2005. április 24. vasárnap 07:10

 

A hatalom minősége

 Valami már a legutóbbi időközi soproni képviselő-választás sikertelensége után elkezdett bennem motoszkálni; s az a valami most – ha csak az utópia szintjén – határozott alakot öltött bennem. Elegendő akár csak a mögöttünk álló hét néhány eseményére gondolnom ahhoz, hogy tovább kristályosodjon.

Polgári obstrukció.

Passzív szemlélődéssel kísért várakozás.

Nem kell megnyernünk a következő országgyűlési választásokat. Minek. Elegendő megvárnunk ezek végleges vereségét. Mikorra bázisukból a szusszal együtt kifogy a dac is. Amit például Sopronban láthattunk. Emlékeznek: az időközi választás két fordulója között a szocialista jelölt visszalépésre kényszerült, mert elmarasztaltatott választási csalás elkövetésében. Maradt, egyedüliként, a polgári oldal jelöltje – de a második forduló eredménytelen volt. Mert a baloldali szavazóbázis el sem ment. Demonstrálván, hogy nekik nem kell a polgári jelölt – nekünk a miénk kell. Ha gyanús is, ha csaló is, nem baj. Erre a másikra még nemmel sem szavazunk, jelezték távolmaradásukkal, gőgös, ostoba daccal. És semmiképp sem a demokráciára érettséggel…

Nem kellene-e nekünk ugyanezt tennünk? Mindaddig, amíg végképp be nem bizonyosodik mindenki előtt Márai mondása: hiába bukik meg a kommunizmus, a kommunisták még évtizedekig ragaszkodni és harcolni fognak a koncért… Pláne így pedig bízvást tehetik – hogy meg sem buktak, csupán rájuk számoltak. Kaptak néhány ütést, de egyik sem volt megrendítő erejű. Kis ápolás a sarokban, vizes kendő, apró taktikai tanácsok, majd újra a ringben. Semmi eltiltás a korábbi fejelésért, semmi megintés sorozatos fogásért, semmi büntetőpont kifordulásért, vagy mélyütésért.

Nézem ezt a régi fényképet – a szocialisták küzdelembe induló csapatát. 1990. Az első sorban – gyerekek. Ma olyan huszonhárom-huszonhat évesek lehetnek; épp ilyen korú ifjoncok okítanak bennünket, olykor, a baloldali eszme klasszikus értékeiről. (Újhelyi, Zuschlag, Arató…) Semmit sem tudván annak valóságáról. Mögöttük pedig, a képen, de talán azóta is, ott áll az akkori élcsapat. Nyers Rezső. A protokoll-szociáldemokrata. A protokoll-reformista. Mert a nevéhez fűzhető egy elvetéltetett kísérlet az új gazdasági mechanizmusról, amely által el lehet mondani: mi megpróbáltuk. Csak nem lehetett. A szovjetek, a KGST, a kétpólusú világ gazdasági törvényei. Sajnos, nem lehetett, ingatják a fejüket, álságosan. Mellette – Pozsgay Imre. Akiről ne szóljunk rosszat, mert most Orbán Viktor tanácsadói közé emelte? És mert – regényes körülmények között – kimondta, anno, hogy „népfölkelés”? Ezzel nincs is baj. (És a Hazafias Népfronttal sincs, ha már szóba hoztam, hát beszéljünk erről is: az „engedélyezett szelepről”, amelyet ugyan nehogy már komolyan vegyünk manapság, így a fiatalabbak. Nos, én ilyen népfrontos rendezvényeken ismerkedtem meg Obersovsky Gyulával, általuk vettem részt 1983-ban a szárszói konferencia emlékünnepségén – akkor, amikor a baliberális tábor még nem érezte szükségét annak, hogy „ellenszárszókat” hozzon létre…) De térjünk vissza a képre – Pozsgay ott áll a győzelemre készülő szocialista csapat élén, és nekem ma már csak ez a bajom. Ha nincs itt – a mai napig tiszta hittel mondhatná, hogy jogosan fosztották meg őt a köztársasági elnöki széktől. De így, s hogy alig egy esztendő múlva NDSZ néven saját pártalapításba is fogott, bizony, a hezitálás, a rendszerváltás „későn érő típusa” maradt… Ma már talán adhat jó tanácsokat. És Szűrös Mátyás. A legutolsó pillanatokig kitartott a szocialista párt mellett. Annak képviselői padsoraiból bírálta akár saját miniszterelnökeit. Erő nélkül, sokszor üres parlamenti széksorok előtt, sőt, mintegy legitimizálva a sokszínű szocialisták legendáját. Mellette a már említett két miniszterelnök – a leendő (Horn Gyula), és a „rendszerváltó” Németh Miklós. Horn érdemei közül túl sokat nem tudnánk felsorolni – ha csak azt nem, hogy legutóbb jelöltette magát köztárasági elnöknek. Kapott is negyvenvalahány választmányi szavazatot – ezzel segített rávilágítani arra, hogy milyen széthúzó, bizonytalan, tanácstalan is valójában a szocialisták vezető grémiuma. És Németh Miklós? Aki máig a sértődöttség különcségébe burkolódzik, aki nem kommentál, de aki azért elmondhatná – végül is hogyan ment végbe a párt- és állami vagyon jelentős részének elrejtése, „káeftésítése”; mekkora is volt valójában az az államcsőd, ami miatt „be kellett vállalniuk” az államhatalom demokratikus átadását – no persze, a hatalmi fegyverek nélkül…

Ím, itt a kép. A békés rendszerváltás allegóriája.

Az ötösfogatból ma már csak Horn játszik – de a legutóbbi, már említett önjelöltetése valószínűleg a politikai szarkadala volt. (Bocs, kedves olvasó, de hattyúdalt ezért mégsem írhatok ebben az esetben…) Ám ez az ötösfogat sokat tett azért, hogy a baloldali szavazótábor ma is egyfajta bizalmi révületben éljen. Akik nosztalgiázhatnak a „kicsi karéj” biztonságáról, és szidalmazhatják azokat, akik ettől megfosztották őket. De kik is voltak ők?

Itt az újabb fotográfia. 1993. Szárszói találkozó – Farkasházy kertjében. Ahol zászlót bontott az ellennemzeti értelmiség. Nem lehet ezt kevésbé bántóan fogalmazni – nem is érdemes… A képen a pénzügyek hármasfogata: Medgyessy, aki, ugye, rémlik még nekünk valahonnan, és Békessy, aki, ugye, szintén zenész, no és Kupa Mihály – a „centrumpártos”. Mindhárman megtették a magukét ahhoz, hogy a csődhelyzet tovább regnáljon és újrateremtődjön.

Mit is akarok én a képekkel? Miért hozom elő? Hogy jönnek ezek az obstrukciós javaslatomhoz? Roppant egyszerű.

Mert kiélesíthetik mindannyiunk tompalátását. Leoperálják látásunkról a csonka demokrácia szürkehályogát. Ha kevés – melléjük helyezek még egyet. Horn Gyula, immáron egyedül, s épp új kenyerünket laudálja. Valamint a koalíciós társ „svájcisapkáját”…

Azt mondom: forduljunk el tőlük, de harc nélkül. A kesztyűket – bokszkesztyű, párbajkesztyű, glaszékesztyű – tegyük vissza a fiókba. És üljünk, csöndesen. Várjuk ki, amíg nem nekünk kell végleg elzavarnunk őket.

Érik ez. Nagyon érik.

Mit is olvashattunk a hét elején?

Kussoltatnák a munkásokat a szocialisták címmel azt, hogy: „ne értékeljék az elmúlt három évre vonatkozó kormányzati ígéretek teljesülését - erre kérte Kiss Péter kancelláriaminiszter és Csizmár Gábor munkaügyi miniszter a szakszervezeti vezetőket. A Népszabadság információi szerint az MSZP Köztársaság téri székházában a múlt héten szakszervezeti vezetőket láttak vendégül "nagy titokban", a nyilvánosság kizárásával”. A Népszabadság…

A megbeszélés érdemi részéről annyit sikerült megtudnia a Népszabadságnak, hogy a házigazdák nevében Kiss Péter, az MSZP baloldali tömörülésének elnöke, kancelláriaminiszter, a párt munka világa munkacsoportjának vezetésével, valamint Csizmár Gábor munkaügyi miniszterrel közösen arra kérte a szakszervezeteket, hogy ezúttal ne értékeljék az elmúlt hároméves időszakra vonatkozó kormányzati és szocialista ígéretek teljesülését. A találkozót ugyanis azzal a céllal hívták össze, hogy munkaügyi kollégiumot hozzanak létre, és a programalkotásba a szakszervezeteket is bevonják”.

Másnap ugyan megjelent a cáfolat – „Nem volt szó a múlt héten az MSZP székházában tartott zártkörű egyeztetésen az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség elnökének leváltásáról, és arról sem, hogy a szakszervezetek ebben az esetben támogatnák a munkavállalói jogok miniszteri biztosa intézményét - közölte az MTI érdeklődésére hétfőn Schranz Edit a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium szóvivője” -, no de ez valóban érdekes lehet? A Népszabadság vagy lemaradt egy brosúrával, vagy ismét harcol.

Ez van.

Hallottak egy fülest, és olyan magától értetődőnek tartották – ne értékeljünk, elvtársak, egy év telt el, új kormány, szembenézünk a nehézségekkel, együtt, vállakat vállnak vetve (de maga ott jöjjön csak el szépen a hátam mögül…), szóval ne értékeljünk, a helyzet jó, de nem reménytelen – tehát olyan egyértelmű az infó, hogy leközölték. Semmi rosszra nem gondolva. Hogy ez esetleg nem épp demokratikus kérés. Minek erre figyelni, hiszen magunk között vagyunk, nem?  Vagy – harcolnak. Hiller Pityunk nagyon bukdácsol, a Feri sem talált már hetek óta utcán kóborló elveszett gyereket, ez a köztársasági elnökjelölés némasági fogadalma sem tett jót a piárjának, szóval csinálni kell valamit. Mert jön föl a Kiss Péter. Illetve még mindig ott van.

Rúgjunk már bele, mert a végén még elviszi a sajtot…

Komédia.

És, egy már véresebb komédia: kiderült, hogy Czeglédy Csaba, akit a bíróság gazdasági ügyek miatt jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, érvényes igazolvánnyal rendelkezik, amivel a Parlament épületébe is beléphet, és amit az Igazságügyi Minisztérium állíttatott ki részére. „Mint arról már korábban beszámoltunk” olvasom a stop internetes portálján – „az ország egyik legnézettebb közszolgálati műsorában, A tévé ügyvédjében legutóbb Juszt László vendége Czeglédy Csaba, a Rébusz Iskolaszövetkezet egykori vezetője volt. Azóta szerkesztőségünkben folyamatosan égnek a telefonvonalak, sokan érdeklődnek az ügy iránt, és különféle információkkal is felkerestek bennünket. Ezek egyikének jártunk utána, amit az Országgyűlés hivatalának egyik dolgozója is megerősített. Felettébb érdekesnek tartjuk, hogyan lehetséges az, hogy egy büntetett előéletű személy számára épp az Igazságügyi Minisztérium biztosít állandó belépési lehetőséget az Országgyűlésbe. A szóban forgó személyt egyébként néhány hete a Magyar Szocialista Pártból is kizárták.

Nem értjük, miért nem hajlandó sem a miniszter, sem a politikai államtitkár reagálni kérdéseinkre, reméljük, a hallgatás oka nem az, hogy jelenleg csendben megpróbálják eltűntetni Czeglédy belépőjét, ezzel is tetézve a bajt. Így tehát nyilvánosan is feltesszük a kérdést: mi az a téma, ügy, amit az államtitkár, Hankó Faragó Miklós, akinek Czeglédy Csaba korábban kampányfőnöke volt, csak a parlamentben tud megbeszélni az iskolaszövetkezet milliós köztartozásokat felhalmozó, elítélt volt vezetőjével? Érthetetlen továbbá az is, vajon a kormánykoalíció miért nem tanul a Kulcsár-ügyből? Úgy tűnik, ismét beigazolódik Katona Béla mondása, mely az alvilág és a politika összefonódására vonatkozott. Természetesen megpróbáltuk elérni Czeglédy Csabát, de ezidáig nem sikerült. Kiterjedt politikai kapcsolatait mi sem bizonyítja jobban, hogy egyik olvasónk állítása alapján Kiss Péter kancellária miniszterrel közösen vett részt a tegnap szombathelyen rendezett országgyűlési képviselőjelölt-állító mszp-s gyűlésen, ami újabb találgatásokra ad okot, és ismét csak erősíti Katona Béla sokszor idézett állítását”.

A történettel, önmagában, nincs mit kezdeni. Csupán összefüggéseivel. Felidéződik bennem egy mondat a nem oly régi időkből: „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell, látszani”. Ha nem Kósáné Kovács Magda mondta volna, talán még mosolyt sem csalna arcunkra… Bizony: nem könnyű tisztességesnek látszani, ha konkrét ügyeik vannak, folyamatosan, és amelyek ellen hajmeresztően sovány ellenvádakkal képesek csak előállni.

Egy elemet azért ragadjunk ki a történetből.

Kiss Péter említését. Egy újabb balhorog – amely a „ne hogy már őt jobbnak gondoljátok nálunk” kísérleteként is felfogható.

Nem mintha, egyébként, jobb lenne…

Az a helyzet, hogy – és ezt nem lehet emelkedetten megfogalmazni – bűzlenek. Részben a zavarodottság, kapkodás, bizonytalanság verejtékétől, részben attól, aminek „elszólására” Katona Béla ma már talán nem is annyira büszke… De még mindig hisznek, bíznak bennük. Ha egyre kevesebben is, de még mindig nagyon sokan. Az „egy brancs vagyunk” lendületével ragaszkodnak hozzájuk azok, akiktől mosolyogva, tegeződve vették el, békekölcsönként és szolidaritási alapként, az életüket. Bratyibrancs és umbuldakaláka…

És tart ma is, végtelenből a végtelenbe.

Tudták önök, hogy Bolgár György verseket is írt? Ezt vetette papírra például 1981-ben: „Vennék Földet, / amely mégis mozog, / hozzá embert, / aki semmit sem visz vissza, konok, / vennék gondolatot, / amely nem eladó, / vennék akár egyetlen határozott mozdulatot, / vennék fotót egy döntő pillanatról, / alulexponálva más időkre, / vennék, percenként többször is, / ha van, levegőt” (Levél csereberélőknek). Akkoriban, bizony nagyon sokan aláírtuk volna ezt a leltárt. De most, valahogy, nem kívánkozom Bolgár társaságába. Még így sem, hogy csupán a tér – a kilencvenháromezer négyzetkilométer – közös körülöttünk, amelynek részleteiben elkerülhetjük egymást. Ehhez a polgári obstrukciós eszeveszettségemhez valamiképp ő adta az utolsó lökést. Mert elolvastam minapi cikkét, és belém nyilallt: valóban olyan fontos lenne, hogy a polgári oldal megnyerje a következő választást? Nem lenne-e elegendőbb félreállni, lesöpörni, s hagyni, hogy a bratyibrancs döntsön felőlük, róluk…?

Mert, ha a polgári kormány hatalomra lép, ők itt maradnak. És tovább mételyeznek, ölnek a szavakkal, élnek vissza a szólás szabadságával, ölelnek umbuldakalákákba. Mit is írt, a minap, Bolgár?

„Most már, hogy Orbán Viktor személyesen ismerte el: az Élet és Irodalom által közölt dokumentum legkínosabb részei valóságosak, beszélhetünk a lényegről, vagyis Orbán politikai jövőjéről. Mármint hogy van-e neki, és szabad-e, hogy legyen. Nem mintha eddig nem tudtuk volna, mire megy ki a játék, és nyilván még inkább tudta ezt ő maga, ám amíg lehetett bármiféle kétség az iránt, hogy valóban elhangzottak-e a volt miniszterelnök inkriminált szavai egy kft. tagjainak (össze)gyűlésén, elsősorban a múltat kellett firtatni, nem a jövendőt. Ám a helyzet a pártelnök jóvoltából (megnyilatkozási szándékának értelmét egyelőre nem nagyon látom át) alapvetően megváltozott. 

Mert jól gondolja azt Orbán Viktor - nem mintha különösebb fifika kellene hozzá -, hogy a tokaji ügy kampánycélokat szolgál, és személyesen ellene irányul. De a kampány emlegetése önmagában elég sovány indok, hiszen a 2006-os választási kampány már akkor és azzal megkezdődött, hogy a 2002-es választási vereség után Orbán és pártja sokat sejtetően lebegtetni kezdte (és máig a levegőben tartja) a MIÉP-esek vádját a választási csalásról, majd ott folytatódott, hogy Medgyessyt a kezdet kezdetén meg akarták buktatni egy D-209-es dokumentummal. Úgyhogy igen, persze, kampány van most is, a Fidesz nem engedélyezett nekünk egyetlen perc kampányszünetet sem, és ha a kormányoldal most belehúz, azt legkevésbé a Fidesz elnöke csodálhatja”.

A hangnem önmagáért beszél.

De mi az igazság? Orbán Viktort még saját szavaival sem tudják támadni. Az ÉS kínosnak nevezett állításai semmilyen hatalmi visszaélést, épp ellenkezőleg, annak felelősségét igazolják. Hogy nemet mondott, többször is, olyasmire, amire, ha igennel felel, akkor lenne vitatható a tisztessége. Azóta sem a véleménye tartalmáért támadják, hanem azért, hogy egyáltalán – mert véleményt mondani. Fentebb sem erre utaló tényt közöl a szerző, csupán azt, hogy beismerés született. Elfelejti hozzátenni – nem az ő hazugságaik és félremagyarázásaik beismerése, igazolása. Majd siet elővenni a szélsőjobboldalizás balliberális ópiumát, amelyre mi ismét csak Mar Palmerre, a liberálisok egyik gurujára hivatkozhatunk: az újraszámolás igénye a demokráciák természetes eleme. Igaz, ezt a Bush-Gore asszó kapcsán mondta – de mi az ottani demokrácia-igényeket, ezek szerint, már meghaladtuk… S hogy ki akarta megbuktatni Medgyessyt? A jelenlegi kulturális miniszter akkori vélekedése szerint – mint cikkébe írta – nem kizárt, hogy Kovács László. Talán-talán Schmuk közreműködésével, aki a postás szerepét játszotta. De koalíciós válságot az ügyben a szabaddemokraták kreáltak, kínosan ügyelve persze a végszavazás arányának kimenetelére. S végül, maradván Medgyessynél – vajon végül ki is buktatta őt meg? Biztos, hogy Orbán Viktorék? Nem költői túlzás ez kissé, Kedves Bolgár György?

Azért nem kellene ennyire „zushlagosra” venni a figurát. Aki, amíg nagy nyilvánosság előtt be nem bukta sajátos világnézetét, nem átallott parlamenti képviselőként, saját honlapján, ilyen fotómontázsokkal üzenni olvasóinak…

Bolgár a továbbiakban arra is kitér: „lám, kiderült az is, hogy a Magyar Köztársaság pénzén (az állami protokoll terhére) a volt miniszterelnök népes, negyventagú kísérete (társasága?) még 1999-ben hokimeccset tekintett meg Kanadában, nyilván a magyar-kanadai kapcsolatok bővítése jegyében vagy a stadionbeléptető rendszerek helyszíni vizsgálatnak szükségessége miatt. Tulajdonképpen mindegy, hiszen ha az volna a magyar korrupció csúcsa, hogy egy hivatalban lévő kormányfő negyven kanadai meccsjegyet a mi zsebünkre számolt el, vagy hogy néhány hektár föld és néhány tízmillió forint állami támogatás megszerzésében, valamint a vállalkozás bővítésének közös tervezgetésében személyesen is részt vett, akkor a világ a mi csodánkra járna, igaz, akkor nem nyűglődnénk ennyit, hanem automatikusan vége is lenne mindjárt a szóban forgó politikus karrierjének”.

Most ne foglalkozzunk a mondat pongyola szerkesztésével, bár ez még az automata hibajavítónak is fáj, hanem maradjunk a csúsztatás klasszikus kivitelezésénél. Hiszen miért is lenne tisztában a jámbor mezei olvasó a protokoll kiadási oldalairól? Az okosabbja legfeljebb eltűnődhet azon: ha valóban mindent a vendéglátó fizet (ahogyan a cikk sugallja), akkor miért dicsekszik a kormány a különféle külföldi magyar évadok sikereiről – miközben elmondják, hogy az egyik ennyiszáz millióba, a másik meg annyiszáz millióba került. Nekünk. Hát, ha mi álltuk a vendégcehhet, akkor mire a nagy ünneplés…? Bolgárnak ez már kínaiul van. Ahogyan az is: vajon a fenti logika következtében, szerinte, az ügy véget vetett-e Csányi Sándor, vagy Szent-Iványi István politikai karrierjének is? Hiszen elfogadták a protokollbilétát…

A legszebb az, ahogyan Orbán visszavonulásának óhaját indokolja. „A magyar politika és demokrácia érdekeit azért szolgálná, mert ez a kis (?) magyar bűn és bűnhődés világos, egyértelmű és örökké megkerülhetetlen példát statuálna arról, hogy mit szabad és mit nem. Olyan, az egész magyar közélet és közvélemény számára nyilvánvaló szabályt teremtene, amely Orbán visszalépésének pillanatától kezdve riadt borzongással töltené el az egész politikai és gazdasági elitet, állandóan emlékeztetve őket arra, hogy igenis vannak olyan normák, amelyeket illik betartani, különben a legsúlyosabb következmények fenyegethetnek”.

Egyszer azért ki kellene listázni ezeket a normákat.

Illik-e a magyar demokráciában állami vagyont saját befektetett tőkerész nélkül privatizálni. Úgy, hogy a tulajdon értékét az eladó fizeti ki helyettünk. Illik-e állandó gazdasági válságot generálni, illik-e kriminalizálni a korábbi kormányzat tevékenységét, illik-e politikai ellenfeleinket a legalapvetőbb emberi méltóságuktól is megfosztani? Mert ez történik. A polgári oldal, a jobboldal folyamatos besározása, a gyűlölet fenntartása – miközben az ország gazdasági és morális helyzete állandóan romlik. És ennek okozásában a tisztességtelen hangnem – élen jár.

Ha erre a minőségre pillantok, akkor ki kell mondanom: a minőség hatalma ma egybeesik a hatalom minőségével. Minősíthetetlenek…

Legyőzni őket? Mondom, illúzió, utópia, de talán ki kellene várnunk, amíg saját, elkeseredett táboruk győzi le őket. Mi csak nézzük, csöndesen, ahogyan menekülnek az egyre kínzóbb kérdések elől. És várjunk.

Közben folytassuk Bolgár György idézett versének következő, egyben befejező strófáját. „adok cserébe földeket, / kiparcellázott emberekkel, / összkomfortos éveket, / szabadnak nevezett idővel, ha kell, / a szavamat adom, írásban is, / s egyúttal mindjárt radírt, / adok dicső albummúltat, / felrajzolt függvényjövőt, / tervet és hozzá Istent, akit az ember tervez, / nem végezhet hát semmi mást, / adok garanciás boldogulást.” (Levél csereberélőknek).

Ezt adtak. Ma is ezt ígérik.

Szóljunk be, profán humorral: vegyétek és egyétek meg.

Ha erősebbek maradnak, maradtok, akkor azt már mindannyian, együtt, érdemeljük meg. Mert ha az Ige nem is, de a nyomorúság mindig közös…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra