

A másik út eleve a szelek sodorta magok sorsa, mely akkor kezdődik, ha rögbe kapaszkodott és gyökeret vetett abba: pányvát az időre. Így kezd – építkezni.

Hogyan s miből építkezett József Attila? Minden az ego definiálásával kezdődik: a teremtmény próbálja megérteni a lét összefüggéseit s azok rendszerén belül rátalálni önnön magára, helyére, szerepére. A költő sem választhatott magának más utat; ami azt illeti: nincs is még ekkor alternatíva; a gondolkodás első lépcsőfokai épp oly spontán reakciók, mint – néhány esztendővel korábban – a közvetlen légzés technikai szabályainak elsajátításai. De juthat-e tiszta oxigénhez az immoralitással fertőzött, irracionális helyzetekbe kényszerülő eszmélet?

A költő sorsát jól ismerjük; aki nem, az megsejthet valamit az itt olvasható versekből is (jóllehet: csupáncsak okozatokból következtethet vissza egy megelőző állapotra); nem ismerjük azonban azt: hinni akarta-e már, hogy tagadhassa az Urat e fiatal költőember, vagy azért nem tagadta, hogy elfordulhasson tőle? Azt mindenképp érezhetjük: kezdetben csak annyira van jelen az Úr József Attila versmetafizikai világában, mint minden más környezeti hatás. Azt is mondhatnánk: toposz; konvencionális motívum. Később azonban megtelik hiánnyal ez a tartomány: az Úr törvényeinek, szándékainak, dimenzióinak, nevének megközelítéseiből körvonalazódó lélekhatársáv. "S ha én volnék az úr, az úr helyett, / nagyon szeretnének az emberek." (Szeretnének)

Bár nem tudom: a költő szereti-e Szécsi Magda illusztrációit? Ha rájuk pillant – látja a köztes utak csendjét, az arctalan időket, a jelentéktelen örökkévalóságok szomorúságait; látja a kilátástalanság senkiföldjére szorítottak lágeréletét (mert rettenetes szögesdrótok mögött vegetálni, de még iszonyúbb a legyőzetés előtti üresség reménytelensége); és látja a széthullás részeit, egy kaleidokozmikus kiállítás képeit és képzeteit; látja az Urat. Látja, mert itt és most is megrajzolhatatlan, nincs jelen; csak így, visszatükröződve létezhet...!

Hogy mit mondana e rajzokról a költő, sejteni vélem. Talán azt: "Az intuícióra nézve megállapíthatjuk, hogy amennyire ellentmondást nem tűrő isteni kinyilatkoztatásként jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető. Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Valamely értekezést sem alakja, intuícióban való megjelenése értet meg velünk, hanem az a fogalmi erő, amely a fogalom cselekvősége és arra indít, hogy magam gondolkozzam és megértsem. Az intuíció csupán fölismerés, a közlés pedig megértetés. Ha valamit megértettünk, csak akkor vesz föl bennünk alakot, csak akkor válik bennünk intuícióvá. Az intuíció tehát nem közölhető és így csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége." (József Attila: Költészet és nemzet)

Elfogadná tehát, de nem tudom: szeretné-e, akarná-e mások fájdalmát? Ő, aki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remélt, s aki többet ennél – ma sem tehetne. Hallgatná csak, hanyatt feküdve, cigányok, kurdok, albánok sírását, vashatos kongását, krajcár kuncogását, keserű magokból sarjadt fanyar füveknek konok suttogását: „Akik velem vannak, nem értettek meg engem..."

URAM! Nagy bánatomnak égő csipkebokrán, Ó én Uram, hogy megjelentél nékem, Tán már nem is bús fájdalmam lobog, Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen. Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán, Erény rongyán, bátorság mentebőrén, Mégis mindent levetkezem, Uram, S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén. Dús életemnek ifju vára omlott Mohos magánnyá szépült és ma benne Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig Egy lánynak csókja mind liliom lenne. Uram, ki küldtél büszke vár urának, Engedd, már lelkem riadót ne fujjon. Szelíd remeteként az öregek Szűk szíve odvas odujába bujjon. 1923. júl. 28.
	A VILÁG MEGTEREMTÉSE Igen, tudom, még nem volt a világ, Csak az erők nyugalmas vize, Fojtott dühű, nagy vize, Nem volt még hal se, de halat akart, Nem volt még dal se, de dalolni akart, Asszony se volt még, isten se volt még, Vagy isten volt-e az egészen férfi, Egészen gyermek, nem tudom, - Most munkás lehet, vagy talán költő, Hiszen mindegy a munkás, a költő - Ő volt még egyedül, nagyon magába, Mint én vagyok most, olyan magába. Tehetetlen volt, csak szeretet volt, Társat akart és csak szeretet volt. Nem tudott tán még beszélni se, Nem tudott tán már hallgatni se, Társakra gondolt, asszonyra gondolt, A te víg, meleg szemedre gondolt, Aki ha látná, nagyon szeretné, Frissen, fürödve, jobban szeretné. A te víg, meleg szemedre gondolt S a vízbe lépett, A víz fölbömbölt, ahogy belépett, Elnyelte, mint a villámot az éj! És ő lesüllyedt a fenekéig, Feneketlen víz nincs-fenekéig. A víz Felhőkbe szállt a szíve fölött, Jéghegyekké vált a háta mögött, Akkor születtek a hideg csillagok, Akkor születtek a meleg napok, Ő volt még egyedül, mint én: magába, Társat akart és csak szeretet volt. 1924 első fele
ISTENEM Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném és szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva szántanék én is a nyomodba, a szikre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam. Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, én zavarnám a fele varjat. S bármi efféle volna munkád, velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék. 1928 eleje/1934
	BETLEHEMI KIRÁLYOK Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! 1929. dec.
BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. Engem, kit föltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom. Gyulékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam — vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. És verje bosszúd vagy kegyed belém: a bűntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, az a pokolnál jobban éget. Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal, és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal!