2005. május 18. szerda 22:59
Bűnösök közt cinkos, aki hőzöng
Magyarországon gátlástalanul tör egyre
nagyobb hatalomra az Európát is felfalni szándékozó klerikalizmus.
Magyarországon tombol az antiszemitizmus és a rasszizmus; kegyetlen magyar
fasiszták járják az utcákat és a tömegközlekedési eszközöket, hogy kardot
rántsanak, ha egy sötétebb bőrű gyermek nézni merészel, és nem lehajtott
fejjel áll a peronon; vagy, netán, az első ajtón merészel felszállni. Kéretik
szavaimat nem cinizmusnak, és a fentebb említett ordas eszmék titkos
védelmének tekinteni. Mert szándékom az, hogy – egyszerű tényként –
elfogadjam, amit – ismét – napok óta zúdít ránk a politika és a
tömegkommunikáció. Szögezzük le azonnal – most egyértelműen nem arról van szó,
hogy egy lelkész azt mondta volna: hasogassátok fel aprófának a ti
keresztjeiteket, mert a ti bensőtöket egy jobboldali Krisztus vezérli. És nem
is arról van szó, hogy valaki részeg elordította volna magát egy periférikus
kereskedelmi rádióban: legszívesebben megölnék mindent keresztényt. Nem is
arról, hogy néhány megtévedt fiatal puszta heccből felgyújtotta volna a
Felvonulási téren álló emlékkeresztet, vagy feldúlta volna a Mária-remetei
kegyhelyet, esetleg tiltott önkényuralmi jelképekkel mázolt be – kidöntésük
előtt – néhány izraelita sírkövet.
Nem. Most magyar fasiszták járják a magyar fővárost, kardot rántva gyilkos
kedvükben, és a magyar fasizmus kísértete járja be Európát – ha nem teszünk
ellene. Ha nem vigyázunk.
Erről olvasok az újságokban, és erről beszélnek hozzám a politikusok a
televíziókban.
És hogyan is próbáljuk mi e száraz tényeket elleplezni?
A két legnézettebb tehetségkutató verseny első hat helyezettje közé három
romát szavaztunk be. Nem azért, mert tehetségesek (és nem is ezért vásároltuk
a platina- és az aranylemezek közé már megjelent hanghordozóikat, illetve
Caramell illegálisan terjesztett feketepiaci „lemezének” példányszámát
megbecsülni sem tudjuk…); szóval nem azért tettük ezt, mert jól énekelnek jó
számokat, hanem azért, mert romák. A Megasztár zsűrije tehát már biztosan
titkoltan rasszista… Néhány hete Jakupcsek Gabitól nyert egy roma lány
négymilliót – no nem azért, mert okos, hanem azért, mert kellett már ő is a
statisztikához. Amellyel elleplezzük a mi kis országunk kollektív
rasszizmusát. De – ugorgyunk. A minap kaptunk nyilvános dicséretet az Európai
Unióban azért, mert – egyedüliként – roma származású uniós képviselőt is
küldtünk, ráadásul kettőt, egy kormánypártit és egy ellenzékit. Akik – együtt,
és nem egyedül – máris létrehozták az Unióban az európai romák érdekvédelmi
szervezetét. Na igen, legyinthetünk immár, az egész csak arra való, hogy
elfedjük a tényeket. Mert hiszen – bár a helyszínen volt – Lévai Katalin sem
tiltakozott Horváth Aladár és Tamás Gáspár Miklós általánosító és általános
félelmet gerjesztő beszédeinek tartalma miatt. Biztosan tudja, hogy miért
hallgatott…
Mi is történt; és történik?
Egy több fős társaság egyik tagja egy kisebb számú társaság egyik tagja ellen
életellenes bűncselekményt követett el. Gyilkossági kísérletet. A rendőrség –
a tanúk vallomásai alapján – nem látott okot arra, hogy azonnal etnikai alapú
támadást vélelmezzen, ugyanakkor nem zárta ki, mint végső indítékot. Pusztán
ez a bejelentés elementáris felháborodást okozott – noha, bennem, ez a
felháborodás keltett visszatetszést. És máris elnézést kérek a „noha”
szócskáért - semmiképp sem vindikálom magamnak azt a jogot, hogy a véleményem
valamiféle felsőbbrendűséget hordozzon. De azért hadd kérdezzem meg:
amennyiben egy gyilkossági kísérlet nem etnikai alapon történik, úgy azt
enyhébben kell büntetnünk? Ha – mondjuk – szerelemféltésből vasvillát döfök a
szomszédba, akkor az bocsánatos bűn (öt év felfüggesztett…), ám ha a döfés
közben „oláhcigányozok”, vagy „nyilaspribékezek”, akkor már számíthatok a
letöltendő életfogytiglanira?
Tudom: most sokan átsiklanak a történések másik megközelítésére. Az emberek
közömbösségére. Akik tétlenül nézték a bűncselekményt. Talán valóban
megbocsáthatatlan – no de kiknek köszönhető a félelmük és közömbösségük? Mihez
is szokhattak hozzá az utóbbi években?
Hogy egy szórakozóhely előtt négy biztonsági őr – közöttük egy szabadnapos
rendőr – agyonver egy népszerű sportembert. A felháborodás óriási, majd
elcsendesedik – a tettesek azóta (kis túlzással) kezdik eredményesen
bebizonyítani azt, hogy jogos önvédelemből jártak el… De ez a legkirívóbb –
számos példát hozhatnánk arra a bűnügyi krónikákból, hogy főbenjáró
bűncselekmények elkövetésért szinte hintón járó a büntetés mértéke… Valahonnan
szinte minden nap belemarnak emberi méltóságunkba; lehetsz te szép, lehetsz
okos – ha innen nézem, akkor „pöcs”, ha onnan, akkor „szakadt komcsi”. (Most a
panelprolit kellene alkalmaznom, de bevallom: néhány napja zavarban vagyok a
kifejezést illetően. Mert azt olvastam az amúgy közismerten „hóttliberális”
újságíró cikkében, hogy el kell gondolkodni a vagyonadón, csak annak mértékét
a panelprolik szintjéhez kell igazítani. Na már most, a félreértések
elkerülése végett mondom, ezt nem poénnak szánta, hanem komoly
iránymutatásnak. Szerinte tehát ez mégis egy létező szociális kategória
/ugyanezt osztja egyébként a jelenlegi kulturális miniszter is, írói
munkássága részeiben/, és nem jobboldali szitokszó…)
A lényegnél maradva – mit is látunk magunk körül? Hogy majd fél évtizedes
tocsikolás után sem egyértelmű: történt-e közvagyon megkárosítása, vagy nem?
Stadlerünk már szinte nemzeti hős; a bankrablónk egyfajta „rendszerváltó Robin
Hoodként” válik hollywoodi filmsztorivá; s állítólag már írják a Kulcsár-sagát
is. Mindenesetre azt, aminek alapján esetleg nagyobb valószínűséggel el
lehetne ítélni – nagy buzgalommal iratmegsemmisítik (persze, szabályosan…).
Mit is látunk magunk körül? A közerkölcsök hihetetlen mértékű fellazulását.
Amelynek éles kontrasztja a legújabb párhuzam: a pártalkalmazott
miniszterelnök (mert posztját, mint tudjuk, nem egy demokratikus választás
során nyerte el). S aki vagyonával nyíltan is úgy számol el, hogy „részt
vettem az állami javak újra felosztásában”, aki „törvényesnek és
tisztességesnek” nevezi azt a privatizációt, amelynek során sem az
államadósság „keresztfinanszírozására”, vagy másfajta konszolidálására, sem a
kárpótlási jegyek megfelelő értékhányadosára, sem a munkanélkülivé válók
százezreinek életminőség-stabilizálására nem fordítottak gondot. Amely
privatizáció – tegyük hozzá – döntő részben a Horn-kormány alatt ment végbe.
És azt se feledjük: ez az üzletember-miniszterelnök máig sem tisztázta
egyértelműen a nevéhez vagy érdekeltségeihez köthető off shore cégek
működésének „törvényes és tisztességes” kereteit. De ez az ember itt és most
erkölcsi purifikátorként működhet, és vádolhat olyas valakit, aki – nos, mi is
a bűne? Hogy nem volt hajlandó visszaélni a politikai hatalmával, és ezt még
egy-két „jegyzőkönyv” is bizonyítja… S mi egy olyan furcsán kifordult
országban élünk, amelyben a média kilencven százaléka, hónapok óta, azt
próbálja az emberekbe sulykolni: az a bűncselekmény, amit el sem követtek. De
az nem, ami „csak” a közvagyon lenyúlása, legyen szó akár kormányüdülőről,
akár „kakaóbiztos” számítógépek beszerzéséről, akár csak egy olyan – a
pofátlanság csimborasszójaként is definiálható – magatartásról, amikor a
főpolgármester beáll a közutak kátyúi ellen dudaszóval tüntető autósok közé.
Figyelem: nem a lemondása után, hanem a lemondása helyett…
Messze kanyarodtam a témától?
Nem hiszem.
Egy olyan országban élek, amelyben (lakosságra vetítve) a legtöbb
költségvetési pénzt áldozták arra, hogy az európai hírű budapesti Zsinagóga
régi szépségében (vagy még annál is szebben) ragyogjon. A Zsidó Nyári
Fesztivál egyre rangosabb (nem én tehetek arról, hogy mostanában egyre
kevesebb állami támogatásban részesül). A Holokauszt Központ létrejötte
unikális értékű (nem én tehetek arról, hogy belső működésében egyre több
visszás helyzet keletkezik; ezt annak sorra lemondó munkatársai nyilatkozzák).
Remélem, szép és patinás lesz a zsidó városnegyed; tervezéséhez, persze, egy
nem csak a levegőbe beszélő városvezetésre lenne szükség. Sokakkal ellentétben
örültem Kertész Imre Nobel-díjának, de nem azt tartottam volna a
legfontosabbnak, amit a baloldali napilapban szalagcímesen fontos kirekesztő
közlendőnek tartott a
baloldali-szabaddemokrata-liberális-anarchista-antiglobalista (épp milyennek
gondolja magát, per pillanat) filozófus és fasizmus-szakértő: az első magyar
Nobel-díjas író - zsidó… És amennyire örültem Oláh Ibolya felfedezésének,
annyira örültem nem oly régi nyilatkozatának: ne azért szeressenek, mert roma
vagyok, hanem azért, mert tetszik a hangom. Örültem roma uniós képviselőink
strasbourgi sikereinek is – de nem örültem annak, amikor ezt egy itthoni – a
siker mögötti tényeknek ellentmondó – politikai kampányrendezvényen a siker
egyik (nem roma) „haszonélvezője” cáfolni próbálta. Pusztán azzal, hogy nem
mondott ellent Lévai Katalin asszony az általánosító demagógiának. Szó nélkül
hagyta – és ez nagyobb baj, mint az emberek közömbössége.
Akik másfél évtizede próbálnak jók lenni – de a politikai táborok
kenyértörései egyre élesebben fordítják szembe őket. Akik élni és boldogulni
próbálnak – de egyre kiszámíthatatlanabbak a körülményeik. Mert egy ideig
talán rá lehetett fogni sok bajt a rendszerváltás körülményeire – no de lassan
ideje lenne konszolidálódni. És még mindig nincs közbiztonság (ezt tények
igazolják, például az, hogy valaki újságíró-gyakornoki minőségében pofátlanul
megpróbál besétálni a börtönbe, vagy valaki más a legnagyobb lelki nyugalommal
sétál ki az utcára egy karddal, holott érvényben van a „negyven centiméternél
hosszabb pengéjű eszközökre” vonatkozó tilalom). Nincs térségfejlesztés,
kistérségi településfejlesztés, működő Budapest-koncepció – minderre épp az a
bizonyíték, hogy elemei a leendő Nemzeti Fejlesztési Tervnek. Amely – azon
túl, hogy lerombolta a Széchenyi-tervet leromboló Európa-tervet… - még
körvonalaiban sem létezik. Legfeljebb a távozó miniszterek, és a posztjukon
billegő miniszterek egyensúlykeresésének lendületességéről beszélhetünk… Nincs
pozitív országjobbító szándék – legfeljebb egyre hőzöngőbb ellenség-keresés és
ellenségkép-gyártás.
Egyre? Nem. Inkább kezd visszatérni a kilencvenes évek eleje.
Amikor egyre nyilvánvalóbban derültek ki az előző negyven év elrejtett,
elkendőzött hibái. Amikor az ország összefogására lett volna szükség. Helyette
azonban baloldali fiatalok magukra sárgacsillagot tűzve ballagtak át – és
filmeztették magukat – a Lánchídon; nyugati szemmel is tekintélyes írók „barna
esőről” szónokoltak; és hadd ne folytassam. Ne kelljen eljutnom a magyar
értelmiségiek nyílt leveleinek hatására a francia értelmiség által is
felkarolt „rasszista üldöztetésben” élő köztörvényes bűnözők esetéig… Ami,
persze, semmilyen kardkirántást nem indokolhat – no de ezt egy értelmesen
gondolkodó országban hozzá sem kellene tennem. Amely értelmesen gondolkodó
ország egyik legfőbb sajátossága, ismérve, hogy nem hiszterizálható – s aki
ezt nem látja be, az nem purifikátorrá, hanem bohóccá válik.
Egy értelmes országban, persze…
Amely talán most is látja, mert látnia és éreznie kell, hogy nagy a baj.
Akkora, amekkora ’90 előtt volt. Nő a vidék nyomora, a nagyvárosaink
prolisodnak (a fogalom értelmezésekor kéretik Mécs Imre objektív
meghatározására gondolni), az államadósság ismét az egekbe szökik, és a
kormányzatnak szemmel láthatóan nincs pozitív perspektívája. (Nem a
kormányzati személyek személyes perspektíváira gondolok…) Ebben a helyzetben –
úgy tűnik – ismét jól jön valakiknek a lakosság egymásra uszítása, a félelem
gerjesztése, a magyar fasizmus virágzó démonainak emlegetése. De mi lesz, ha
valaki ezt el is hiszi?
Ha az annyira várt nyugati tőke kijelenti: bolond lesz egy fasiszta országba
pénzt beleölni.
Mindegy. Ne nyissunk új ösvényt… A tüntetők ismételt figyelmébe ajánlanám: nem
ártana leszokni a pozitív diszkrimináció „kettős mércéjéről”. (Lásd a
bevezetőmben említett esetek visszhangjait…) S – ha már oly annyira
szeretnének egy rasszista szemléletről tanúskodó bizonyítékot, akkor két
szempontot ajánlok szíves figyelmükbe. Az egyik: júliusban lesz tíz éve annak,
hogy a Horn-kormány elé került egy előterjesztés „a cigányság helyzetéről és
az ezzel kapcsolatos legsürgetőbb feladatokról”. Részleteibe nem mennék bele;
bár előttem fekszik annak egyik példánya, de a fedlapján az áll: „NEM
NYILVÁNOS 1995 július 31-től számított 30 évig”. A roma érdekvédők
nyilvánvalóan ismerik a tartalmát; én – még anno – egyiküktől kaptam… -
ahogyan azt is tudják, hogy a tervezetből akkor semmi sem valósult meg,
illetve mindazt, ami a polgári kormány alatt – kezdeményezésként – megindult,
a Medgyessy-Gyurcsány duó gondosan lenullázta. Nos, ezt vegyék elő, és ezért
tüntessenek, mondjuk Demszky szabadság-napi megemlékezésén. Jóval nagyobb
szolidaritásra találnak majd, mint azt gondolnák…
A másik szempont: egy emlék. A létező szocializmus virágzásának ideje alatt az
Astoria-aluljáróban agyonvertek egy hazafelé tartó cigányprímást. Az emberek
nem avatkoztak közbe; féltek, elfordultak, nem látták értelmét. Ma, a
posztszocialista kormány alatt egy hasonló eset történt. A magyar fasizmus
ébredéséről hablatyolók vajon látnak-e összefüggést…?
Tamási Orosz János
.
