2005. május 25. szerda 23:12
Az indulatok mérleghintája
Habár most árnyékra vetődtünk, rasszizmus
márpedig van – hirdetik napok óta közállapotaink bölcsei. Pedig jó lenne, ha
végre a lényegről beszélnének. Arról – hogy igen, lehetséges. De nem csak egy
irányban… Néhány éve – ha jobban belegondolok, akkor bizony, már vagy
kilenc-tíz esztendeje – azt mondta nekem egy aktív roma polgárjogi aktivista:
majd az unokáid meglátják. Milyen világ lesz itt akkor, amikor egy magyarra
három cigány jut. Majd keményebb perspektívákat is felvázolt – de ezt hagyjuk.
Egy biztos: az a világ már az ajtóinkon dörömböl. Mert azt ugyan érdekes módon
leírja a liberális média: a jobboldali médiában mérhetően több kétely merült
fel a „rasszista gyilkossági kísérlet” indítékával kapcsolatban (ezzel is
sugallva azt, hogy lám, aki kételkedik, mennyire hajlamos elkendőzni a
„valóságot”); ugyanakkor álmélkodnak a rendőrség azonnali visszafogottságán.
Igazuk volt, mondogatják, irogatják, fanyalogva, de azért ez furcsa, sóhajtják
hozzá…
Valóban furcsa. Mert talán sohasem fogjuk megismerni ennek az okát.
Hogy netalán – voltak szemtanúk. Akik időben telefonáltak, elmondva a
körülményeket, és ragaszkodva névtelenségükhöz. Hogy igen, láttak egy
késeléssé fajult utcai szóváltást. Látták: ki volt a kezdeményező, ki lépett
támadólag és védekezően, ki mennyire provokálta – „szólt be” – a másiknak. De
ennél konkrétabb tanúskodást nem vállalnak, mert nincs kedvük ahhoz, hogy a
tárgyalás előtt vagy után a „rokonok” ledöfjék őket a bíróság épülete előtt,
vagy a családjukhoz kopogtassanak be, ismeretlen „jóakarók”. Sokan
sokféleképpen törnek pálcát mostanában a közöny, a közömbösség fölött. De
vajon értjük-e a rendőrség szóvivőjének arckifejezését, amikor arról beszél:
nem tudjuk, ki milyen személyes motiváció miatt húzódott háttérbe. Ki tudja,
hány alkalommal kellett már azt tapasztalnia: nem tudják megvédeni tanúikat.
Mert egy utcai garázdaság, kocsmai verekedés, diszkó előtti késelés –
mindennapos ügy. Szokványos. Ahogyan az is, hogy még aznap, vagy másnap – a
rendőrség előtt – „megkeresik” a tanúkat. És gondoskodnak arról, hogy –
hallgassanak. A közöny mindig az igazságszolgáltatás erejének fokmérője. Egy
olyan társadalomban, amelyben egy tanúnak nem kell az áldozaténál is jobban
aggódnia a testi épségéért; amelyben fel sem merülhet, hogy igazat szólásért
betörik a fejed – a tanúk nem hallgatnak.
De – itt? Szedjük csak össze, nagyon hamarjában: milyen világban is élünk?
Volt egy érettségi botrány. Valakik ellopták a tételeket, s ezért
megismételtették az érettségi vizsgát. Kollektíven. Mert az volt a kiindulási
alap, hogy akinek alkalma nyílt a csalásra, az biztosan csalt is. Hülye lett
volna nem élni a lehetőséggel; másképp fogalmazva: a kollektív mérce nem a
becsületesség, hanem a becstelenség. Az oktatási rendszerünk nem tudásalapú,
igazolta maga az oktatási miniszter, hanem csalásalapú. Bárki, kérdem
tisztelettel, elgondolkodott már ezen a beismerésen? Vagy itt van Majer Aranka
zsarolóasszony. „Tanúvallomásában” nagy hirtelen három bűncselekmény
elkövetését is beismerte – a bíróság, ennek ellenére, az ő „koronatanúként”
elmondott szavaira alapozva hozta meg döntését. Milyen általános, kollektív
becsülete lehet egy ilyen világban a törvénytiszteletnek, az egyéni
tisztességnek? A jó melletti nyílt, azonosítható kiállásnak.
Semmilyen.
Ne legyenek illúzióink…
Elvárásaink során pedig – végre – tűnődjünk el azon, amiről senki sem beszél.
Vagy csak nagyon óvatosan, félve tesz rá utalásokat – mert „jobb félni, mint
megijedni”. Hogy – tetszik, nem tetszik – vannak falvak, amelyekbe már nem
lehet pedagógust találni. Mert ráuntak arra, hogy a második egyesért már verés
jár az apukától. Nem a diáknak, hanem a pedagógusnak. S hogy sok községben nem
azért kopár a porta, mert a tulajdonos igénytelen lenne. Csak, miután a
sokadik lugasának léceit, a kertben hagyott kerti székeit, két éven belül a
hatodik locsolótömlőjét is ellopták, úgy döntött: azért nem fogja szépítgetni
az udvarát, hogy reggelre mindent, amit nem láncol oda, elvigyenek tőle.
Ismétlem – nem valami égbe kiáltóan nagy dolgokat. Még csak nem is egy kint
felejtett biciklit.
Hiszen az már vagyontárgy.
Hanem a „lócát”. A kerítésdeszkát; a drótfonatot. A kutyája, persze,
ugathatott volna – no de már rég megmérgezték. Hogy kik? Tudom: bármit
válaszolok – rasszista vagyok. Mert ha nem a romákat vádolom, akkor ezzel csak
álságos vagyok, ha pedig őket; nos, az legalább egyértelmű. Mégis azt mondom:
a szegénységet vádolom. Azt a szegénységet, amelyben „megéri” ellopni a
locsolótömlőt, mert a nyolcadik házban biztosan megveszik. Hiába tudják, hogy
honnan származik – épp jó lesz toldásnak, a kilyukadt darab helyére. Ráismer,
ha erre jár? Ugyan. Mindketten a Praktikerben vásároltuk… És a kocsmárosnak
megéri két fröccsért átvenni a lócát; legfeljebb gyorsan rádob egy viaszkos
vásznat. S hogy kik is a szegények?
S hogy aki szegény, az a legszegényebb?
Kérdés… Rossz kérdés. Mert nem a szegény a legszegényebb, hanem az a
társadalom, amely eltűri a szegénységet. Amely nem ismeri fel: az ő sorsát is
nyomorítja az, aki nem segíti mások boldogulását. És ezt a boldogulást nem a
segélyrendszerrel lehet segíteni – azzal legfeljebb szinten lehet tartani.
Bebiztosítani azt: mindig legyen konfliktus-lehetőség. Egy átfogó
térségfejlesztési programmal, azon belül egy kistérség-fejlesztési
koncepcióval már régen meg lehetett volna szüntetni a szegénységet, de
legalább megindítani, megmutatni a fejlődés lehetőségeit. Enned hiányában
azonban a szegény szegény marad, a szegényebb szegényebb; marad az
elvándorlás, vagy az egymásra fenekedés. Az indulatok mérleghintája.
Van-e rasszizmus?
Van. És hat. Mindkét irányból – mindkét irányba. De az egyik mögött egy
már-már eltúlzott jogvédelem áll, amíg a másik mögött az a tudat: miért ne
legyek rasszista? Hiszen megvádolnak vele úgyis… Eltúlzott jogvédelem, kapják
most fel sokan a fejüket, és nyúlnak írószerszámért, hogy vérembe mártsák,
vagy woodoo-tűkért – hogy fotográfiámba döfködjék. Pedig elég lenne saját
„árnyékra vetődő” írásaikba visszalapozni, illetve túlhörgő indulataik
motiváltságával szembe nézniük. (Annak a roma érdekvédőnek például, aki arról
beszélt a Rádió C-ben: egy hatalmas ámítás például a tehetségkutatás is,
mindenki Caramellel hozakodik elő, pedig attól, hogy ő győzött, még nem lesz
jobb a romáknak. Majd hallhatóan kijött a sodrából akkor, amikor egy
betelefonáló roma lány – finoman szólva – melegebb éghajlatra küldte őt,
mondván, hogy Caramell igenis sokat tett, akár csak a romák önbizalmának
növeléséért). Nem, magyarázza majd el, adásidőn kívül, az érdekvédő. Nem ez a
főcsapás…
Akkor, amikor mindenki a rasszizmus elleni tüntetésről, és a „buszos
összecsapás” valódi körülményeiről beszélt, írt, hangoskodott – történt még
valami. Egy úgyszólván visszhangtalan esemény. Megvertek egy katolikus papot.
Az ok: hiába mondta előre, hogy két temetésen is részt kell vennie, ezért
szigorúan be kell tartani az időpontokat – az első temetés mégis elhúzódott. A
pap megszentelte a sírt, nem várva meg a koporsó leeresztését, majd elment a
másik temetésre is, ellátni kötelességét. Este, a lakásán, két fiatalember
várta. Azzal vádolták: miatta most megszenteletlen földben nyugszik a
testvérük. És megverték. A történet, eddig, ha nem is mindennapos, de nem
annyira meglepő azok számára, akik az élet valóságos eseményeiről nem csupán
az egyoldalú médián keresztül értesülnek.
Az érdekes az, ami ezután történt. A pap természetesen szólt a rendőröknek,
akik – mielőtt a gyanúsítottakért mentek volna – szóltak a kisebbségi
önkormányzat képviselőjének. Jönne velük, tanúsítani, hogy törvényesen jártak
el. Majd behozták a tettüket azonnal beismerő elkövetőket, akik készségesen,
ellenállást nem tanúsítva tartottak velük.
De este, a megfelelő embereknek, már rendőri túlkapásról és rasszizmusról
beszéltek.
Tették és tehették ezt, megpróbálkozhattak vele, annak ellenére, hogy a
rendőri intézkedés körülményeit a kisebbségi önkormányzat képviselője is
figyelemmel kísérte. Mert a rendőrök – mielőtt cselekedni mertek volna –
kihívták, hatósági tanúnak.
Itt tartunk… Most kellene minden árnyékra vetődőnek azonnal elgondolkodnia.
Nagyon mélyen. Mielőtt nem jutunk el valóban a legmélyebb egyéni és társadalmi
konfliktusokig.
Tamási Orosz János
.
